Az egyéb élettörténeteim és a filozófiám története közötti kapcsolatot kár lenne tagadnom. Azonban az utóbbi nem képezi le az előbbit. Az egyetlen kivétel talán az 1956-os forradalom története, noha nem úgy, mint másoknál. 1956 után közvetlenül nem szakítottam korábbi filozófiai elkötelezettségemmel. Továbbra is Lukács György tanítványa maradtam. Továbbra is marxistának vallottam magamat, noha ezen már belül módosult is valami. Bizonyos, ebben a hagyományban szokásos szavakat nem használtam többé.

Így nem beszéltem többé marxizmus-leninizmusról csak marxizmusról, pontosabban szólva a "marxizmus reneszánszáról". Soha sem írtam le többé, hogy "dialektikus materializmus", mivel nem hittem, hogy létezik. A mai olvasónak mindez érthetően semmit sem mond, de azt mindenki tudja ma is, hogy a nyelvhasználat jellemző a gondolkodásmódra, s ha ez megváltozik, ezt előbbb-utóbb a gondolkodásmód is követi.

E fordulatpontól kezdve filozófiám függetlenenedett a társadalmi át- és átrendeződésektől és politikai eseményektől. Első "újbaloldalinak számító" könyvemet (A mindennapi élet) még az újbaloldal születése előtt írtam. Sem a belső emigráció, sem pedig a tényleges emigráció nem hagyott filozófiámon észlelhető nyomot.

Míg az egyéni életem kalandokban gazdag fordulatokban haladt előre, addig filozófiai életemben mindig visszatértem a korábban elvarratlan szálakhoz. Úgy tűnik, mintha itt mindig ugyanazokon a rejtélyeken gondolkoztam volna. Ami korábban egy fejezet egy-két mondatában volt jelen, az a későbbiekben esetleg egy fejezet, vagy akár egy könyv központi tárgyává válhatott, de valahogyan mindig ott kellett rejtőznie a kezdetnek azon a bizonyos kezdetén. Nem állítom azt, hogy 60 év alatt ne változott volna a gondolkodásom, hiszen változott, néha jelentősen is, hanem csak azt, hogy a rejtélyeim nem változtak.

Amit többször elmondtam magamról, hogy a saját korom kérdései fordítottak az etika és a történetfilozófia irányába, ez persze igaz. A huszadik század kataklizmáira azonban nemcsak én kerestem a választ, hanem minden filozófus kortársam szerte Európában. Hogyan tehették emberek azt, amit tettek, hogyan válhattak átlagemberek szenvtelen tömeggyilkosokká? Mi mindennek kellett a huszadik században történnie ahhoz, hogy Auschwitz és a Gulag lehetségessé váljon? E kérdésekre választ keresni, ebben állt a feladat és lecke, amely a kor minden filozófusának feladatott. Mindehhez, többnyire az a plusz kérdés járult, hogy kifürkésszük, hogyan lehetne hasonló katasztrófákat a jövőben elkerülni. Vagy, még ezen is túl: megteremteni egy katasztrófabiztos világot. Ez volt a korszellem.

Az út, amelyet különböző gondolkodó kortársaim megjártak, az volt privát jellegű. A kommunizmustól a liberalizmusig, a nagy elbeszéléstől a történelmünkbe való bezártság tudatos vállalásáig, a mindentudástól a szkepszisig vezető utat velem együtt igen sokan és alaposan letaposták. Mindenki a maga módján, mindenki másként. Volt aki zseniálisan, volt aki a maga tehetségének megfelelően, de ugyanannyi elkötelezettséggel. Filozófiám története abban áll, ahogy ezt az utat a magam módján megjártam.

A második vagy harmadik könyvvel, vagy talán már a második vagy harmadik tanulmánnyal, amit az ember megír, készen áll egy filozófus filozófiai természete, személyisége, karaktere. Gondolatai mindig változnak, néha radikálisan is, de a filozófiai karaktere megmarad. Azért nem írtam, hogy "első könyvvel, vagy tanulmánnyal", mert így nem tartom igaznak. A filozófus ugyan, hamar kialakítja filozófiai karakterét, de mégiscsak kialakítja. Néha egészen hirtelenül, ahogy a hernyóból egyszercsak felröppen a színes szárnyú pillangó.

