Fouchénak a jobboldal nem tudta megbocsátani, hogy a Nemzeti Konvent tagjaként XVI. Lajos király halálára szavazott. A baloldaliak újra meg újra a szemére hányták, hogy vezető szerepet játszott Robespierre megbuktatásában. Napóleon hívei szerint pedig Fouché kijátszotta és elárulta a császárt. A XIX. században olyanynyira befeketítették az emlékét, hogy amikor az ifjú Louis Madelin történész 1900-ban benyújtotta a Sorbonne-on Fouchéről készített doktori disszertációját, Ernest Lavisse professzor komolyan felvetette azt a kérdést, hogy "el lehet-e fogadni egy disszertációt, amelyet szerzője olyan rossz hírű személynek szentelt, mint Fouché?"

A XX. században már inkább a mindenható és mindent tudó rendőri hatalom egyik megalapítójaként idézték fel az emlékét, s úgy emlegették, mint Berija és Himmler egyik előfutárát. Pedig se deportálás, se koncentrációs táborok, se népirtás nem fűződik a nevéhez. A párizsiakat pedig nem Fouché kinevezése, hanem a leváltása ijesztette meg - vagyis aligha volt "az ördög" annyira fekete, amilyennek lefestették.

1759-ben született Nantes közelében, módos tengerészcsaládban. Az oratoriánus szerzetesek iskolájában tanult, s fizikai és matematikai ismereteinek köszönhetően a rend tanári állással jutalmazta meg. Nem volt azonban "kiugrott pap", ahogy oly sokan emlegették: laikus tanárként minden botrány nélkül, bármikor elhagyhatta az oratoriánusok iskoláit. A szerzetesrendek felszámolása után, 1792 nyarán ő lett a nantes-i kollégium vezetője, s olyan nagy tekintélynek örvendett, hogy a Nemzeti Konvent képviselőjévé választották. Mielőtt elutazott volna a fővárosba, megházasodott, s a hamarosan rettegett politikussá váló férfi egész életében hűséges férjnek és jó családapának bizonyult.

1793 januárjában ő is megszavazta XVI. Lajos kivégzését, s ezzel egy életre elkötelezte magát a forradalom vívmányai mellett. A nyár folyamán keménykezű konventbiztosként tevékenykedett több megyében: megadóztatta a gazdagokat, gondoskodott a nélkülözők támogatásáról, és keresztényellenes intézkedéseket hozott. Elsőszülött kislánya számára Nevers-ben republikánus keresztelőt rendezett, s a haza oltárán a megye nevét, a Nicvre nevet adta neki. Mivel sosem keverte bele családját a politikai ügyekbe, e gesztus arra utal, hogy nem űzött kettős játékot, s szívvel-lélekkel a forradalom mellett állt.

1793 novemberétől 1794 márciusáig negyedmagával együtt a Lyon lázadóira lesújtó megtorlást irányította. A vérontás rettenetes volt, az áldozatok száma megközelítette a kétezret. Egyeseket kartáccsal végeztek ki, s Fouchét ezután ellenfelei "a lyoni tűzmester" néven emlegették. Csakhogy Fouché se korábban, se később nem bizonyult vérszomjasnak. Valószínű, hogy a lyoni vérengzésben inkább a helyi fanatikusok és Fouché meggyőződéses terrorista kollégái játszották a főszerepet. Őt viszont még harácsolással sem vádolhatták meg: szegényen tért vissza párizsi padlásszobájukba, ahol felesége haldokló kislányukat ápolta.

1794 júniusában, a terror tombolása idején szembeszállt Robespierre-rel. Megválasztatta magát a Jakobinus Klub elnökének, s Robespierre egyik fenyegető szónoklata után még az ülést is feloszlatta. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a "Megvesztegethetetlen" őt is a forradalmi törvényszék elé akarja küldeni, mint Dantont és másokat, Fouché vezető szerepet vállalt a forradalmi kormányzat megbuktatásában. Állítólag ő mozgósította a Konvent mérsékeltjeit, a "Síkság" képviselőit, és ő bírta összefogásra Robespierre különböző ellenfeleit. Elárulta volna ezzel a forradalmat? A francia társadalomnak ekkor már egyetlen rétege sem támogatta a több százezer embert elpusztító forradalmi kormányzatot.

Mégis nehéz idők következtek a számára: a Konventben a mérsékeltek kerekedtek felül, s őt a Hegypárt utolsó tagjai között tartották számon. Még a letartóztatását is megszavazták, bujkálni kényszerült. 1796-ban (Stefan Zweig híres életrajzában tett állításával ellentétben) nem elárulta a kommunista Babeuf mozgalmát, hanem közvetíteni próbált közte és a kormány között. Sikertelenül, s a forradalmi kormányzat felújítására törekvő mozgalom két vezetőjét

