Bombaként robbant január közepén Seymour Hersh, az amerikai oknyomozó újságírás gurujának leleplező írása a The New Yorker hasábjain.

Hersh sztorija, mint arról a Népszabadság washingtoni tudósítója is beszámolt, azt állította a középpontba, hogy a Pentagon, jelentős adminisztratív győzelmet aratva, kiszorította a terepről a CIA-t. Pedig a lényeg távolról sem az, hogy Bush elnök a Pentagon vagy a CIA hatáskörébe utalja-e törvénytelen hadműveleteit, hanem az, hogy szinte háboríthatatlanul megteheti ezt.

Persze nincs új a nap alatt: bár Hersh aktuális alkalomból idéz titkosszolgálati és katonai szakértőket arról, hogy Rumsfeld titkos kommandókat telepített a világ különböző pontjaira, hogy legyőzzék “a rossz fiúkat", mindenki tudja, hogy az Egyesült Államok mindig is élt az állami terrorizmus eszközeivel.

A múlt hónap végén jelent meg Londonban a Frank Cass kiadójánál egy új könyv Dr. Daniel Ganser tollából A NATO titkos hadseregei. A Gladio hadművelet és terrorizmus Nyugat-Európában címmel. (“NATO’s Secret Armies. Operation Gladio and Terrorism in Western Europe") Ganser, a zürichi Szövetségi Technológiai Intézet Biztonsági Tanulmányok Központjának tudományos főmunkatársa, a hidegháború egy mindmáig agyonhallgatott fejezetéről mutat be nagyrészt újdonság számba menő részleteket.

Nem kevesebbet mond, mint azt, hogy számos nyugat-európai országban a kormányok - az Egyesült Államokkal és az általa uralt NATO-val szövetkezve - titkos hadseregeket tartottak fenn, amelyek saját országaik területén saját polgáraik ellen követtek el merényleteket, számtalan ártatlan embert küldve az értelmetlen halálba. A cél mindvégig az volt, hogy a titkosszolgálatok által irányított terroristacsoportok véres akcióival manipulálják a közvéleményt, elvegyék a kedvüket a baloldali opciótól.

A hivatalosan “a feszültség stratégiájának" nevezett politikát a gyakorlatban azoknak a titkos - és "persze" törvénytelen - hadseregeknek a tagjai hajtották végre, amelyeket a NATO eredetileg - a CIA forrásait felhasználva - azért hozott létre Olaszországban, Portugáliában, Németországban, Spanyolországban és más nyugat-európai országokban (valamint például Törökországban is), hogy a Szovjetunió feltételezett támadása esetén szabotázsakciókat hajtsanak végre a megszállt területeken.

Később, látván, hogy elmarad a rettegett szovjet katonai invázió, a CIA és nyugat-európai testvérszervezetei, futni kezdtek a pénzük után; nyilván nem akarták szélnek ereszteni a titkos fegyveres csoportokat, ezért új feladatokat találtak ki a számukra: hajtsanak végre - együttműködve a szélsőjobboldali terrorszervezetekkel - merlényleteket, amelyeket azután a baloldal nyakába lehet varrni. A cél egyértelmű volt: mindenáron megakadályozni a baloldal megerősödését, közelkerülésüket a hatalomhoz.

Eddig csak három ország - Olaszország, Belgium és Svájc - végezte el a házi feladatát e piszkos polgáháborúcskák hátterének parlamenti kivizsgálásában: az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, amelyek a feltételezések szerint a legmeghatározóbb módokon vettek részt a felforgatásban, mindmáig hallgatnak, ami annál is veszélyesebb, mert aláássák a szervezet hitelét (már amennyi megmaradt belőle). Ganser könyve azért is fontos, mert számos részletet feltár a “demokráciák" háború utáni történetének e sötét fejezetéből, és továbbgondolkodásra késztet: vajon mindaz, amiről ír, már a múlt, tiszta történelem?

Ganser szerint minden akkor kezdődött, amikor - még a háború alatt - Winston Churchill brit miniszterelnök titkos hadsereg felállításáról intézkedett a kommunizmus elleni harcra. Allen Dulles, a CIA első főnöke dolgozta ki az eredeti tervet, majd a brit titkosszolgálat, az MI6 és a különleges fegyveres erők a CIA-val egyesítették erőiket és hozzáláttak a “hátrahagyott" (stay-behind) hadseregek kiképzéséhez szerte Nyugat-Európában, egy lehetséges szovjet invázióra készülve. “Minden nagyon James Bond-i volt" - csak sötét - hamisított útlevelekkel, “halott" postaládákkal, ejtőernyős ugrásokkal a csatorna fölött, az egykori kiképzések egyes, a szerző által idézett résztvevői szerint. A lényeg persze az, hogy amit Washingtonban a terroristák elleni fellépésnek mondtak, gyakran valójában színtiszta - állami - terrorizmus volt, a törvényhozások megkerülésével.

