A probléma megoldása azonban korántsem ilyen egyszerű: keretszámokkal vagy anélkül, de valakinek állnia kell a magyar felsőoktatás működtetésének és fenntartásának költségeit.

Az elmúlt húsz évben a magyar felsőoktatásra fordított állami támogatás mértéke nagyjából mindig a GDP egy százaléka körül mozgott. Hasonló arányokkal találkozni az unióban is, ahol átlagosan a GDP 1,1 százalékát költik felsőoktatásra. Igaz, a jövedelmi különbségek miatt az egy hallgatóra jutó összeg hazánkban majdnem a fele a 9000 eurós nyugat-európainak.

A Széll Kálmán Terv azonban új irányt jelölt ki 2011 tavaszán: az államnak egyre inkább ki kell vonulnia a felsőoktatás finanszírozásából. „Az egyetemek, főiskolák tömegével és drágán juttatnak olyan diplomákhoz fiatalokat, amelyek nem segítik bekapcsolódásukat a munka világába. Megfelelő kormányzati döntések hiányában a képzés szerkezete rossz, a reáltudományok és a műszaki ismeretek pedig arányaiban túl alacsony szinten szerepelnek a felsőoktatás programjaiban. A munkaerőpiac számára hasznos területeken végzett hallgatók pedig gyakran elhagyják az országot, vagyis a magyar adófizetők támogatásával, lényegében megelőlegezett hozzájárulásával megszerzett képzettségüket más országban kamatoztatják, és ott fizetnek adót” – fogalmazta meg a dokumentum a kormány érvrendszerét a változtatások szükségessége mellett.

Mindezek után nem volt teljesen váratlan, hogy a kormány a 2012/2013 tanévre a felvehető államilag támogatott létszámot a korábbi években megszokott 56 ezer főről 34 ezerre szűkítette, azon belül is jelentősen megvágta „a piacon jól megtérülő, tehát nem támogatandó” gazdasági, jogi, kommunikációs képzési területek ingyenes férőhelyeit. Bevezette a részösztöndíjas képzést is, amelyben a hallgatóknak a költségek felét maguknak kell állniuk. Mindkét támogatási formát akkor lehetett csak igénybe venni, ha a diákok cserébe aláírtak az állammal egy ösztöndíjszerződést, amelyben vállalták: a diplomájukat időben megszerzik, a végzést követő 20 évben pedig legalább a támogatott képzési idő kétszereséig Magyarországon dolgoznak (ha valaki például három évig járt támogatott képzésre, 20 év alatt hat évet kell itthon dolgoznia). Ha a szerződés bármely pontját megszegik, vissza kell fizetniük az államnak a többmilliós nagyságrendű költségeket. Bár a hivatalos kormányzati kommunikáció mindvégig tagadta, és tagadja ma is, mindez valójában a tandíj egyre szélesebb körű bevezetését jelentette. Hiszen, ha kevesebb az ingyenes hely, egyértelmű, hogy többeknek kell fizetniük –még ha csak részben is – tanulmányaikért. A hallgatók egy része pedig már eddig sem ingyen tanult: igaz, ezt magyarországi szóhasználatban sohasem nevezték tandíjnak, csupán költségtérítésnek.

