Legtöbben persze délután, munkából térve pihennek meg odabenn, vagy a teraszon, ilyenkor, ha van terasz.

De Bandi bácsi például szigorúan két műszakban dolgozik. Egyszer megérkezik egy körül, majd hazamegy, ledől, hogy délután frissen, kipihenten bukkanjon fel újra. A nyolcvanhárom éves, aktívan síelő Bandi bácsi példája is mutatja, hogy a hosszú élet titka a szigorú napirend és a rendszeresség.

Géza bácsi is reggeles, de este hét óra tíz perckor is feltűnik téveszthetetlen alakja, ilyenkor mindenki az órájához nyúl, és beállítja azt.

De a szomszédban lakó Imre például napjában többször, négyszer-ötször jövet-menet, menet-jövet beugrik. De délelőtt csak kávét és üdítőt fogyaszt. Ha csak közbe nem jön valami, valaki.

Van, aki csak egy kicsit ül le, van, aki le sem ül, csak pár szóra az asztal mellett megáll. Van, aki int csupán. A többi meg csak megy, nem nézve se jobbra, se balra, se sehova.

Polgári és emancipált világ ez: nemcsak az urak, de a hölgyek is jönnek egyedül nem egyszer. De van, aki rendesen párjával érkezik, és esténként komplett családi körök is összeverődnek: nagypapa, nagymama, papa, mama, gyerekek.

Többen jönnek messziről, Erzsébetvárosból, Budáról, Szentendréről. Valamikor kiszakadtak innen, de szívük visszahúzza őket.

Legtöbben persze idevalósiak vagyunk; szigorúan ülünk a rozogás fémszékeken, a hosszú padon, akár a fecskék. Úgy is érkezünk ide a tavasszal, és úgy is kelünk majd ősszel a hosszú útra, a jó melegbe, a széles járda túlpartjára be.

De ilyenkor ott ülünk a teraszra tett három asztal körül mindannyian. Ülünk és nézzük a járdán járókat-kelőket. Nézzük, ahogy mennek a népek. Nézzük, és csodálkozunk. Hová mennek? És mi végre? Hát miért kéne menni bárhová? Amikor mindenki itt van. És nemcsak mennek, de sietnek! Iparkodnak, szaporáznak, loholnak! Hát micsoda nevetséges dolog. Sietni. Hova? Minek? Hát úgyis mindenhová elér az ember. Vagy ha nem, hát minden eléri őt. Nevetséges és szánalmas is sietni. Hisz minden iparkodásnak csak ugyanegy a vége.

Aztán öt körül elszaporodnak a futók. A futó már önmagában is egy komikus dolog, hát még az újlipót futó. Roppant elegáns futófölszerelésben fut az ilyen, külön futásra gyártott, futni vett fekete, testhez simuló fényes búvárhacukában, amellyel - gondolja - csak úgy hasítja a levegőt maga előtt. Az újlipót futó nem ügyel egyébre, csak a futásra, se lát, se hall, nem ismer se istent, se embert, ő most fut, futás alatt áll. Nem veszi észre, ha szembe jön vele, szomszédját, cimboráját, még a saját anyja mellett is úgy fut el, mintha egy fa lenne az. Hát fusson, fusson csak isten hírével el, a futó, szegény.

Mi értetlenül, de megbocsátón nézünk utána. Mikor eltűnik görnyedt alakja a hídfőnél, bólintunk egyet, és poharunkba mélázva, lassan belekortyolunk.

De a futó legtöbbször eltalálja két járókelő között a rést legalább. Nem így a járda legelvetemültebb alakja, a bicikliző, a járdán bicikliző, a járdista.

Fel nem fogható, hogy miért kell a járdán hömpölygő tömegbe, öregek és babakocsisok közé teljes sebességgel belehajtani. És nem is suttyó kamaszok teszik ezt, hanem meglett felnőtt emberek, családapák. Itt a járdistákat nem szereti senki.

Marci barátunk az más, ő ártalmatlan, ő nem biciklizik, az ő kőkorszaki kempingje nem is bicikli, az csak Marci két kereke, amin ő idegurult.

Elsietnek, futnak, kerekeznek az emberek előttünk, és nem is gondolják, hogy közben ők nézve vannak, megnézve, tárgyalva, kielemezve alaposan, gondosan.

