Nem hittem volna, hogy ebben a politikától undorodó világban így fognak verekedni a nézők e darabért: jegy sehol, és táblás ház (túlcsordulva). Igaz, hogy ez a Büchner-dráma a Vígben „csak” történelem, ám azon belül véres világnézeti (politikaelméleti) csata. Ugyanakkor a Danton halála nem dokumentum-dráma, Alföldi Róbert színháza nem a francia forradalom történetét mondja fel. A produkció ugyan tétre megy (Danton halálára), de a szembenálló felek háborúja nem fordítható le mai politikára (és Alföldi tartózkodik is minden közvetlen aktualizálástól). Egyfelől – a kék sarokban - itt van Danton, a forradalom egykori hőse, Stohl András mesteri megfogalmazásában. Az ő világképe: élvezzük az életet, amíg van, egyébként meg a felsőbbség hagyja békében az embereket, hadd éljék saját kis életüket. Ő maga meg epikureus módjára piál, csajozik, szellemes aforizmákkal szórakoztatja párttársait – és közben halálosan pesszimista. A másik oldalon – a piros sarokban – ott van Robespierre (László Zsolt), aki tűzzel-vassal akarja beleverni a népbe életidegen dogmáit: errrrkölcsöt - terrrrorral (ahogy László Zsolt a színpadról a nézőkre szórja üres, ám veszélyes programját, groteszk módon ropogtatva r-betűit). Mégis, a produkció szintjén nem a programok ütköznek, nem is a forradalomról vallott nézeteik, hanem az élethez való viszonyok: az egyik vivőr, ezerrel akarja falni az életet, a másik belesavanyodott saját dogmáiba és ettől lesz a politika inkvizítora. Élet és életidegenség, ember és nem-ember áll szemben egymással. Robespierre nem látja, hogy a nép éhezik, meg hogy már a nyaktilót sem élvezi, a másiknak hányingere van az elvektől, illetve ezek nevében való képmutató lázításától, meg a vértől. Csakhogy Robespierre kezében van a halál fegyvere – a hatalom – és az erkölcs nevében szemét intrikákkal keríti be ellenfelét. A másik meg már rég feladta a játszmát. Illetve későn kapcsol, - hátha még fordíthat a game-en.

Alföldi Róbert stilizálásában a forradalom két ütköző figurája között majdnem csak retorikai a különbség: mindketten véres kezű politikusok. S mivel mindkettő mögött hullák tömege fekszik, nem sok értékkülönbség van közöttük. Így aztán nem csoda, hogy az egész előadás atmoszférája jeges, félelmetes. Menczel Róbert díszletei – üres, fekete tér, s benne alumínium trapéz, meg lépcsőfeljáró – a politika a trapézon fogalmaz, a két párt tagjai olykor nem is a trapézon, hanem a két oldalt nekitámaszkodó létrára szorulva ordítozik egymással. Az utca a tér, a nép feje felett. A trapéz alatt Danton alszik, szeretkezik, itt sétál a „nép” (Rajhona Ádám, Dengyel Iván) és itt sétálnak a nők. A jeges atmoszférát csak fokozza, hogy a színészek olykor előrejönnek a rivaldáig és a nézőteret szólongatják, persze senki se válaszol. Bár ilyenkor kigyulladnak a nézőtér lámpái - vagyis ebben a perben mindenki vádlott. Zárójelben mondom: kicsit sokszor gyújtják meg a nézőtéri csillárokat – kevesebb jobb lett volna. Ha akarod, ilyen volt a komcsi diktatúra, ha akarod, itt úgy félnek az emberek, ahogy napjainkban, közvetlenül itt semmi sem fordítható le a jelenre: aki rosszra gondol, magára vessen, meg a közélet napi dresszúrájára.

Hosszú dráma, a húzásoknak áldozatul estek az apró, mozaikszerű nép-jelenetek, melyek talányossá, többértelművé – mit mondjak: színessé – tették volna e párbajt. Mert az előadás erre koncentrál – a többi figura egyik vagy másik küzdőfél segédcsapatát alkotja (persze az egyik társaság bukik, fejét veszíti a guillotine alatt). De csapat-szinten erős ez a háttér, Alföldi rendezése a legkisebb szereplőig azonos kvalitás-szinten tartja az előadást. (Említsük Csőre Gábort, Józan Lászlót, Kerekes Józsefet, Mészáros Mátét, Géczi Zoltánt, Borbiczki Ferencet.) Azért e háttérből kiemelkedik Saint-Just (rolleren közlekedő) figurája, mert Hevér Gábor lazán kidomborítja az alak cinizmusát, manipulatív okosságát; és jók a nőalakok: Járó Zsuzsa Júlia sokértelmű megfogalmazásában), a nimfománba átmenő Marion (Réti Adrienn) rövid csillogása, valamint Bata Éva (Lucille), a dantonisták egyik halálba menő tagjának, Camille-nak a szerelme.