Az egyetemekre és főiskolákra évtizedekig csak azok kerülhettek be, akik felvételi eredményük és kedvezményeik alapján befértek a korlátozott számú állami helyekre. A felsőoktatás 1997-ben nyílt ki: azóta saját költségükön tanulhatnak azok, akik nem jutottak be az állami helyekre. Az első évben az összes férőhely mindössze 2,9 százaléka volt ilyen módon betölthető, az arány azonban az évek során egyre nőtt. Ma a 70 intézményben tanuló 360 ezer hallgató 45 százaléka fizet tanulmányaiért. A legtöbben a levelező és távoktatásos képzésekben térítik meg a költségeket, de a nappali tagozatra járók körében is egyre csökken az „ingyen” tanuló diákok száma: arányuk a tíz évvel ezelőtti 86 százalékhoz képest a 2011/2012-es tanévben már csak 73 százalék volt. A fizetős képzés bevezetése, és ezáltal a felsőoktatás kapujának tágra nyitása nem volt cél nélküli: az állam növelni akarta a diplomások arányát, amely jelentősen elmaradt a fejlett országok átlagtól. Ez egyébként ma is így van: az OECD-országokban a 25–64 éves korosztály 30 százalékának van felsőfokú végzettsége, Magyarországon mindössze húsz százalékának. 1997-ben az arány még alacsonyabb, mindössze 12 százalék volt. A mindenkori kormányok ugyanakkor nem tudták és nem is akarták a létszám-növekedési igényekkel arányosan emelni a felsőoktatás költségvetési támogatását. A költségtérítéses férőhelyek száma ugyanakkor nem érintette a támogatott felsőoktatási keretszámokat, csupán azok belső megoszlásában játszott szerepet. A mindenkori kormány évente előre eldöntötte: az egyes egyetemeken és főiskolákon képzési területenként hány diáktól vállalja át a költségeket – szaktól függően félévente nagyjából százezer és egymillió forint közötti összeget. Ezek voltak az utóbbi időben oly sokat emlegetett – és a kétezres években folyamatosan emelkedő – keretszámok. Emellett az intézmények piaci alapon annyi fizetős – azaz „költségtérítéses” – helyet hirdethettek meg, amennyi férőhelyük még volt. Gyakorlatilag annyiért, amennyiért „el tudták adni” a helyeket: ez általában az állam által fizetett összegnél valamivel kevesebb volt.

Az utóbbi években már nagyjából hasonló számban kerültek be az egyetemekre és a főiskolákra a fizetős és a nem fizetős hallgatók. Hogy az arányokon a kormány változtatni kíván, azt már a 2012-es keretszám-csökkentés is előrevetítette, Orbán Viktor tavaly augusztusi nyilatkozata pedig megerősítette. A Policity című internetes portálnak adott interjújában a kormányfő azt mondta: „Egy önmagát finanszírozni képes felsőoktatási rendszerben gondolkodom, ahol az állam minden egyes magyar diák számára, aki az egyetemek által előírt minimális követelményt képes teljesíteni, biztosítja annak lehetőségét, hogy saját maga finanszírozhassa a tanulását úgy, hogy az a diáknak ne jelentsen vállalhatatlan megterhelést, és az igénybe vett erőforrásokat hosszú lejáratban kelljen majd visszaadnia”.

Magyarán: fizessen mindenki a tanulmányaiért, ha másképp nem megy, hát hitelből. Mégis hidegzuhanyként érte a hallgatókat, amikor tavaly december elején kiderült: a kormány mindösszesen 10 ezer ingyenes férőhelyet biztosít a leendő hallgatók számára, a többieknek – a hallgatók csaknem 80 százalékának – részben vagy egészben fizetniük kellene tanulmányaikért. A kormány a részösztöndíjas képzéseket kínálta nagy számban – több mint 46 ezer főt engedett volna be ily módon a felsőoktatásba – csakhogy ez a finanszírozási forma már az első évben sem talált éppen kedvező fogadtatásra. 2012-re eredetileg 15 ezer ilyen helyet hirdettek meg, de a jelentkezésekkor már látható népszerűtlenség miatt a keretszámokat módosították, és végül csak ötezer részösztöndíjas helyet hagytak meg, amelynek így is csupán a felét tudták betölteni.

