Kilencéves korában azzal imponált elsőáldozásra készülő pajtásainak, hogy belepisilt a templom keresztelőmedencéjébe, később bandát szervezett - mert egyedül gyáva volt -, amely rettegésben tartotta a környéket. Főként késsel támadt, Bicskásnak hívták. Amikor villanyszerelőként dolgozni kezdett, nem tudott beilleszkedni a vele egykorúak közösségébe, inkább magányosan üldögélt a kisbolt falának támaszkodva, sörrel a kezében nézelődött, ezért a többiek a Kívülálló becenevet ragasztották rá. Rövidesen szerelmi románcba bonyolódott egy lánnyal, házasságon kívüli fia született, akivel nem törődött. A gyermek négyéves korában vízbe fulladt, az apa módszeresen rombolta a sírt, a fejfakeresztre a temető szemetesében bukkantak rá.

Ilyen és ehhez hasonló leírásokat olvashatunk egy Lengyelországban a napokban megjelent vaskos könyvben, amely Lech Walesa pályafutását mutatja be 1988-ig, igencsak sajátos szemszögből. A fenti "tények" például szülőföldjéről származnak, a szerző névtelenségbe burkolódzó emberek visszaemlékezéseire támaszkodik, ha egyáltalán szóba állt valakivel. Pawel Zyzak állítása szerint több mint ötven oral history jellegű beszélgetést készített ugyan, az idevágó fejezetekben azonban egyetlen hivatkozást sem találunk.

Zyzak arra sem vette a fáradságot, hogy a legkézenfekvőbb dolgoknak utánajárjon. Idéz egy idős papot, aki úgy emlékszik, hogy Walesa nem volt különösebben templomba járó típus, még azt sem tudja, "hol lett egyáltalán megbérmálva". Nos, a területileg illetékes egyházi lajstromban ezt villámgyorsan ellenőrizni lehetett volna. Persze felesleges forráskritikát vagy más szakmai szempontokat számon kérni egy olyan szerzőn, akinek kellő előítélettel felvértezve egyetlen cél lebegett a szeme előtt: lejáratni a világ legismertebb kortárs lengyelét.

Walesa ifjúkorának torzított bemutatása - őszinte katolikus hitének megkérdőjelezésével együtt - is ezt szolgálja, mert aki fiatalon ilyen volt, az nyilván felnőttként sem viselkedik másként. Zyzak ennél is tovább megy, dilettáns pszichiáteri erényeket csillogtatva egyfajta komplexust sejtet Walesa esetében, aki korán elhunyt édesapja helyébe folyton pótapát keresett magának, akár kommunista vezetőket, mint Edward Gierek (1970-1980) vagy Wojciech Jaruzelski tábornok (1981-1989). Komplexusából eredően csak amolyan féliglázadónak nevezhető, hiszen megértő volt velük szemben, végül mindig kiegyezett a kommunista hatalommal, legyen szó 1970-ről, 1980-81-ről vagy a rendszerváltásról.

A szerző kétkedés nélkül átveszi a Walesával időközben szembefordult néhány volt harcostárs vádjait, miszerint a Nobel-békedíjas politikus 1970-től legalább másfél évtizeden át besúgó volt, az 1980-as nyári sztrájkok idején is egy ügynöki találkahelyről vitték őt az állambiztonsági tisztek a gdanski hajógyárhoz azzal a feladattal, hogy álljon az élére a Szolidaritás-mozgalomnak, és legyen szíves, lehetőleg vérontás nélkül, megdönteni a kommunizmust Lengyelföldön.

Zyzak egy éve végzett a krakkói Jagelló Egyetem történelem szakán, a fenti témáról írta szakdolgozatát. (Nem kis botrány kerekedett abból, hogy a legpatinásabb lengyel egyetemen miként lehet diplomát szerezni ilyen teljesítménnyel.) Témavezetője, Andrzej Nowak profeszszor egyben a markánsan jobboldali Arcana folyóirat és könyvkiadó vezető szerkesztője, ő inspirálta a szerzőt munkája megjelentetésére. Zyzak a Kaczynski fivérek nevével fémjelzett radikális-jobboldali Törvény és Igazságosság (PiS) ifjúsági szervezetének helyi vezetője, aki egy cikkében a homoszexuálisokat a "sátán küldötteinek" nevezte.

