1. Mi a hó titka?

Amikor megindulnak a kecsesen lebegő óriáspelyhek, rövid időre békességet és nyugalmat hoznak, gyerekkorról és tisztaságról mesélnek – de aztán mocsokra, sárra és sötétségre borítanak fehér fátylat. A hó utóbb fárasztó, bosszantó és rettentően nyomasztó lesz, s ahová hull, egyre inkább reménytelenségről, nyomorúságról és magányról üzen, eldugult kéményekből halványsárga utcalámpák kísértetiesen sápadt fényében kanyarogva felszálló vékony füstszalagokkal.

2. A hó alá temetett városban megáll az idő.

Eltűnik és jelentőségét veszti a külvilág, a vastagodó fehér kéreg alatt pedig megindul az erjedés. Sérelmek élesednek ki, fájdalmak nőnek meg, régi ellentétek bújnak új köntösbe, félelmeket nagyít fel a bizonytalanság. A szívek ilyenkor szívesebben nyílnak meg ugyan, de sokkal könnyebben is adnak utat a harag, az elkeseredés, az indulat, a keserűség, a lemondás pillanatainak. A hópelyhek szimmetriája felnagyítja a szépség, a jóság és a boldogság iránti örök vágy illúziótlan maradványait, de nem a megértés, a megismerés, a harmóniakeresés erősödik fel, hanem a türelmetlenség, a veszteségtől való félelem, a gyanakvás, a valami fontosról mindörökre lemaradás jeges szorítása. Csak egy észrevétlen pillanat, és a Másik már nem sorstárs, hanem azok egyike, akik miatt az élet olyan, amilyen, és nem lehet olyan, amilyennek lennie kéne. Ha nem zárna mindenkit össze a hó, talán nem nyomna akkora súly sem senkit, hogy most változtasson az életén. Cselekvésparancsok születnek tehát, dühben, révületben vagy csak az események sodrában. Ám ha nem valamiért, hanem valaki ellen szólítanak, akkor nincs erő, ami megállítaná a lavinát – előbb-utóbb, valakik miatt, valamilyen okoknál fogva sorsok fordulnak rosszabbra, életeket oltanak ki, értékek kezdenek pusztulni. Ami elszabadul, az nemcsak a rendet és a kultúrát temetheti maga alá, hanem mindent, ami fontos, ami emberré tesz, ami miatt érdemes. Milyen világ az, ahol a boldogság ígérete és a tisztesség között kell választanod, ám ha mindent sutba dobsz az egyikért, evvel akkora árat fizetsz, hogy mégsem lehet a tiéd? Sőt: aki helyesen cselekszik, az sem lesz mindig boldog végül. Mindenki áldozat – és az volt már a Nagy Havazás előtt is.

3. Karsz törökországi város az örmény és grúz határ közelében. Orhan Pamuk Hó című regénye2 itt játszódik. Egészen idáig Karsz lakóiról beszéltünk, törökökről, kurdokról, iszlamistákról, köztársaságiakról.

4. Egészen idáig Magyarországról (is) beszéltünk.

Pamuk minket is ismer, ahogy József Attila is: „Úgy teli vagyunk apró, maró okkal, mint szúnyoggal a susogó füzes” (Emberek). Nehéz is volna szebben érzékeltetni, hogyan jeleníti meg magát az irtózatos történeti kényszerpályákon sebzetté, bizalomhiányossá, megosztottá vált magyar társadalom a saját polgáraiban. Nincs megváltás, nincs Nagy Terv, aminek a részeként hirtelen kevesebb lenne a szúnyog, vagy nagyobb a füzes. Maradnak a mindennapok, aminek a minőségét milliónyi apró tett formálja. Itt minden számít. A világ alulról is épül, mint a tengerfenék. Egy mozdulattal, egy gesztussal, egy mondattal, egy gondolattal, egy tekintettel, egy hangsúllyal, egy lélegzettel. Valamerre visznek. Valamit változtatnak.

5. A Művészek – a regényben: Költők, Színészek, Írópalánták, Zsurnaliszták, Filmesek, Kézművesek, de persze a többi fajta is –olyanok, akik Másokban felismernek valamit magukból, vagy éppen magukban keresik vagy lelik meg a Másikat. Akik meg tudják mutatni, mi foglalkoztatja őket, hogyan látják a világot. Nem csak magukat akarják kifejezni, adni is szeretnének. Elgondolkodtatnak, megállítanak. Kicsit összezavarnak. Talán gyönyörködtetnek. Olykor kedvet támasztanak valamihez. Új dolgokkal próbálkoznak, hogy felszabadítsanak vagy meghökkentsenek. Tisztázó beszélgetésre serkentenek.

Egy kis időre lehetséges világokba irányítanak át minket, ahová ők gyakran rándulnak át – teremteni. (A Poéták persze valahogy így mondanák, Kormos Istvántól orozgatva: Buborékaik fényét menny kékjébe issza egy isten.) Hogy aztán visszatérve a valóságba azt jobbnak vagy kevésbé rossznak látjuk a révükön, voltaképp mindegy. Útravalóként szükségszerűen velünk marad ugyanis némi békesség és izgalom. Nyitottság a másra és a Másikra. De leginkább remény, az elefántcsontszín ötven árnyalatában.

Nagyon nagy szükségünk van tehát rájuk, egészen addig, amíg valamennyien egy kicsit művésszé nem leszünk. Csak addig se zúzza össze őket hógörgeteg, szakadék csipkézte hegyoldalakon, vagy városok peremén árválkodó viskók rozzant tetői alatt, amikor már az alkotás sem segít: mert ha őket elveszítjük, velük pusztulnak világaik is.

A lehulló új hó persze betemeti a sorsukká lett boldogtalanságot is, s még a legfájdalmasabb Múltat is tompítja a tudat, hogy már megtörtént, s amiben vagyunk, vagy ami előttünk áll, az hozhat mást is: talán szebbet, talán jobbat.

6. Nakonxipánban mindig hull a hó.

1 A Gömb művészcsoport „Fehér” című gödöllői kiállításán 2013. február 22-én elhangzott megnyitó szerkesztett változata.

2 Fordította: Ladányi Katalin, Ulpius Ház Könyvkiadó, Budapest, 2006. Az 1. számmal jelölt bekezdés a regényből származó szavakból szőtt szövegkollázs.