A baloldal romokban, önjelölt prófétái egymást marják a végső megsemmisülésig, s akkor még Te is cserbenhagyod a lélekben balra húzókat, akik még bíztak valamiben, reménykedtek talán, keresték a hitet, a hazát, a békességet, mindenhol, bárhol; az írásaidban is.

Mert balzsamos volt minden sorod, megragadott, elzsongított a mondataid zenéje, bensőségessége, karcossága, indulatossága, humorossága, személyessége. Mert amiről írtál, ahhoz mindig egészen személyesen volt közöd, s aki olvasott téged, az is úgy érezhette, bekapcsolod őt valamiféle varázsos áramkörbe, a személyesség bűvkörébe. S ott mindjárt egy teljes világ is feltárult, ízekkel, illatokkal, tárgyakkal, jóízű adomákkal, sorsokkal és végtelen történetekkel. Meg Gold Jenő életének kacskaringós, színes epizódjaival.

Hűséges voltál mindig, elsősorban önmagadhoz, mint atyja intelme szerint az Angliába küldött Laertes, irigyeltelek ezért, miért is tagadnám. Aztán hűséges voltál a baloldalisághoz, mint eszméhez. Meg a szegényekhez, az elesettekhez, a kiközösítettekhez; a deportáltak, a meggyilkoltak, a munkaszolgálatba hajszoltak emlékéhez. Aztán a kiskocsmákhoz, a nagyfröccsökhöz, Újlipóciához, a felvidéki népekhez, a kutyádhoz, a muzsikához, és nem csak a zongorához; a csülkös bableves receptjéhez, meg Kardos G. Györgyhöz. És az embereidhez, a történeteidhez, a krónikás énekeidhez, amiket feljegyeztél gondosan, lényegre törően, úgy, hogy az elemi iskolás meg az akadémikus is merítsen belőlük valamit, ha akar.  

Hű voltál a lapodhoz, még ha veszekedősen is, de a lapod nem lett hű hozzád. Magadra maradtál, laptalanul. Hétvégeken már hiába kerestelek, olvasóiddal együtt, az utolsó előtti oldalon, a mindig briliáns, letehetetlen tárcád helyén csak az űr tátongott.

Hű maradtál hazádhoz is, a magyar nyelvhez, melynek olyan művelője voltál, mint elődeid, Krúdy Gyula, Márai Sándor, Bródy Sándor és mindazok a magyar írók, akik a redakció igájában alkották meg életművüket.

Mert hiszen tárcaíróként voltál leginkább otthonos, hisz, ahogy vallottad, „a tárca az olyan a műfajok között, mint amilyen én vagyok az emberek között. Elegyes, nehezen megfogható, bajosan besorolható”.

Nem voltál a kánon része, pontosabban, nem a kánon része voltál, hanem azon írók sorába tartoztál, akiknek olvasói, követői vannak, számosan. Publicistaként is űr marad utánad, akárcsak a mind jobban hiányzó Eörsi István után; nincs már, aki csípősen odapörköljön a felfuvalkodott senkiknek, a nemzetrontó hordószónokoknak, a tohonya szélkakasoknak, a mohó tolvajoknak. Csak a gyűlölet fröcsögése maradt.

Tévedtél néha, de miért ne tévedtél volna? Diagnózisaid metszőek, fájdalmasak voltak, akkor is, ha prófétai módon ostoroztad hazádat. És közben írtad sorra, sebesen a könyveidet, regényeket, novella- és tárcagyűjteményeket, úti krónikákat, csak úgy fél kézzel, jókedvűen, örömből, magad és mások gyönyörűségére. Hát ki írt olyan csuda dolgokról a magyar írók közül, ahogy te írtál Vilmosról, a tehénről, aki átúszott a nagymarosi révnél a sodró Dunán át a túlsó partra? Vagy ki fogalmazta minidrámákká folyóparti sétáit egy poroszka ebbel? Ki vetett papírra úgy végtelen, mulatságos családtörténeteket, mint te, a Kutya Mandovszkyban, a Rötúrban, a Klétkában?

Sok mindennel megtisztelt az élet, nagy és bonyolult családdal, jeles felmenőkkel, férfisármmal; gimnazistaként Bächer Mihály zongorajátékát hallgattuk lemezről a barátommal a győri káptalandombi kollégiumban, mit sem tudtam akkor még rólad. Kaptál díjakat is néha, de lám, neked, a mára már harminckilenc kötetes írónak még csak egy József Attila-díj sem jutott az úgynevezett baloldal hosszú regnálása alatt.

Tudtam nyavalyáidról, hisz olvastalak mindig, ám mikor arról értekeztél, hogy mit nem szabad magadhoz venned, rosszkedvű lettem; igaz, azt is olyan jóízű iróniával taglaltad, hogy visszatért tőle a kedvem. Elképzelni nem tudtam, hogyan fogod betartani mindazt, amit a doktorok rád róttak. Őszintén szólva nem tudtam, hogy milyen nagy a baj. A bajod. A bajunk. Két évvel fölötted jártam az egyetemen, nem voltunk barátok, de kézszorításodat, virgonc szellemedet, szemvillanásaidat őrzöm, s akkor folytathatnám, Arannyal: „hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid, villámló élceid”? Meg a történeteid, amiket senki nem tudott úgy elmondani, mint te.

Az a helyzet, Iván, hogy nem tudok napirendre térni a távozásod fölött, dühös vagyok, meg elkeseredett; vádolok magamban embereket és méltatlan helyzeteket; az égi és ninivei hatalmakat, a seregek urát; a lerongyolódott magyar sajtót; cenzúrázom magam. Szeptemberben Budai Kata ment el, december elején te, sok ez nekem egyszerre, nemzedéktársadnak.

Így hát nem is tudok mással vigasztalódni, mint hogy leveszem a polcról a Kutya Mandovszkyt, a Zónázót, vagy bármelyik kötetedet, s újra kortyolom a mondataidat, remélve, hogy bölcs-fanyarul mosolyogsz csak valahol e világi sirámokon.