Vannak idegenek is az utcán, csak minden második, harmadik arra járó ismerős; közelebbi, távolabbi, látásból, utcából, házból, boltból, vagy máshonnan való.

Szemrevételeztetik minden: testalkat, járás, ruházat, frizura, a hölgyeknél pedig további szempontok is fölmerülnek.

Nézni tudni kell.

Felelősségteljes, fárasztó és időigényes munka ez: a nézés. Születni is kell rá, tanulni is muszáj, és mindenekelőtt gyakorolni kell.

Közben persze folyik a szó, no meg nem csak az. De nem kell gondolni, hogy mindenki alkoholt fogyaszt. Karcsi barátunk például élete első felében megitta a másodikra mért porciót is. De BIG barátunk is tud egy kávé mellett két órát megülni.

Amúgy persze, mint mindenütt a világon, itt is kérés nélkül töltik kinek-kinek a szokottat: üveges vagy csapolt sört, rigót, stampedlit, kisfröccsöt, hosszúlépést, de Béla, vagy Hédy hűtött pezsgőt kortyolgat kecses, párás pohárból.

Mindig történik valami. Kicsi, de valami.

Átverekszem magam a járókelőkön, bemegyek utánpótlásért. Megszólal a telefon, tárgyalok odabenn, belép cimborám, és mellém könyököl.

- Ja, telefonálsz, nem akarok zavarni - lép odébb.

- Ugyan - teszem kezem a telefonra -, nincs titkom, az én életem nyitott könyv.

- Az enyém is az, sajnos - legyint nagyot -, hogy ott egye meg a fene.

Aztán megyünk ki, és ülünk vissza a padra. Folytatjuk a nézést. Ülünk és nézünk, gondosan, pontosan, szorgalmasan.

Szemben velünk kapu. Sokan laknak a házban, és benne nőgyógyász, gyógytornász, ügyvédi iroda is működik. Félpercenként lép a kaputelefonhoz valaki. Mi meg találgatjuk, ki hova igyekszik.

A lakó csak nyom, vagy odanyom egyet, és a kapu máris kinyílik neki. A nőgyógyászhoz igyekvő halkan susog a dobozba bele. Aki csak húzza magát a lépcsőn, no, annak egy kis gyógymozgás nem fog ártani.

Jól eltelik az idő ezzel is.

Mindenki itt van, nem kell menni sehova.

Képviselve van itt az újlipótvárosi társadalom összes rétege, a bankártól a munkanélküliig. Még parlamenti képviselőnk is van. De ő nemigen ül közénk, mindig siet, hiába mondjuk neki, hogy Iván, hová sietsz, már nincsen hová sietned, nyugodtan leülhetsz közénk.

Sokféle a nép itt.

Sokféle nyelvű - néha angolul, néha franciául is folyik a szó; és sokféle gyökerű - ül a teraszon erdélyi szász származék és szerb, szlovák, sváb, zsidó, cigány, vallon ősökkel bíró, de egyként hív magyar.

És professio szerint is roppant elegyes a publikum.

Bármikor ki tudnánk hozni egy lapot. Van főszerkesztő asszony és főszerkesztő-helyettes is, közgazdász, külpolos, képzőművészeti kritikus, tárcaíró tucatnyi, a belpolitikához pedig mindenki ért.

Szívja a Pozsonyi út jó legét színész, tanár, orvos, ügyvéd, muzsikus, tévés, vendéglős, festőművész, matematikus, kereskedő, boltos, iparos. (Az utóbbiak, persze, kulcsfigurák, franciakulcs-figurák. Az újlipót polgárok zöme nemigen ért az enkézzel való bütyköléshez.)

Még hazatérő vidám földmíves is feltűnik néhanap. Jóska barátunk vissza-visszatér az ő aszfalttal borított szülőföldjére, ahonnan Tolna megyébe nősült át annak idején. Néha kóstolóval kedveskedik, ilyenkor csípős kolbászkupacok, sötéten vöröslő szalámihalmok, kockára aprított disznósajthegyek borítják el az asztalokat, amelyek felett méregerős simontornyai házi szilvapálinka illatfelhője lengedez.

Jóska meg elégedetten ül közöttünk, áldást kér ránk az Örökkévalótól, és mesél nekünk ízesen a zsíros, jó, fekete földről, a nagy szemű búzáról, rozsról, mely úgy kezd hullámzani itt a Pozsonyi sarkán, mint a végtelen, aranyszínű tenger.