A népszerűtlenség oka egyrészt az volt, hogy ugyanúgy alá kellett írni hozzá a „röghöz kötő” ösztöndíjszerződést, másrészt még így is százezres nagyságrendű összegeket kell befizetni szemeszterenként. A kormány oldaláról viszont a statisztikákban a támogatott sorba lehetett rendezni a részösztöndíjas képzésben tanulókat, hiszen részben valóban az állam fizeti a költségeket. A kormányzati kommunikációban szó sem volt tandíjról. „A tandíj az a fizetendő összeg, amelyet ha a diák nem tud letenni, nem járhat iskolába. Ezzel szemben a diákhitel olyan rendszer, amellyel mindenki járhat iskolába, a tanításának költségeit az állam előre kifizeti, a visszafizetést pedig halasztottan, nagyon alacsony kamattal teszi lehetővé” – hangzott Orbán Viktor kissé nyakatekert magyarázata.

A Diákhitel 2 ekkor már rendelkezésre is állt: a kedvező, az eredeti diákhitel 8 százalékos kamatozásához képest csupán 2 százalékos kamatozású hitelből közvetlenül lehet finanszírozni a tanulmányokat (más célra – a szabad felhasználású Diákhitel 1-el ellentétben –nem is költhető el a kölcsön). A kölcsönt később, a volt hallgató fizetésének meghatározott százalékában kell majd törleszteni.

A konstrukció azonban a hitelválságtól sújtott országban nem talált éppen kedvező fogadtatásra: tavaly a 30 ezer önköltségen tanuló diák közül csupán ötezren vették fel a hitelt. Ráadásul a pénz is csupán az állam egyik zsebéből a másikba vándorol. Az állam ugyanis a központi büdzséből nyújt kamattámogatást a Diákhitel 2-höz, ami a rendszer felfutásával évről évre nagyobb – végeredményben több tíz- vagy akár százmilliárd forintos – terhet ró az államkasszára.

Mindez persze ma már talán nem is lényeges, hiszen december közepén Orbán Viktor váratlan fordulatként Facebook-oldalán egy videoüzenetben jelentette be: aki a felvételin eléri a bekerüléshez szükséges minőségi követelményt, ami jelenleg 240 pont, és utána Magyarországon szeretne dolgozni, az mindenfajta eladósodás nélkül ingyenesen tanulhat főiskolán vagy egyetemen.

Pár hónap leforgása alatt tehát az ellentettjére változott a kormány elképzelése arról: ki fizesse a felsőoktatási tanulmányok költségeit. Az önfenntartó, hallgatói hitelből finanszírozott felsőoktatás víziójától a mindenki számára ingyenesen elérhető felsőoktatásig jutottunk. Kérdés: mi változott a két nyilatkozat között, és mit jelent ez valójában a felsőoktatás számára?

Az első kérdésre még viszonylag egyszerű a válasz. A kormányt és magát Orbán Viktort is komolyan meglepte az a hallgatói tiltakozás, amely a keretszámok drasztikus megvágása után megindult az országban. Több felsőoktatási intézményben sztrájkbizottságot alakítottak a hallgatók, fórumokat tartottak, hídfoglalásokkal, kormányhivatalok elfoglalásával és tüntetésekkel demonstráltak. A megmozdulások mögött nem az eseményekre lagymatagon reagáló és a kormány számára viszonylag könnyen kezelhető, hivatalos hallgatói szervezet, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK), hanem egy új, a Facebookon önszerveződő, gyors és látványos tiltakozó akciókkal előrukkoló új csoport, a Hallgatói Hálózat állt. A hallgatók az új kommunikációs csatornáknak – többek között a Facebooknak – köszönhetően erőteljesebben is tudják hallatni a hangjukat, így tiltakozásuk minden eddiginél nagyobb hatással bírt. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár nem is tudta megfelelően kezelni a hallgatókat, így őt előbb „letiltották” a felsőoktatással kapcsolatos ügyekről, majd év elején Klinghammer István, az ELTE volt rektora személyében új felsőoktatási államtitkárt neveztek ki. Az Orbán-kormány elképzelése az önköltséges felsőoktatásról egyszerűen megbukott, a kormányfő pedig megsértődött. Nyilatkozatával tulajdonképpen azt mondta: csináljatok, amit akartok, de több pénz nem lesz – summázza a történteket Polónyi István oktatáskutató.

