Tiszteletre méltó a társművészeti kiadványok száma, s az elsősorban a német anyanyelvűek érdeklődésére számot tartó irodalmi felvételek mellett nemzetközi érdeklődésre tarthatnak számot képzőművészeti kínálatai. Az „art documentary” sorozat egyik gyöngyszeme Paul Delvaux-ról ad portrét. Adrian Maben filmje „Saint-Idesbald alvajárójáról”: kétségkívül hiánypótló. A szürrealisták első generációjának utolsó képviselője 1994-ben, életében 97. évében hunyt el. Mivel nemcsak a zenetörténet tekinthető kortársunknak (hiszen napjainkban együtt él megannyi stíluskorszak zenei termése), hanem a bennünket körülvevő képzőművészeti alkotások is hatalmas időt ölelnek fel, belátható, hogy áttekintő ismeret aligha várható még a szakemberektől sem (a szakosodás, specializálódás felmenti még a művészettörténészeket is az átfogó ismeretanyag megszerzésétől).

Pedig Delvaux művészetét „kihagyni”: felelőtlenség. Aki akár csak egyetlen képét is látja, lényegeset tud meg róla, művészetéről. A visszatérő nőalak – bármilyen háttér előtt, bármilyen kontextusban – önmagában egyértelművé teszi a festő kilétét. Képei maximális hatást gyakorolnak a(z empatikus) nézőre, anélkül is, hogy bármit tudnánk az alkotóról (nemcsak a zene „feledékeny művészet”, hanem bizonyos tekintetben a festészet is annak tekinthető). De korántsem tekinthető puszta kíváncsiságnak az érdeklődés, s ennek kielégítéséhez ideális anyagot szolgáltat Adrian Maben filmje.

A film: önálló műalkotás, amelynek azonban elengedhetetlenül fontos részét képezi a dokumentumanyag. A film 1987-ben készült (nyilvánvalóan afféle hommage-ként Delvaux 90. születésnapjára). Hogy mennyire komolyan vették az alkotók a film műalkotás jellegét (tehát, messze túlmenően a hiteles dokumentáción!), az is jelzi, hogy zenéjét Gabriel Yared komponálta (az a libanoni származású, elsősorban filmzenéi révén ismert alkotó, aki a nálunk is ismert Az angol beteg című film Oscar-díjas zenéjét jegyzi). A film nyelve angol, német és francia feliratozása széleskörű ismertséget biztosít számára. Megkockáztatom: aki egy szót sem ért belőle, az sincs kirekesztve a komplex élményből, hiszen nem más történik, mint amikor olyan tv-állomások között tallózunk, ahol számunkra érthetetlen nyelvű adás megy.

A film élményszerű és informatív, kivitelezése csak elismerést érdemel. Ráadásul, megannyi képi leleménnyel él, amikor gyors vágással egymás mellé vetít festésre inspiráló környezetet és műalkotást. Sokáig kellene szakkönyvekben és a világhálón keresgélni, amíg ennyi tényszerű információt megtudnánk a művészről! A legmaradandóbb benyomást természetesen az önvallomások jelentik, azok a megállapítások, amelyek szentenciaként hangzanak Delvaux szájából.

Tartalmas óra, amit a DVD-korongnak köszönhetünk, s hatását felerősíti az élményszerűség. De mindezeken a tárgyi szempontokon kívül is van tanulsága: a dokumentáció pótolhatatlansága. Könnyen belátható: akivel nem készül hang-, kép- vagy filmfelvétel, a későbbiekben „nem idézhető meg”. Nyomtalanul eltűnhet a legjelentősebb alkotó alakja is, ha kizárólag a többé-kevésbé megbízható emlékezet, oral history segítségére szorul a közeli utókor (a késői pedig csak sajnálkozhat a művész kortársainak felelőtlensége, a kihagyott lehetőségek miatt). Nem új ez a meglátás, korántsem felfedezés. De amikor nemcsak egy-egy művészeti ág doyenjeitől kell búcsúznunk, hanem fiatalabb generációk jeles képviselőitől is, akkor fokozottan érezhető a dokumentálás szükségessége. Hogy a riport vagy nyilatkozatrészletek, afféle szkolionokként, értékes részletei legyenek az utókor által tervezett multimediális emlékműveknek.