Amikor 2008 novemberében, öt nap alatt, napi öt és fél órában, előadtam filozófiám központi témáit Torinóban, egy posztgraduális kurzuson, hirtelen rájöttem, hogy mindaz, amit itt és most előadtam, s még pedig úgy, ahogy, lényegében 15 év alatt, 1980-tól 1995-ig, mindez egy összefüggő "rendszer" formáját öltötte. A "rendszer" szót azonnal idézőjelbe teszem, nehogy valaki véletlenül egy metafizikai rendszerre gondoljon. Hanem inkább arról van szó, hogy gondolataim ekkor találtak egymásra.

Ettől kezdve egy-egy könyvem témáit úgy lehetett előadni, hogy azok egy egységes világleírás egyik perspektíváját világítsák meg. Mindenképpen egységes világleírásra vagy világértelmezésre fűztem fel mondandómat, bármely perspektívából, vagy bármely rejtély szempontjából kíséreltem is meg ezt a világot megvilágítani. Ennyiben jogos kvázi rendszerről beszélni. Noha mégsem "igazi" rendszerről. Az "igazi" filozófiai rendszer komplett világleírást nyújt, vagy legalábbis azt ambicionálja.

Ez azonban sosem tartozott az ambícióim közé, s nem pusztán a metafizikai hagyománytól történő eltérés kedvéért, hanem egyszerűen, mert nem érdekelt. Csak azok a perspektívák érdekeltek, melyeket hagyományosan "ontológiának", "történetfilozófiának" vagy "etikának", esetleg "művészetfilozófiának" neveztek. Azonban nem érdekelt az "ismeretelmélet", a "tudományfilozófia", s a pszichológia is csak a későbbi években.

Amikor legnagyobb csodálkozásomra felfedeztem, hogy a szó nem metafizikus és nem mindent átölelő értelmében az említett 15 év alatt gondolataim és könyveim valamiféle "rendszerré" álltak össze, megcáfolva láttam sok mindent, amit az utóbbi időkben a filozófia "mai feladatáról" vallottam. Hosszú ideig elfogadtam ugyanis Hegel előrejelzését, mely szerint a filozófia (azaz a metafizika) vége után (ahol mi tartunk) a filozófia reflexívvé változik. Ettől nem nagyon áll távol a kései Heidegger véleménye sem, mikor a filozófia végéről, s a gondolkodás ezt követő feladatáról beszél. A reflexív filozófia mindenre reflektálhat, többek között saját magára, saját történetére, de akár a művészetekre, a politikára, a szexualitásra, a nyelvre, a jogra... Nem folytatom. Bármire.

S egyes filozófusok, közöttük olyan jelentősek, mint Jacques Derrida, így is jártak el. S talán a kései Heidegger is, bár ez korántsem biztos.

Ahogy mindezen elgondolkoztam, arra a következtetésre jutottam, hogy alábecsültem a rendszeralkotás csábítását. A XIX. és XX. század számos nagy filozófusa például cseppet sem akart, vagy végül nem tudott, ennek a csábításnak ellenállni. Ez igaz Kierkegaard és Nietzsche esetére is. S különösen igaz Wittgenstein, a Lét és idő című művére, Martin Heideggerre, vagy Michel Foucault esetére. Ettől még nem lesznek "metafizikusok". Nem akarok a nagyokkal takarózni, vagy a magam próbálkozásait velük igazolni, csak leszögezni akarom egyszer, hogy tévedtem, s tévedésem felismeréséhez hozzájárult a már említett torinói előadás-sorozat.

Tehát 1980 és 1995 közötti világleírásom, hogy úgy mondjam, "összeállt". Ahhoz, hogy valami összeálljon, már jelen kellett előbb is lennie. Ezen gondolkozva kezdtem itt-ott belekukkantani régi könyveimbe, amelyek többségét megjelenésük óta, átlagosan vagy 40 esztendeje, nemcsak, hogy át nem olvastam, de betekintésre is méltatlannak ítéltem. Még az sem zavart, hogy számtalan olvasóm a 60-as években írt könyveimet szereti a legjobban. Miután ebben az esetben Lukács példája úgy hatott rám, hogy az ő magatartásának ellenkezőjét akartam képviselni, nem győztem hangsúlyozni, hogy nem én vagyok saját munkáim hivatott bírája, mindenki azt szereti, amit kedve tartja, de ez engem semmire nem kötelez.