Stohl András Danton alakítása élete nagy szerepe és nagy sikere. Dantonja sok húron játszik, flegma és cinikus, filozófus és ordináré - aztán mikor észbe kap, nagy lépésvesztés után, harcol az életéért -, de mindenütt elementáris dinamika árad játékából. Az előadás fénypontja. Dantonja a lelke mélyén már tudja, hogy elvesztette a játszmát, legbelül csak az önfeladás maradt, mégis megpróbálja. Mert „nem merik megtenni” – mondja többször is – esze ágába sincs menekülni, elbújni: mert nem merik...  Aztán csodálkoznia kell, mert bizony megteszik. Ez a teljesítmény Stohl alakítását a játszók fölé is emeli. Itt van ez a masszív Danton-figura az ő hihetetlenül életes (halálszagú) megfogalmazásában, és vannak a többiek (színházi szempontból majdnem ugyanolyan jók…). De hát végül is ez a darab az ő (Danton) drámája. Persze vele vannak Büchner csodálatos szövegei – mert lehet, hogy piál és csajozik, unja a politikát, de a Büchner szürreális mondatai, lázálmainak megfogalmazásai költői síkra emelik figuráját.

László Zsolt Robespierre-je unalmas – veszélyes – figura, szemben Dantonnal, aki ezer színben játszik, bár élő halott. László Zsolt szürke (félelmetes) öltözékében keveset mozog, megfontoltan nagyképű, mint aki tudja, hogy kezében az adu ellenfelével szemben. Hatalomról nem beszél, hisz ő „csak a forradalmat” védi – ez az a nyálas képmutatás, amitől Dantonnak – ahogy mondja – hányingere lett. László még egy csipetnyi cinizmust is kever a képbe – annyit, amennyi épp hogy érzékelhető – különben papos hótkomolyság, amit kifelé mutat. A politikai haláltáncból egyetlen ember áll közel hozzá, Camille (Varju Kálmán), de elfojtja magában ezt az „ellenforradalmi” érzést – menjen csak az is a halálba – gondolja. Nekem itt hiányzott valaminő megbicsaklás – a szeretet és annak elfojtása – bővebb „kijátszása”.

A rendezés súlytalanította a Camille-Lucille párost, erre csak a zárójelenetben jövünk rá (ha egyáltalán így igaz a képlet, ahogy én levettem…). Lucille (Bata Éva egyébként érzékeny alakításában): terhesen, szerelmesen egyedül marad (kedvese feje épp akkor hullott a kosárba), végső kétségbeesésében azt kiáltja, hogy „éljen a király!”. Ami ugye, maga az öngyilkosság. A gyors halál be is következik: a darab szerint jön az őrség és egy polgár a lányra mutatva azt kiáltja: „a köztársaság nevében!” Mármint hogy vigyék, marják el. Itt Robespierre mondja ezt a vezényszót és int a reflektorkezelőnek, oltsa le a fényeket – vége a történetnek, a dantoni érának, az előadásnak. Ám lehet, hogy a rendezésnek van igaza: Alföldi megoldása illik a szürke-a-szürkében tónushoz, ami az egész produkció alapszíne: itt nincsenek hősök.

Helyenként énekelnek - zene Bella Máté - az első részben „élő” zongorakísérettel. Jó figura és hang Karácsonyi Zoltán (Utcai énekes) alakja. (Egyébként telitalálat: Brecht – Büchnerben… Olykor a Marseillaise-t játsszák kellő torzítással - naná. Helyén van minden.)

A Nemzeti után Alföldi első nagyszínházi rendezése tele van szellemes, apró ötlettel. (A Saint-Just rollerjének párja Stohl divatos karórája – önmagában a roller frivol lenne, így része a stilizált játéknak. A trapéz, a hozzá tartozó két lépcsőfeljáróval olyan, mint egy Boeing-gép gurítható szükség-lépcsője: hát igen, azok a fószerek, akik azon ágálnak -„elszálltak” ott fenn. Stohl bordó kabátja – csak mikor beélesíti magát, akkor veszi fel – nagyon játszik, hisz a fiuk többsége szürke-fekete kosztümben sasszézik körötte, ez a szín az élet utolsó fellángolása. (Ruhák: Nagy Fruzsina.) Simon polgártárs gazdagodását felesége (Hegyi Barbara) smukkjai jelzik. A forradalom – üzlet is, színház is, nemcsak fürdő (vérfürdő).

A produkció egésze – Alföldi normál üzemmódja; ezúttal nem vibrál a színpad, de a kompozíció erős és sikeres.