A Ganser által idézett egyik gyakorlati kézikönyvben ez állt a hadműveletek indoklásaként: “...amikor a forradalmárok átmenetileg felhagynak az erő alkalmazásával ... az USA katonai hírszerzésének rendelkeznie kell az eszközökkel, hogy különleges műveleteket indítson, amelyek meggyőzik a Vendéglátó Országok Kormányait (sic!) és a közvéleményt a felforgatás veszélyének realitásáról..."

Magyarán, ha az ellenséges terroristák éppen szabadságoltatták magukat, a titkos hadseregeknek gondoskodniuk kellett róla, hogy mégis legyenek terrorcselekmények.

Ganser szerint a titkos hadsereg Spanyolországban együttműködött Francóval és több mint 1000 támadáshoz lehetett köze. Németországban kész tervei voltak arra, hogy eltegyék láb alól a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) vezetőit egy szovjet megszállás esetén. Terrorcselekményeket hajtottak végre Franciaországban de Gaulle elnök ellen és az algériai béketerv megakadályozására. Közük lehetett a volt portugál-afrikai gyarmatok két prominens vezetője, Amilcar Cabral és Edoardo Mondlane meggyilkolásához, valamint Papandreou görög kormányfő megbuktatásához és a katonai junta hatalomba ültetéséhez, csakúgy, mint a kurdok elleni számtalan terrorakcióhoz Törökország területén.

Ganser, aki külön fejezetekben veszi górcső alá az egyes NATO-országokban folytatott titkos akciókat, úgy tudja, Hollandiában, Luxemburgban, Dániában és Norvégiában nincs jele annak, hogy a titkos hálózat kapcsolatba hozható lett volna a terrorizmussal.

A titkos hadseregekre először 1990 augusztusában derült fény, amikor az akkori olasz kormányfő, Andreotti egy parlamenti vizsgálóbizottság előtt kénytelen volt elismerni egy ilyen szervezet létezését. Ganser könyve az olasz vonallal indul és nagyon sok izgalmas részletet dolgoz fel.

A svájci kutató a több között ezt írja: 1990 augusztus 3-án Olaszországban Giulio Andreotti akkori kormányfő megerősítette a Gladio - latinul kard - fedőnevű titkos hadsereg létezését. A római szenátusnak az olaszországi terrorizmussal foglalkozó albizottsága előtt tett vallomása nagy politikai hullámokat vert a parlamentben és az olasz közvéleményben, és ennek nyomán mind többen feszegették a kérdést: lehetséges-e, hogy a titkos hadsereg terrorcselekmények elkövetésével manipulálta a politikát?

Andreotti elárulta, hogy a titkos Gladio hadsereget az SISML, a katonai titkosszolgálat egyik részlegekén a hadügyminisztériumban “rejtegették".

Vito Miceli tábornok, az olasz katonai titkosszolgálat egyik korábbi vezetője nem hitt a fülének, és tiltakozott: “Börtönbe vonultam, mert nem akartam felfedni e szupertitkos szervezet létezését. És most Andreotti odaáll és elmondja a parlamentnek!"

Egy, az olasz katonai titkosszolgálat által még 1959-ben készített dokumentum szerint a titkos hadseregeknek kettős stratégiai céljuk volt: 1. egy “hátrahagyott" (stay-behind) csoport működtetése egy feltételezett szovjet invázió esetére, majd gerillahadműveletek végrehajtása a megszállt területeken; 2. belföldi hadműveletek végrehajtása “vészhelyezetekben".

Azt, hogy mit értettek "vészhelyzeten" a hidegháború Olaszországában, pontosan körülhatárolták: elsősorban az olasz kommunista és szocialista pártok erősödését, ezekre ugyanis úgy tekintettek, mint a NATO belső gyengítésének ügynökségeire. Felice Casson, olasz vizsgálóbíró, aki a jobboldali terrorizmus feltérképezése közben jutott - elsőként - a Gladio nyomaira, és kényszerítette színvallásra Andreottit, kimutatta, hogy a titkos hadsereg, hogy szembenézhessen a “vészhelyezetekkel", kapcsolatokat épített ki jobboldali terroristákkal. A terroristák a titkos hadsereg támogatásával, robbantásokat hajtottak végre nyilvános helyeken. Ezeket a támadásokat rendre a baloldal nyakába varrták, az elkövetők pedig a katonai titkosszolgálat védelmét élvezve elkerülhették a felelősségre vonást.