Mindez viszont komoly fejtörést okozhat még a felsőoktatási intézmények vezetőinek. Ha ugyanis mindenkit valóban ingyen beengednek a felsőoktatásba, aki eléri a minimálisan előírt 240 pontot –márpedig ezt egy közepes érettségivel már teljesíteni lehet –, akkor azzal számos költségtérítéses hallgatót elveszítenek az egyetemek. Ez pedig komoly érvágást jelentene az egyetemeknek és a főiskoláknak, amelyeknek már így is kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk, miután a felsőoktatás költségvetési támogatása a tavalyi 154 milliárd forintról 123 milliárd forintra csökkent. A felsőoktatási intézmények így sorra kényszerülnek – elsősorban idősebb – oktatóik, professzoraik elküldésére. –Ha kevesebb állami támogatásból, kevesebb oktatónak több hallgatót kell majd képeznie, az óhatatlanul is komoly minőségromláshoz vezet – foglalja össze a probléma lényegét Polónyi István.

Azt ugyanakkor még nem lehet tudni, hogy a keretszámok megszüntetése valóban több ingyenes hallgatót eredményez-e a nyári ponthúzást követően. Az jó eséllyel megjósolható, hogy a legnépszerűbb 16 szakon kevesebb lesz a támogatással tanuló hallgató. Ezeken a szakokon eredetileg egyáltalán nem akartak támogatott képzést indítani, ám végül Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter és a HÖOK megállapodásának megfelelően csak „teljesítményalapú korlátozás” lesz. Ami a gyakorlatban olyan magasan, előre megállapított ponthatárokat jelent, hogy azt csak kevesen tudják majd elérni.

Kérdés az is, meddig maradhatnak bent a hallgatók az ingyenes felsőoktatásban. Jelzésértékű lehet Klinghammer István nyilatkozata, miszerint a felvételizőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy a 240 pont „az egyetemre vagy főiskolára való bekerüléshez elég lehet, de a bent maradáshoz aligha”. Olyan szabály pedig már pár éve létezik, amelynek alapján a rosszul teljesítő hallgatókat át lehet sorolni a támogatott képzésről a költségtérítéses formára.

Az idei jelentkezési adatok szerint ráadásul kevesebben is futnak neki a felvételinek. A tavalyi drasztikus csökkenés után (2011-ben 140 ezren, 2012-ben 110 ezren felvételiztek) az idén tovább apadt a jelentkezői létszám. A március 1-jei határidőig mindössze 93 500 diák adta be felvételi jelentkezését. Úgy tűnik tehát, a diákokat elriasztja a felsőoktatástól a tandíj – legyen szó annak bármilyen formájáról. Legutóbb ugyanis akkor csökkent a szokásos 130–160 ezerről százezer alá a felvételizők száma, amikor 2008-ban Hiller István szocialista oktatási miniszter akart havi néhány ezer forintos tandíjat bevezetni (ami nem mellesleg épp a Fidesz népszavazási kezdeményezésének köszönhetően bukott meg).

Erős visszatartó ereje lehetett ugyanakkor a hallgatói szerződéseknek is, hiszen csak az tanulhat majd ingyen, aki vállalja, hogy cserébe itthon dolgozik. Igaz, látszólag itt is fújt némi visszavonulót a kormány: 20 év alatt csak annyi ideig kell majd itthon dolgozniuk a végzett hallgatóknak, ameddig a képzésük tartott (tehát nem a kétszereséig). Sőt, mi több, nem is hallgatói szerződésekbe foglalják bele a röghöz kötést. A legutóbbi jogszabály-módosítás értelmében a leendő hallgatók a beiratkozáskor nyilatkoznak a képzés feltételeinek vállalásáról.

De nevezzék akár szerződésnek, akár nyilatkozatnak, a lényegen nem változtat: hiába a számtalan hallgatói megmozdulás, az uniós figyelmeztetések, a röghöz kötés lehetőségét ma már az alaptörvény is tartalmazza.