Végül is azt az alapvető kérdést feszegeti a volt kormányfő, hogy több vagy kevesebb Európára van-e szükség. Megfelelőek-e az intézmények, betöltik-e feladatukat? A válság hatására Brüsszelben politikusok és elemzők sora jutott el addig a gondolatig, hogy a jelenlegi helyzet fenntarthatatlan. Vagy el kell mozdulni az Európai Egyesült Államok létrehozása felé, még több felelősséget elvonva a tagállamoktól, vagy éppenséggel vissza kell adni a szuverenitás néhány elvett elemét. Az utóbbi kilenc hónapban egymás mellett éltek a tagállami visszahúzódás és a nemzetek feletti együttműködés formái, megjelent a protekcionizmus, és előkerültek új ötletek - mint például a De Larosiere-jelentés - a banki szabályozás és felügyelet átalakítására, magasabb szintre emelésére vagy a legkülönfélébb pénzügyi tevékenységek uniós megregulázására.

Nos, az igazság az, hogy Verhofstadt megrettent a nemzeti törekvések fellángolásától. Kínából visszatérve, s gyakorta utazván az Egyesült Államokba is, látta és kiszámította, hogy az amerikaiak a nemzeti össztermékük nagyjából hat százalékát költik a gazdaság újrafellendítésére, jórészt az európai megtakarításokat csábítva el Európából, amely viszont csak három százalékot áldoz erre a célra. A kínaiak százalékosan sokkal többet, 14-et. Az európaiak ráadásul mindezt huszonhét terv keretében teszik, ahelyett hogy egyetlen válságkezelő akciót hirdetnének meg. Az Európai Bizottság a volt belga kormányfő szerint rosszul végzi dolgát, nem állt elő jó, új, ésszerű, átfogó ötlettel. Pedig ez lenne a feladata.

Ha Európa nem módosítja a pályáját, úgy jár, mint Japán a kilencvenes években, amelyet ingatlanpiaci, majd bankválság sújtott, egy évtizedre megbénítva a gazdaságot. A Nemzetközi Valutaalap friss elemzését is elővette Verhofstadt - nem ő mondja alapon -, 2012-ig kivetítve a mostani döntések hatását. Az Egyesült Államok és Kína már rég a fellendülés útján jár, amikor Európa még a recesszióval kínlódik.

A megoldás a több Európa, s nem a kevesebb. Ám a több valójában kevesebb. Nem huszonhétféle megoldás, hanem egyetlen, nem huszonhét bankfelügyelet, hanem egyetlen, nem akárhány rossz állami bank a rossz magánbanki eszközök elkülönítésére, hanem egyetlen. Egyetlen banki átvilágítás, stresszteszt, s nem huszonhét. A huszonhetek többsége nem tobzódhat a túlzott költségvetési kiadásokban sem. Ez is zsákutca. Eurókötvényt kellene kibocsátani ezermilliárd euró értékben - ez csupán tizede lenne az amerikai piacnak -, s ebből fedezni a bankok feltőkésítését, illetve termelő beruházások megvalósítását. S egyben megszervezni a közép-európai új tagok pénzügyi védelmét. S végül létre kellene hozni valamiféle egységes gazdasági kormányzást Európában, amely túlmegy a maastrichti szerződésen, s valóban kezdeményezően élénkíti a konvergenciát az unióban - a pénzügypolitikától a nyugdíj- és egészségügyi rendszereken, az adózáson át a kutatásig, a munkaerő-piaci szabályozásig és persze a kül- és biztonságpolitikáig.

- Nem álom ez? - kérdeztem Verhof-stadttól, mire azt felelte: ha életbe lép az európai alkotmányt helyettesítő lisszaboni szerződés, akkor az Európai Parlament talán kezdeményezőbben lép fel ezekben az ügyekben, s kényszerítheti a bizottságot például arra, hogy legyen egy kicsit kreatívabb. Tegyük hozzá, hazabeszél: liberális európai honatyává akarja választatni magát.

Verhofstadt gondolatai így is érdekesen csengnek össze egy sajátos kísérlettel, amely jellegénél fogva nem kapott nagy figyelmet, de rendkívül érdekes eredménynyel zárult. A bizottság - talán pótcselekvésként vagy az önmagáról kialakult kép javítása végett - elhatározta, hogy párbeszédet kezd az uniós polgárokkal. Pénzt és fáradságot nem kímélve több tízezer embert kapcsoltak be a munkába civil szerveződések közreműködésével. Konferenciákon és internetes kapcsolatokon keresztül azt feszegették, mit akar a polgár az uniótól. S kiderült, többet. Legyen egységes egészségügyi rendszer, összehangolt, egységes európai munka törvénykönyve, legyen közösségi szintű a jóléti ellátás, az oktatás és a továbbképzés.

Ám éppen ezekben a kérdésekben a legnehezebb talán haladást elérni, a tagállami különbözőségek, az eltérő érdekek sokszor altatják a kezdeményezéseket. Ötévnyi hiábavaló erőlködés után még a heti munkaidő szabályozásában sem sikerült megállapodni. Márpedig világgazdasági példák bizonyítják, hogy az egészségügy és az oktatás hatékony megszervezése kulcseleme a sikernek.

Az európai tavasz dermesztő japán télbe csaphat át - töpreng Verhofstadt, de csak reménykedik, hogy nem. Ötleteit az utóbbi hetekben a tagállamok már lényegében elutasították. A bizottság pedig - mint Wolfgang Münchau írta a Financial Timesban közölt szokatlanul éles hangú cikkében - a "fejétől bűzlik", azaz az újrakinevezését évek óta előkészítő Barrosótól, aki a "leggyengébb" bizottsági elnökök egyike. A bizottság persze nem kormány, hanem a szerződések őre, korlátozott eszközökkel felruházva. De kétségtelenül játszhatott volna sokkal bátrabb és aktívabb szerepet, lehetett volna kreatívabb, s legalább megpróbálhatta volna megérteni az új tagok sajátos problémáit. De lehet, hogy a végrehajtó testület megakadályozta az unió szétesését a versenyszabályok és a stabilitási paktum alkalmazásával. Még ha megalkuvásokra kényszerült is, ki tudja, tíz év múlva ezt nem könyvelik-e el erényeként.

Tíz év múlva? A júniusi európai parlamenti választásokon a párbeszédbe bevont néhány tízezer ember tudatosan az európai ügyekre szavaz majd, de a maradék néhány százmillió jogosult a nemzeti válságkezelésről és kormánya teljesítményéről mond majd véleményt. Eszébe sem jut, mert fel sem merül, hogy például az egységes egészségügy vagy munkajog mennyivel fontosabb lenne. Ám amikor majd néhány esztendő múlva világossá válik, hogy az Egyesült Államok kikecmergett a válságból, s Kína is újra gyorsít, de Európa még mindig egy helyben toporog, akkor a következő bizottságból valaki esetleg előveszi Verhofstadt könyvét, s talán el is olvassa.