“Hogy néztek ki?

Most így.”

Bodóék  (storyline: Nyikolaj Vasziljevics Gogol – A revizor)

Gogol darabja egy átlagos magyar kisvárosban játszódik. Van benne polgármester... kórház, uszoda, trafik. Megsemmísítésre váró hivatalos dokumentumok.

A polgármesterné karja sérülésekkel teli, ikerlányain foltok. Arcuk elé kapják a karjukat, ha a családfő közeledik.

A revizort bemutatni öröm. Mert A revizor, mint tudjuk, mindig aktuális.

Bodó Viktor és az ő Szputnyik Hajózási Társasága beköltözött a Vígszínházba, hogy annak társulatával előadják Gogol A revizor című darabját. A hír nagyjából igaz, bár annak eldöntése, hogy hol ér véget  Gogol, hol darálja be, tűnteti el végleg magyar fordítóival együtt az alkotógárda, némi kétséget támaszt. (Hol, hol? Körülbelül ott, ahol a Mohácsi fivérek a maguk módján bedarálják Moliére-t az Örkény Színházban..)

Lűni.

Bodó eladja a lelkét egy poénért. Kitalálja, (hagyja kitalálódni), fölhízlalja, szabadjára engedi, vagy, ha épp úgy adódik, lelövi. Előre. Szituációs komédia bőrébe bújtatja a sötét társadalomkritikát. Nem is társadalomkritika ez, mai magyar valóságkritika. Chaplini mélységű burleszk. Ide nekem az oroszlánt is jellegű művészi önkifejezés. Pimaszkodás a kurzussal. Játék, amely a néző bőrére megy. Összekacsintás. Tapogatózás. Lássuk, ki vagy, elmész-e a szünetben nagy garral vagy éppen sunyítva. Echte alkotói színház. A veszteseknek semmi se drága szabadsága. Az utókor győzteseinek lazasága. A “Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”szomorkás valósága. Poénkodás. Trágárkodás. A nemlétező polgári öntudat gombostűvel való szurkálása. Kipukkasztása. Sokszólamú, harsogó szimfónia. Sikító kakofónia. Vibráló tűrőképesség kalkulátor. Röhögőizom manipulátor.  Közállapotanalízis.

Lűni, de mire?

Mikor a polgármester az érkező revizor hírére hajnalok hajnalán fölhívja a beosztottját, hogy hordatná el, de azonnali hatállyal a hivatal összes dokumentumát megsemmisítésre az uszodába, az álmából fölserkenő asszony sűrű káromkodások közepette egy szót ismételget. Demé?! Valószínűleg égen és földön ő az egyetlen – beleértve a színpadot és csaknem az egész nézőteret – aki nincs tisztában vele, hogy miért kell a revizor érkezése előtt a polgármesteri hivatal teljes dokumentációját megsemmisíteni. Ő is csak átmenetileg.

Bodó egzaltált humora hűen másolja az egzaltált valóságot...

Miután az uszoda egyik kabinjában csövező Hlesztakovot közfelkiáltással revizornak nézik, a kisváros elitje fölbolydul. Mindenféle módon próbálnak kedvezni neki, azon túl, hogy spontán akciókkal juttatják nagyobb pénzösszegek birtokába. A tekintélyes vadász hírében álló bíró például első felindulásában lűni tanítja. Az ötlet hamvába hol, de kis szerencsével sikerül élve megúsznia. Némi huzavona után egy nyuszi alakú céltábla kapja a golyót.

Bodó eladja a lelkét egy poénért. 

Egy poénos színpadképért. Az egy dolog, hogy az egyszerű földi halandóként a városba érkező álrevizor egy ideje már az uszoda egyik kabinjában dekkol (díszlet: Balázs Juli), ha ott dekkol, hát, ott dekkol, de azt azért megkérdezhetné, ugyan miért engedték le egyik pillanatról a másikra a medencét, és ezt követően miért rakták tele testes iratkötegekkel... Nem teszi. Evidenciának veszi. (Vagy kérdezi, csak nem halljuk? Sok mindent nem hallani. Ez az előadás problematikus mozzanata.)

Bodó laza poénjai komoly állásfoglalásra késztetik a nézőt. Vagy vele tart, vagy fölháborodik. Ki-ki a habitusa szerint. Kisebbfajta önirónia szükségeltetik. Anélkül is megy, csak nehezebb. Megnyugtatásul. A trágár szavakat kifütyülik. Igaz ugyan, hogy olykor elfelejtik. De akkor is kifütyülik. Utólag.

Minden ilyenhez és ehhez hasonlóhoz – a Szputnyik színészei mellett – a rendező jó társakra lel a Vígszínház társulatában. Egykori tanára, Hegedűs D. Géza önérvényesítő, fájóan ismerős polgármestere a drámairodalom egy nagy alakjának a megdicsőülése. Ecce homo. Ilyen az ember a hatalom birtokában. A figura beszédmódjával, gesztusaival, önmagában a színpadi létezésével Hegedűs magas szintű, egyedi játékkultúrát teremt. Méltó hozzá a teljes trupp. Járó Zsuzsa reflektálatlanul síkhülye, mélyen sajnálatraméltó polgármesternéje, a színpadi osztódással ikrekké szaporodott idióta lánygyerek(ek) – Rainer Micsinyei Nóra, Koblicska Lőte –, a már említett stüszivadász, Hevér Gábor lassúgondolkodású bírója, Nagy Fruzsina enyhén szocialista beütésű, elrajzoltan realisztikus ruhái, Lengyel Tamás értetlenkedésből várat építő, széptekintetű Hlesztakovja s a többi bűntárs mind, a teljesség igénye nélkül...

Csupa meglepetés minden jelenet. Az ötletgyár dolgozik. Egészen váratlan flashek vágnak a képbe. Mintha csapongna a gondolat... A kép kimerevedik, hirtelen bevillan egy teljesen más stílus. Pár másodperc az egész – groteszk kergetőzés az üvegfal mögött, egy szabadságra vágyó, rózsaszín vágósertés menekülése, két-három vidám tánclépés lírai zenére, vagy épp bámész honpolgárok fizikai megsemmisítése. Nyílván az óvatosság végett.

Demé?! Mire ez az egész? Az egész túlzásosdi. Kérdezhetnénk spontánul.

De a néző csak röhög, már ha teheti, és észre sem veszi, hogy közben mélyen elszomorodik. Hazafelé menet komolyan nyugtalankodni kezd. A valóságot maszatolták az arcába itt, a virtigli valóságot a maga túlzásaival együtt. Kikéri magának. Ha így utólag is. De ettől a valóság nem változik.