Nem egyedülálló a filmtörténetben, hogy egy hirtelen gerjedelemből fakadó szexuális kapcsolatból indulva mutatja be az alkotó az aktus után kialakuló érzelmeket. Sőt, a múlt század második felétől, főként az európai filmgyártásban, de később az amerikai filmben is az ilyen ’nem szokványos’ szerelmi kapcsolatok kerültek a középpontba ellentétben a korábbi mainstream filmek, különösen a hollywoodi musicalek és romantikus komédiák hosszú, elnyújtott udvarlást középpontba állító erkölcsösségével. Ez utóbbiak kivétel nélkül házassággal végződtek és a happy end véletlenül sem futott ki a szerelem fizikai beteljesüléséig, a vége felirat rögtön a csók után peregni kezdett, így arról már végképp esélyünk sem volt meggyőződni, hogy valóban boldogan élnek-e hőseink, míg meg nem halnak. Az álomgyárral tudatosan szembehelyezkedő rendezők az évtizedek során újabb és újabb nem szokványos szerelmi történetekkel álltak elő, abban a reményben, hogy még sokkolják vagy legalábbis mellbe vágják egy kicsit a nézőt, az akkor is közelebb érzi magához az ilyesfajta történeteket, mint Hollywood rózsaszín cukorszirupos mázzal borított meséit. Mivel itt nem csak a hollywoodi filmek, de a kispolgári lét konvencióinak az elhagyása is alapkövetelmény, szinte természetessé vált, hogy ezek a filmek sorra döntik le a társadalmi elvárásokat és szexuális tabukat. Úttörő volt ebben Bernardo Bertolucci Az utolsó tangó Párizsban (1972) című alkotásával, Michael Winterbottom a 9 dallal (2004), amiben olyan dolgokat láthattunk, amik addig többnyire kizárólag a pornófilmek premisszájához tartoztak, de – a teljesség igénye nélkül – említhetném még Adreas Dresen A kilencedik mennyországát (2008), ami azért is rendhagyó, mert itt a testi szerelemből kialakuló mélyebb kötődést nyugdíjas korúak élik meg. A hollywoodi történetmesélés szabályait felrúgó narratív struktúra ez esetben úgy változik, hogy ezekben az alkotásokban boldog, vagy inkább önfeledt kezdetről beszélhetünk, mely csak elvétve vezet minket boldog végkifejlethez. Az elvárások és berögződések viszont az ilyen történeteknél is ugyanúgy meghatározzák a cselekményszövést, mint a klasszikus hollywoodi musicalek és a romantikus vígjátékok esetében. A kérdése az, hogy az új évezred második évtizedének elejére maradtak-e még tabuk, amiket oly bátran le lehet dönteni, ahogy a nagy elődök tették és egyáltalán, lehet-e még valami nóvumot mutatni a nem szokványos love story tematikában?

Az Első éjszaka esetében pedig különösen kérdéses, hogy mit tud ehhez egy 1982-es születésű, elsőfilmes rendezőnő (az Első éjszaka előtt csupán két rövidfilmet készített) hozzátenni. Anne Émond a film készítésekor még csak huszonkilenc éves volt, és pont ez az, amit útravalónak magával hoz filmjébe. Az Első éjszakában pontosan az ő generációjának, legalábbis egy jelentős részének az életérzése van benne. Ez az a korosztály, melyre a szülőknek az önmegvalósítás és pénzhajhászás közepette alig maradt ideje, de ezt az űrt még nem nyílt lehetőségük internettel, Facebookal és a legújabb kütyükkel pótolni, mint az utánuk követezőknél. A nyolcvanas évek, amikor ez a generáció megszületett, a feltörekvésről és az egyéni boldogulásról szólt, mely már nem kizárólag a férfiak privilégiuma volt. Az egyetemek és a terjeszkedő multik tárt kapukkal várták a nőket, akik végre akadémikus körökben és az üzleti életben is élvezhették az egyenjogúságot. A gyerekeket pedig bébi csőszök, bölcsődék és óvodák nevelték, mindenre megtanítva őket csak a szeretetre és a kötődésre nem. Az így felnövekvő generációnak egyik része még a szüleinél is céltudatosabb karrierista lett, míg jelentős hányada megcsömörlődve mindettől, a teljes kiüresedés érzésével telve lóg a levegőben. A maguk módján mindkét tábor képtelen igazi mély kötődésre, társas kapcsolatokat kialakítására, csak az egyiknek az örökös munka és a határidők és a csapatépítő tréningek mesterségesen gerjesztett összetartozás érzése miatt maradnak magukra, míg a másik tábor, ahogyan a filmben szereplő fiatalok is, a semmittevés és a céltalanság miatt. Köszönik, de nem kérnek az egzisztenciateremtésből, sem a családalapításból. Nem kérnek a felelősségből, az elkötelezettségből és a pénzért kínált boldogság pótlékokból. Nem akarnak sehová sem tartozni és nem törekszenek semmire, a bennük lévő ürességet még csak látszatra sem akarják kitölteni.

Ez az a réteg, amelyiket már Irvine Welsh is megörökített a Trainspottingban, melynek filmváltozata rögtön a híres „Válaszd az életet” monológgal kezdődik. A monológ végén a főhős, nem az életet választja, hanem a heroint. Émond hősei sem az életet választják. Clara (Catherine de Léan), bár a drogot sem veti meg, heroinja mégis inkább a szex. Egyik alkalmi kalandból sodródik a másikban, nem számít neki, hogy fiú vagy lány, esetleg éppen mindkettő az aznap esti partner és az se számít, ha megalázó vagy fájdalmas az aktus, mert úgy legalább – saját bevallása – szerint érez valamit. Nikolai (Dimitri Storoge) drogja a semmittevés. Clara legalább napközben dolgozik, tanárnő egy iskolában, de a fiú tényleg csak vegetál, elhanyagolva külsejét, egészségét, környezetét és baráti kapcsolatait. Indokolható lehetne ez azzal, hogy valójában bevándorló és nem fogadja be a környezete, de a történet szerint Kanadában vagyunk, ráadásul Nikolai egészen kiskorában érkezett ide, ahol szívesen fogadták, ahol nem idegen a multikulturalizmus és széles a szociális háló, és mindenkire kiterjed az egészségügyi ellátás és az oktatás. Nikolai jó iskolába járhatott és képzőművészeti tanulmányai elé sem gördült semmilyen akadály. Neki ráadásul a bevándorló lét első lépéseinek a küzdelméből sem kellett kivennie a részét, mert az a harc a szülei harca volt. Kisgyerekként mindennek csak passzív résztvevője volt és ez a passzivitás azóta is megmaradt. Az ő lázadása a be nem illeszkedésben, a társadalomból való teljes kivonulásban a nyilvánul meg.

Az Első éjszaka igazi melodráma a javából, ahol a boldogtalanság magukból a karakterekből, érzelmi kiüresedettségükből és rezignáltságukból fakad. Hiába szépek, tehetségesek, fiatalok, egészségesek, ráadásul egészséges szexuális teljesítőképességgel megáldva, ha képtelenek élni az élet kínálta lehetőségekkel és ezért még csak a társadalmat sem okolhatják, amiben élnek. Az üresség egyedül belőlük fakad, de a nézőt is megérinti, amitől igazán nyomasztó és elgondolkodtató lesz Anne Émond alkotása.