kivégezték. Fouché súlyos anyagi gondokkal küszködött. Három gyermeke halt meg fiatal korában. A következő három számára azonban már képes volt megfelelő életkörülményeket teremteni, mert diplomáciai megbízatások után, 1799. július 20-án a Francia Köztársaság direktóriuma rendőrminiszterré nevezte ki. Békítő gesztusokat tett: személyesen zárta be a jakobinusok új klubját, lehetővé tette emigránsok hazatérését, megnyugtatta a papokat, s támogatta az éhező munkásokat, hogy ne álljanak a lázongók mellé. A kormánynak azonban már nem sok ideje volt hátra: maga Sicyes direktor tervezett újabb államcsínyt Bonaparte tábornok támogatásával. A rendőrminiszter passzív maradt, sőt megüzente az összeesküvőknek, hogy igyekezzenek. Elárulta volna a direktóriumot? De hát miért kellett volna védelmeznie egy népszerűtlen és sikertelen rendszert, amelyet éppen saját főtisztviselői és miniszterei próbáltak megbuktatni, hogy sokkal hatékonyabb végrehajtó hatalmat hozhassanak létre? A brumaire-i államcsíny (1799. nov. 9-10.) a kortársak szemében csak egy újabb intézkedés volt a köztársaság megszilárdítására. Vitatható törvényességű intézkedés, ez igaz - de nem az volt maga a királyság megdöntése is?

A konzulátus és a császárság rendőrminisztereként (1799-1802, 1804-1810, 1815) Fouché jóval önállóbbnak és határozottabbnak bizonyult, mint ahogy azt Napóleon szerette volna. A rendőrség tagadhatatlanul hatékonyabb lett minisztersége idején. Sok kémet alkalmazott, több összeesküvést felszámolt, s állítólag mindent tudott - vagy legalábbis ezt állította magáról. Fouché minden reggel egy iratot adott át a császárnak, amelyet titkos ügynökei, a zsandárparancsnokság, a prefektusok és a rendőrprefektus jelentései alapján állított össze. Ebben nemcsak a bűnözésről, az összeesküvésekről és a csempészetről volt szó, hanem a közhangulatról, a tőzsdéről, a színházakról, a nagykövetekről, a gazdasági ügyekről és a vezető politikusok szerelmi ügyeiről is.

Fouché azonban azt követelte, hogy a rendőrség uralma legyen finomabb, maradjon a háttérben: "A rendőrségnek meg kell előznie a bűnöket, hogy egyáltalán ne kelljen büntetnie... Ezért hibás dolog úgy gondolkozni róla, mint a közigazgatásról. A közigazgatás a nyilvánosság előtt működik, a rendőrségnek ezzel szemben leggyakrabban úgy kell éreztetnie jelenlétét, hogy ne vegyék észre... Legyenek figyelmesek és komolyak, de sohase akadékoskodók vagy durvák. Tartassák tiszteletben a rendőri felügyeletet, hogy mindenki érezze: csakis a hazára van gondja."

Fouchénak tehát nem a rendőrállam volt az ideálja, hanem egy olyan belügyminisztérium, amely ellensúlyozhatja az igazságszolgáltatás lassúságát. Ezt azonban olyan óvatosan és bölcsen kell megtennie, hogy inkább akadályozza meg a bűn elkövetését, mint büntesse azt. Jobb szeretett figyelmeztetni, mint büntetni, szívesebben engedte szabadon az embereket, mint amilyen szívesen letartóztatta. A kínvallatást tiltotta, és egyes vizsgálatokat olykor le is állíttatott. Úgy vélekedett, hogy a kémek és a besúgók a közvéleményről is tájékoztatják a rendőrt, s ezt az állam vezetőinek figyelembe kell venniük. Napóleon irányítani akarta az embereket, Fouché viszont azt szerette volna, ha a közvéleményről írt jelentéseivel ő befolyásolhatja a kormányt és az uralkodót. "A közvélemény készíti elő, fogadja el vagy utasítja vissza azon erkölcsi és politikai rendszereket, amelyek körül a nemzetek összetömörülnek" - fogalmazta meg politikai véleményét. Héléne L'Heuillet francia történész joggal állapította meg a L'Histoire című lap 240. számában, hogy Fouché az államot választotta a fejedelem helyett, a köz ügyét, a hatalom magánérdekű gyakorlása helyett.

Bukását is annak köszönhette, hogy 1810-ben önállóan tárgyalt az angolokkal a háború mielőbbi befejezéséről. Vagyis megpróbálta végrehajtani azt, amire Napóleon képtelennek bizonyult: békét biztosítani Európa számára. A waterlooi vereség (1815) után mesteri tárgyalásokkal sikerült lemondatnia a császárt, elkerülnie a további harcokat, és lehetővé tennie az európai nagyhatalmak számára egyetlen elfogadható megoldást: XVIII. Lajos király békés visszatérését Párizsba. A király megerősítette miniszteri posztján, a szélsőséges királypárt azonban hamarosan száműzetésbe kényszerítette. Triesztben halt meg, 1820-ban. Talleyrand-nal együtt ő is elmondhatta volna magáról, hogy csak akkor "árult el" egy rendszert, ha a franciák többségét maga mellett tudhatta.

A szerző történész

Fouché az államot választotta a fejedelem helyett