Nem az első adaptálási kísérletek ezek, melyek színpadra helyezik a nagyregényt. Szükség, hogy annyi felől hozzáférhessünk egy remekműhöz, amennyiből csak lehetséges. A Revizort ismerjük, s félő, hogy a Holt lelkeket, ha csak nem maradt kötelező vagy ajánlott olvasmány, kevésbé, vagy csak a címét. A hetvenes évekbeli adaptáció készítője a Madáchban Szakonyi Károly volt, de ennek már közel negyven éve.

Valló Péter rendezése hangsúlyozza ezt az olvasmányjelleget, azáltal is, hogy megjeleníti a regényt olvasó narrátort, egy csigalépcső tetején, mintegy olvasósarokba húzódva-emelkedve. A regény részei (a Bulgakov-adaptációt használó Morcsányi-féle fordításban és a Devecseriné Guthi Erzsébet-féle fordításból), néhol betoldásokkal kommentálják az eseményeket s vonják le az általánosítható szociológiai-társadalomkritikai tapasztalatokat, mintegy párhuzamosan a látottakkal. Néhol vizuálisan és hangulatilag is megnyugtató pontok, máskor azonban, bár szinte redundáns közlésként hatnak, bepillantást engednek az eredeti mű narratológiai technikájába. Gogol személyes hangon véleményezi a cselekményt, az epizódokat, lírai közelségbe engedi át magán – vagyis beszélőjén-mesélőjén – őket. A szereplők tudatában vannak az olvasás „jelenlétének”, van, hogy Csicsikov maga nyújtja fel a könyvet a narrátornak, aki „levonja a tanulságot”, de egyfajta kiegyenlített hangulati keretbe is foglalja a játékot, s Bálint András hangos felolvasása azt a finom lüktetést, érzelmi fűtöttséget is közvetíti, amellyel a beszélő szatirizálja az orosz valóság 19. századi első harmadának alakjait és társadalmi működésmódját.

Züllöttség, kicsinyesség, kéz-kezet mos mentalitás, korrupció, mérhetetlen korlátoltság és kapzsiság – körülbelül ennyit mutat fel sajátjai köréből Gogol. S időről időre előbukkan ennek az „életvitelszerű”, nemzedékek által felfelújított változatnak mélyen beágyazott mivolta nációtól függetlenül.

A Holt lelkekben kisebb bűnök terhelik a csaló által meglátogatott delikvenseket, mint a Revizorban, s maga a csalás is inkább abszurditásával képeszt el, semmint valódi, büntetőjogi értelmű jelentőségével. Az általános kapzsiság és nyomorú kisszerűség azonos, alakváltozatai azonban színesek. Csicsikov elhalt parasztok adatait vásárolja meg, tulajdonjogukat tehát, mintha élő, nyüzsgő uradalom tulajdonosa volna. Mint földbirtokos emelkedhet így a világ és a bank szemében: egyébként nemigen érthetnénk, mi a célja ezzel.

Valló Péter rendezésének, a regény eredeti hangulatának felvillantásán túl, feltétlen érdeme, hogy újra közös térbe helyezte az egyre inkább one-man show-jellegű produkciókba és reklámpoénokba belefeledkező Rudolf Pétert. Pontosan illik rá a gogoli meghatározás, a se nem szép, se nem csúnya, se nem fiatal, se nem öreg ember átlagképe kívülről, aki azért mégis nagyon fifikás, és valamit nagyon tud az emberekről, még ha verbálisan nem is boncolja őket: reakcióival reagálja le, amit öt, „bepalizott” eladójánál tapasztal, illetve ahogy áttekinti egy kisváros le nem papírozott szervezeti és működési szabályzatát. Ahogy a teret Horgas Péter remek díszlete – a meghalt emberek fotóival borított falak – jelzik, ugyanúgy Benedek Mari a 20. századi hetvenes éveket visszaidéző, eklektikus (hol hétköznapi, a végén pedig báli) ruháiban pompázó hősei is remekül jellemzettek. Rudolf Péter műbőr autóstáskája pontosabban elhelyezi a figurát, mint sok mondat. Úton van szinte állandóan inasával-kocsisával, Szelifánnal – a múltja menekülésre kényszeríti – ezért is találó megoldás az a néhány szürke repülőgépülés sor, amely hol kanapé, hol ló vontatta cséza, s melyet előre tartott lábbal, kényelmetlenül zötyögve hajt Somody Kálmán. A megszokott kiváló radnótis színészsorfal állja körül Rudolfot, gondosan illesztett dialógokban bontva ki a vidéki mohó gazdák portréit (bár van egy, aki ajándékba adja lelkeit). Lukáts Andor – itt Sejmesin beszélő névvel –rongyaiban pazar zsugori. Dobozocska beszélő névvel Csomós Mari adja a butácska földbirtokosnőt, akit csak egy zavar: nem tudja, mi a napi árfolyama a lelkeknek, vajon jó árat kért-e értük. Adorjáni Bálint teljesen új színt hoz a mulatós orosz dzsentri nagylelkű és kalandor vonásaival. A hölgykoszorúban Martin Márta mint gumicsizmát váltó cseléd éppoly jó, mint feltörekvő kalmárokból kivált újgazdag kormányzóné. A megkomponált összképek, a lelepleződött városi vezérkar rendezett csoportjai s benne minden egyes játszó sűrítetten jelzik, amit kell, ha a híres szavakkal nem is foglalnák össze.

A Vodku zenekar professzionálisan aláteszi zeneileg az orosz és a mai miliőt és hangzásvilágot. Mégsem harsány, habzó kacajú, víg komédia ez. Kicsi, összekent, általános bűnök maszatolódnak: ezért a pasztellbe tűnő, fölidézett kép, amint Csicsikov elporzik a jumbo jetcsézáján.

Rudolf Péter, Adorján Bálint