Megszégyenülten ráztam meg a fejemet:

- Nem tudom, Émus bácsi.

Erre elszomorodott, s azt javasolta mintegy könnyítésképpen:

- Akkor sorold el a hegyeket magasság szerint! Ez talán menni fog, nemde?

Bután nézhettem, mert Émus bácsi megsimogatta a fejemet, és azt dünnyögte:

- Nem baj, mire legközelebb jöttök, megtanulod!

Persze nem tanultam meg, s azt sem értettem, hogy ő miképpen volt képes rá. Hiszen Émus bácsi - eredetileg persze Emánuel, de így nem hívta senki - egyszerű ember volt, aki szódásként dolgozott egész életében. Abban az Eger környéki kis faluban, ahol a családjával lakott, az volt kiírva a szódásüzeme falára szép, kanyargós betűkkel: "Szikvízgyár". Ebből arra következtettem gyerekkoromban, hogy Émus bácsi igazi gyáros lehet, s talán azért olyan okos ember, mert titokban még mindig kapitalista, akit a szocializmusban valahogy nem vettek észre. El is képzeltem őt cilinderben, hosszú szivarral a szájában - ahogyan a nyolcvanas években a történelemkönyvek a kapitalistákat ábrázolták -, s meg voltam győződve róla, hogy neki tényleg van cilindere. Pedig amikor otthon volt, mindig csak egy kockás plédbe takarózott, s kesztyűt húzott még a szobában is, mert - ezt mondták róla - olyan sokat dolgozott a hideg szódavizes szifonokkal, hogy örökre megfázott a keze. A vendégeskedéseink során Émus bácsi ráadásul különös történeteket, szörnyű dolgokat mesélt a második világháborúról, úgyhogy gyerekfejjel nem értettem, miképpen is maradhatott életben, ha egyszer azokat a szörnyűségeket ő a saját szemével látta.

Szóval Émus bácsi titokzatos ember volt, aki még enni sem úgy evett, mint mások, hanem folyton felcserélte a fogásokat.

Többször ebédeltünk náluk, és ilyenkor neki soha nem a húslevest tálalták föl először, hanem a leveshúst, utána meg a rántott csirkét, s csak azután a levest meg a köretet. Eleinte értetlenkedve néztem, mígnem egyszer Émus bácsi rám kacsintott, s azt mondta:

- Tanuld meg, kispofám, hogy ha valahol enni adnak neked, hát először mindig a húst, azt kell megenni!

- Miért, Émus bácsi? - kérdeztem, mire figyelmeztetőleg fölemelte az ujját, s azt válaszolta:

- Mert sosem tudod, mikor visznek el!

Ezen persze ő nevetett a legharsányabban, holott éppen ő volt az, aki ezt a viccet legalább ezerszer elsütötte kisebb-nagyobb társaságban. Aztán mégsem bírta ki, hogy ne vizsgáztasson egy kicsit. Ebéd után odarendelt magához, s azt kérdezte tőlem:

- Hohó, kispofám, el tudod-e sorolni a magyarországi folyók nevét ábécésorrendben?

Megszégyenülten ráztam meg a fejemet:

- Nem tudom, Émus bácsi.

Erre elszomorodott, s azt javasolta:

- Rendben van, akkor sorold el a folyókat hosszúság szerint! Ez talán menni fog.

Nem válaszoltam semmit, mire Émus bácsi megsimogatta a fejemet, és azt dünynyögte:

- Nem baj, mire legközelebb jöttök, megtanulod!

De nem tanultam meg sem akkor, sem azóta.

Hanem mostanában már én vizsgáztatok.

A napokban meglátogatott Debrecenben az unokahúgom, testvérem tinédzserkorú lánya, akitől ebéd közben - magam sem tudom, hogy miért - egyszerre csak azt kérdeztem:

- Hohó, babám, el tudod-e sorolni a magyarországi hegyek nevét ábécésorrendben?

S legnagyobb meglepetésemre éppen olyan szigorúan néztem rá a szemüvegem mögül, mint annak idején Émus bácsi énrám.

- Nem - válaszolta ő, majd fölszegte a fejét, s vidáman visszakérdezett:

- Miért, te talán igen?

Megszégyenülten ráztam meg a fejemet, s azt motyogtam:

- Nem, én sem... De ismertem valakit, aki igen.

Majd elhűlve pillantottam vissza a múltba: vagy talán ő sem?