"Civileket, az embereket, nőket, gyerekeket, ártatlan embereket, bármiféle politikai játéktól távol álló ismeretlen embereket kellett megtámadni" - magyarázta el Casson vizsgálóbírónak Vincezo Vinciguerra jobboldali terrorista, hogy mit jelentett az úgynevezett “feszültség stratégiája".

“Az ok egészen egyszerű volt. Az volt a feltételezés, hogy arra kényszerítik ezeket az embereket, az olasz közvéleményt, hogy az államhoz fordul, nagyobb biztonságot kérve. Ez az a politikai logika, amely az összes mészárlás és robbantás mögött meghúzódik, és amely mind büntetlenül marad, mert az állam nem ítélheti el magát és nem vállalhat felelősséget a történtekért."

Egyelőre nagyon kevéssé van feltárva, hogy a NATO és annak meghatározó ereje, az Egyesült Államok milyen mértékben támogatta a terrorizmust, mint a politikai ellenféllel való szembeszállás, magyarán a baloldal diszkreditálásának eszközét, mindenesetre tény, hogy Gerardo Serravalle tábornok, aki 1971-74 között állt a Gladio élén, megerősítette: a titkos hadsereg “a defenzív, posztinváziós logikáról áttérhetett a támadás, a polgárháború logikájára."

Az olasz szenátus ennél egyértelműbb szóhasználatot választott, amidőn 2000-ben, vizsgálatait befejezve rögzítette: “Azokat a mészárlásokat, azokat a bombákat, azokat a katonai akciókat olasz állami intézményeken belüli emberek és, mint legújabban kiderült, az Egyesült Államok hírszerzésének struktúráihoz kapcsolódó emberek szervezték vagy mozdították elő vagy támogatták".

Amióta 1990-ben fény derült a NATO titkos hadseregeire, a “hátrahagyott" fegyveres erők tevékenységével összefüggő kutatások nagyon lassan mentek előre, az elsődleges dokumentumokhoz való hozzáférés rendkívül korlátozott volta miatt és azért is, mert mind a NATO, mind a CIA elzárkózik az ügyben a nyilvánosságtól.

A NATO egyik szóvivője 1990 november 5-én kijelentette: “a NATO soha nem fontolgatott gerillaháborút vagy földalatti (titkos) hadműveleteket". Másnap NATO-tisztségviselők beismerték, hogy az előző napi cáfolat téves volt, hozzátéve, hogy a szövetség nem kommentál katonai titkokkal kapcsolatos ügyeket. November 7-én John Galvin amerikai tábornok, Európában a NATO legmagasabb rangú tisztje, a SACEUR főparancsnoka Manfred Wörner főtitkár, a szervezet legmagasabb rangú polgári tisztségviselője társaságában zárt ajtók mögött tájékoztatta a tagállamok nagyköveteit. “Tekintve, hogy ez egy titkos szervezet, nem várom, hogy túl sok kérdés kerül megválaszolásra" - nyilatkozott, név nélkül akkor egy vezető NATO-diplomata, és még hozzátette: “Ha léteztek bármilyen kapcsolatok terrorszervezetekhez, akkor az ilyenfajta információt nagyon mélyen el fogják rejteni".

Azóta William Colby, a CIA egyik korábbi igazgatója visszaemlékezéseiben megerősítette, hogy a CIA számára “jelentős program" volt a titkos hadseregek felállítása Nyugat-Európában. “A ’projekt’ a második világháború után kezdődött tökéletes titoktartás mellett, és az információk csak Washington, a NATO (és az érintett országok) legmegbízhatóbb embereinek lehető legkisebb köre számára voltak hozzáférhetők".

Mégis, amikor Stansfield Turner admirálist, a CIA egyik korábbi igazgatóját 1990-ben Olaszországban egy tévéműsorban a Gladioról kérdezték, határozottan elzárkózott a választól a kínos ügyben, és amikor az újságíró - a terror áldozatainak emlékére hivatkozva - kötötte az ebet a karóhoz, Stansfield idegesen letépte magáról a mikrofont és azt üvöltötte, hogy “Megmondtam, hogy nem kérdezhet Gladioról" ... minekutána az interjúnak vége szakadt.

Amikor ma a Pentagon krimikbe illő legújabb különleges akcióiról olvasunk történeteket, nem árt felidézni a fentieket, annál is inkább, mert a történelem úgy hozta: egy olyan hajóban evezünk amelynek kapitánya hajlamos a saját szakállára cselekedni. Jó lenne biztosra venni, hogy az Egyesült Államok titkos műveletei bennünket elkerülnek, és azt is, hogy adóforintjaink, amelyek egy részének elköltésébe, mint tudjuk, masszívan beleszól a NATO, semmilyen formában nem vándorolnak titkos, a törvényhozások megkerülésével végrehajtott “különleges" hadműveletek finanszírozására ismeretlen helyekre.