A fejlődéselméletet már rég nem alkalmaztam a világra, amikor a magam számára még mindig érvényesnek tartottam. A történelemben ugyan nincs fejlődés, de ami jómagamat illeti, én bizony fejlődtem. Egyre többet tanultam, s egyre bölcsebb lettem - ezért filozófiám egyre "jobb", "igazabb" lett. Így tehát még mindig nem éreztem indítékot arra, hogy újraolvassam azokat a könyveket, melyeket magam mögött hagytam. Ennek egy bosszúság vetett véget.

A már említett interjúk (melyek között nagyszerűek akadnak - köszönet a kérdezők okosságának és türelmének) az életemről kérdeztek, de nem, vagy csak alig, a személyes élettörténettel kapcsolatosan a filozófiámról. Ugyanakkor, hogy sarkosan fejezzem ki magamat, ez volt az életem. Legalábbis az egyik életem, mi több, az egyetlen, amit kontinuusnak mondhatok. Húszéves koromtól 80 éves koromig (ma 2009. január 1-jét írunk), sok minden megtörtént velem, de egy azonban soha: egyetlen pillanatra sem hagytam abba a filozófiát művelni. S nem is fogom, halálom órájáig (feltéve, hogy el nem hülyülök, amit remélem, elkerülök.)

Ennél fogva a filozófiám története életem egyik, meghatározó története. Erről is lehetett volna interjút készíteni. Ugyanakkor nem várhatom el senkitől, hogy minden könyvemet elolvassa. S ami ennél rosszabb, ha interjút készítenek velem, menthetetlenül elkezdek fecsegni, se vége, se hossza. Maradok az írásnál, az fegyelmezőbb. Először öninterjúra gondoltam, de nem könnyű úgy feltenni az embernek a kérdéseket, akár önmagamnak is, hogy ne tudná előre a kérdésekre adott válaszokat. Amúgy is jó filozófiai szokás, hogy kvázikérdéseket tegyünk fel önmagunknak és másoknak. Ennél egyenesebb vállalkozás, ha a válaszokra szorítkozom.

Nem merem állítani, hogy végigolvastam volna valamennyi régi könyvemet. Annyit azért újraolvastam belőlük, hogy biztosan állíthassam, amit a korábbiakban mondtam. Filozófiai karakterem már megjelent a kezdet kezdetén. Ahogy sosem nőhettem fel kék szemű, szőke, nagy termetű hölggyé, úgy nem mehetett filozófiám sem teljesen más irányba, mint amilyen irányba tartott. Csak abbahagyhattam volna, vagy elhallgathattam volna, de - legkésőbben 1957 óta - nem térhettem el nagyon teleológiájától, mert ez a teleológia már embrionális állapotában is bele volt építve ebbe a filozófiába.

A teleológia nem azonos a témával. Naplóim tanúbizonysága szerint számos könyvet terveztem, amelyeket nem írtam meg. Szintén naplóim tanúbizonysága szerint előfordult az is, hogy visszatértem egy témához anélkül, hogy első "megjelenésére" emlékeztem volna. A konkrét témaválasztás legkevesebb két forrásból fakadt. Egyrészt a már "sokat gondolkoztam rajta" forrásból, másrészt az intuícióéból. S a kettő gyakran összefügg. Az ember sokat gondolkozik valamin, majd elfelejti, mert más gondolkoznivalók kiszorítják a tárgyat a tudat előteréből, hogy végül egyszer hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül, beugorjon a tudat központjába. Ugyanis a témát (ha van ilyen egyáltalán) nem mi választjuk, hanem az választ bennünket. Hogy miért írtam azt, hogy "ha van ilyen egyáltalán"? Mert, ha komolyan utána gondolunk, nincsen. Amit témának nevezünk, valójában egy kérdéscsoport körül kijegecesedő gondolatok szindrómája.

Komolyan gondoltam, hogy a témát nem mi választjuk, hanem az választ bennünket. Többek között ezért nem határozhatom el, hogy az írás, melyhez most hozzáfogok, remek lesz, jobb, mint a többi. Húszas éveimben akadtak ilyen próbálkozásaim. Volt, mikor eldöntöttem, hogy amit most írok, jobb lesz minden előzőnél. Hamarosan rá kellett jönnöm arra, hogy az igény hamis. Az írás olyan lesz, amire képes vagyok, azaz ami bennem van. A kettő együtt. Ebben elhatározásnak helye, szerepe nincs. Azóta sohasem akarok "jót" írni. Olyan lesz, amilyenre sikerül.

A most nyolcvanéves születésnapját ünneplő szerző rövidesen a Múlt és Jövő Kiadónál megjelenő, azonos című könyvének bevezetője.

Heller Ágnes