Walesa érthető felháborodással reagált, első felindulásában bejelentette, hogy nem vesz részt a rendszerváltás huszadik évfordulója alkalmából szervezett rendezvényeken, visszaadja eddigi kitüntetéseit, sőt komolyan fontolgatja, hogy elhagyja az országot (szerencsére egyelőre visszakozott). Donald Tusk miniszterelnök rögvest kiállt mellette, míg elődje, Jaroslaw Kaczynski, a PiS vezére nem habozott kijelenteni, hogy Walesa a tudomány és a szólás szabadságát fenyegeti ilyesfajta megnyilatkozásaival.

A helyzetet bonyolítja, hogy Zyzak a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) krakkói területi részlegében talált állást friss diplomájával. Ez a történeti hivatal kemény politikai támadások kereszttüzében áll, amióta 2005-ben Janusz Kurtykát választották meg az élére. Az IPN tavaly mélyen felkavarta a közéletet egy Walesáról szóló könyvvel, amelynek piacra dobását gondosan úgy időzítették, hogy egybeessék a Nobel-békedíj megítélésének negyedszázados évfordulójával. A művet az intézmény két vezető történésze jegyzi (az előszót Kurtyka írta), akik Walesa iránti ellenérzéseikhez kerestek belügyi dokumentumokat, figyelmen kívül hagyván mindazokat az egyéb levéltári és más forrásokat, amelyek nem illettek be előre felépített koncepciójukba. Ezzel új muníciót szolgáltattak Walesa ellenségeinek (a Szolidaritás egykori ismert személyiségeiről van szó, akik kivétel nélkül a jobb és a szélsőjobb táborban helyezkednek el), valamint kijelölték azt az ösvényt az őket követőknek, amelyen Zyzak is elindult - ő szintén előszeretettel hivatkozik rájuk.

Slawomir Centkiewicz és Piotr Gontarczyk azt állítja, hogy Walesa az 1970-es években a kommunista állambiztonság ügynöke volt, az okok és körülmények mérlegelésébe nem merülnek bele, ehelyett a politikus későbbi tetteit kizárólag ezen az optikán keresztül értékelik, amivel hiteltelenítik őt magát s vele együtt történelmi érdemeit. Innen csak egy lépés a PiS és az attól jobbra lévők kedvenc rágalma, miszerint a rendszerváltás előre eltervezett összjáték volt a kommunistákkal, azaz az ügynökök meg a Szolidaritás baloldala (a "rózsaszínűek") kiegyezett a hatalommal, elárulván a nemzetet.

Az 1970. decemberi tengermelléki munkástiltakozások idején a 27 esztendős Walesa az illegális sztrájkbizottság tagja volt. A békés tüntetések kegyetlen vérbe fojtásakor az állambiztonság tömegével verbuvált fenyegetéssel és zsarolással ügynököket a szczecini és a gdanski hajógyár letartóztatott munkásai közül. Walesát is őrizetbe vették, s azzal a feltétellel "adták vissza a cipőfűzőjét", hogy aláír egy-két papírt. A kisgyermekes családapa ezt meg is tette, ezután többször berendelték a rendőrségre, Walesa sem tagadja egyik életrajzi könyvében, hogy "ezekből az ütközetekből nem teljesen tisztán kerültem ki". A dokumentumok alapján nagy a valószínűsége, hogy éppen ő rejlik a Bolek fedőnevű informátor mögött. Az együttműködés legaktívabb része 1971 márciusáig húzódik, a hatalom által végbevitt pacifikáció lezárultáig. Ezután Bolek tudatosan lazította a szálakat, hébe-hóba járt a találkozókra, 1974-ben pedig megszakított minden kapcsolatot a titkosrendőrséggel. Formálisan még két évbe telt, míg kizárták őt a hálózatból.

