Stieg Larsson: A tetovált lány

Oknyomozó riportok olvasói érezhetnek ilyet (nálunk boldogabb országokban, ahol létezik tényfeltáró újságírás): a recenzens meghökkenve tette le Stieg Larsson első regényét. A könyv minden várakozását felülmúlta, pedig az ügyetlenül harsány címlap, a fülszöveg és a magyar cím nem sok jót ígért - de hát nem éppen arról próbál meggyőzni bennünket a regény, hogy ne adjunk hitelt a látszatnak, hogy pillantsunk a jelenségek felszíne mögé?

A tetovált lány - eredeti svéd címén: Férfiak, akik gyűlölik a nőket - a szó legszorosabb értelmében klasszikus regény: kényelmesen hömpölygő, majdnem mindvégig többszálú cselekménnyel; emlékezetes, szerethető és gyűlölhető, mégis finoman jellemzett szereplőkkel; súlyos morális konfliktusokkal és rendkívül szilárd, már-már szokatlanul karakteres elbeszélői világképpel. (Megbízhatóan magas színvonalú fordításban, ami Péteri Vanda munkáját dicséri.) Újabb bizonyítékaként annak, hogy a detektívregény műfaji öntőformája szinte bármilyen irodalmi alapanyaggal megtölthető. Stieg Larsson vaskos könyve vérbeli krimi, méghozzá valahol félúton a klasszikus analitikus detektívregény (megoldani egy negyven éve elkövetett gyilkossági ügyet, amely a bezárt szoba rejtélyén alapul) és az amerikai hard-boiled bűnregény között.

A nyomozó szerepkörét ezúttal (és a következő két részben, amely a szerző korai halála előtt még elkészülhetett) ketten töltik be: Mikael Blomkvist, a sármos gazdasági újságíró, és Lisbeth Salander, "egy sápadt, tüskehajú, anorexiásan sovány lány, piercinges orral és szemöldökkel", valamint számtalan tetoválással testének jól látható és rejtettebb helyein, aki egyébiránt egy biztonságtechnikai cég legtehetségesebb külsős alkalmazottja. A dörzsölt újságíró és a zseniális képességekkel megáldott, bár kissé szociopata lány története két cselekményszálon fut: Blomkvist egy tényfeltáró cikke miatt pert veszít egy - finoman szólva - tisztességtelen eszközöket alkalmazó svéd konszernnel szemben, s szeretne visszavágásként előállni az immár tényekkel gondosan alátámasztott "nagy leleplezéssel"; Blomkvist felkérést kap a dúsgazdag Henrik Vangertől, hogy derítse ki, melyik családtagja tette el láb alól kedvelt unokahúgát negyven évvel ezelőtt.

Mikael és Lisbeth (bonyolult magánéleti konfliktusokkal terhelt) nyomozása egyre sötétebb titkokra derít fényt, egyre közelebbről ismerjük meg a "megalázottak és megszomorítottak" világát: a nők és gyermekek sérelmére elkövetett, családon belüli erőszak és a gazdasági bűnözés jelenségei egymásra íródnak - az erőfölénynyel való visszaélés, a kiszolgáltatottság és a szolidaritás hiányának jegyében. "A világ ragadozói egy nyelvet beszélnek", jegyzi meg Lisbeth. (Bár a recenzens általában nehezen viseli az antikapitalista szólamokat, ezúttal úgy érezte, minden elem a helyén van. Talán ezt nevezték régebben epikai hitelnek?)

Amikor Henrik Vanger a regény vége felé megkérdezi Mikaeltől, miért volt anynyira biztos benne, hogy rájött az igazságra, a férfi ennyit mond: "Azért voltam benne biztos, mert ez nem egy ócska krimi, Henrik". Mi tagadás, Mikael Blomkvist fején találta a szöget.

Animus, 576 oldal, 3490 forint