Walesára vonatkozóan hetven dosszié és rengeteg mikrofilm maradt meg a levéltárban, de nem titok, hogy a rendszerváltás környékén nagyjából ugyanennyit semmisítettek meg vagy "spájzoltak be", köztük Bolek jelentéseit is. Köztársasági elnöki periódusában (1990-1995) sokáig a Kaczynski fivérek számítottak Walesa legbizalmasabb híveinek, feltehetően emlékeznek arra, amikor az államfő hivatalból magához kérette a vele kapcsolatos belügyi iratokat - tekintélyes részüknek aztán "nyoma veszett a visszaúton". Ha tényleg Walesa rejtette el a papírokat, semmi sem menti fel őt e súlyos törvénytelenség alól, az sem, hogy esetleg így kívánt védekezni a fenyegető politikai támadásokkal szemben.

Ez utóbbit illetően egyébként nem hagyta cserben a megérzése: 1992-ben a jobboldali Jan Olszewski kormányfő állíttatta össze sebtében a volt harcostársakat kompromittáló listát, ami cseppet sem meglepő módon Walesával kezdődött. Innentől fogva búvópatakként bukkan fel az ügynökvád ellene. Ezen az sem enyhít, hogy 2000-ben az átvilágítást végző bíróság tisztának találta őt, 2005-ben pedig az IPN igazolta, hogy a "kommunista rendszer áldozata", vagyis olyan személy, "akiről az állambiztonsági szolgálatok a célzatosan összesített adatok alapján információkat gyűjtöttek, mégpedig titkos módszerekkel". Azóta Walesa mindenkit bíróság elé citál, aki leügynöközi őt, és ezeket a pereket rendre meg is nyeri.

Ezzel el is érkeztünk az aktuális lengyel belpolitikai felálláshoz, ahol számottevő baloldali és liberális pártok híján két jobboldali formáció feszül egymásnak. A 2005-ös választásokat a PiS nyerte, az államfő pedig - Donald Tuskot legyőzve - Lech Kaczynski lett. A kormány megpróbálta megvalósítani radikális vízióját a IV. köztársaságról, a PiS szerint ugyanis érvényüket vesztették az 1989-es kerekasztal-megállapodások, amelynek eredményeként megszületett a III. köztársaság. Eljött az ideje, hogy a politika "a társadalom felé" forduljon, bevonja az embereket az őket érintő döntésekbe. Egyúttal végre kell hajtani az addig elszabotált dekommunizációt, a kommunista állambiztonság funkcionáriusainak és ügynökeinek kiszorítását a közéletből. A kísérlet szűk két esztendőn belül csúfosan megbukott, Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök és pártja elvesztette az előre hozott választásokat, amelyeken a Tusk vezette jobbközép Polgári Platform (PO) diadalmaskodott. Az aktív politizálástól 2000-ben visszavonult Walesa kíméletlenül kritizálta a PiS-korszakot, és teljes mellszélességgel támogatta a PO-t.

A PiS vezetői és mindazok, akik zsigerből nem bírják Walesát, szüntelenül az alkalmat lesik, hogy befeketítsék őt. Kaczynski elnök például elismeréssel méltatta Gontarczyk és Centkiewicz művét, most pedig a Zyzak-féle botrányt találta időszerűnek arra, hogy igen magas kitüntetésben részesítse Kurtykát és közvetlen munkatársait. A Lengyelország Újjászületése Érdemrend parancsnoki keresztje a csillaggal kitüntetés átadásakor dicsérte az IPN vezetőjét és csapatát ("ma nemcsak okos és hozzáértő embereket tüntetek ki, hanem egyúttal bátrakat, nagyon bátrakat"), és arra buzdította őket, hogy "tevékenykedjenek tovább, ahogy eddig", amit Kurtyka a jelenlévők nevében meg is ígért. A másik oldalon Donald Tusk kormánya "nemzetközi arcává", utazó nagykövetévé tette Walesát - ezt jelzi beválasztása az uniós bölcsek tanácsába -, és csak "patyolattisztán" tudja őt elképzelni.

Pedig a legendás Szolidaritás-vezér személyét, tetteinek múlhatatlan jelentőségét semmilyen papír nem képes megsemmisíteni vagy kigyomlálni a történelemkönyvekből. Legfeljebb árnyalja a képet, ha hitelesen feltárják majd életének 1970-1976 közötti szakaszát.

Sztrájkolók és szimpatizánsok - Lech Walesa 1980. augusztus 8-án a gdanski hajógyár udvarán