Minden színes. Ócska és színes. A ruhák, a falak, a jellemek. A látszatra van kitalálva. A látszólagos vidámságra. Mert itt nyaralás van. Hurrá, nyaralás. A Mohácsi fivérek opusza Goldoni műve alapján kel életre a budapesti Katona József Színház színpadán. (Rendezte: Mohácsi János, átírta: Mohácsi István, Török Tamara, a társulat és bárki, aki arra járt.)

A mű rétegei leheletfinoman bomlanak ki. Maga a színpadi történet alapjában nem egyéb, mint egy sikeresen véghezvitt össznépi lerészegedés. Nagy közös szivornya. A nagy ellazulás. Szereplői szépen fölöltöznek, majd szépen kivetkőznek magukból. Goldoni polgári komédiája, A nyaralás (La villeggiatura) 1756-ban, azaz öt évvel korábban született, mint A nyaralás trilógia (La villeggiatura trilogia). A velencei karneválon mutatták be először. A hangvétel tehát jogos. Kortárs vonatkozásban is. Don Gasparo és felesége, Donna Lavinia nyaralója bár kissé archaikus – maradjon valami az olasz komédia matuzsálemi kort megért mesterének is –, mégis szembetűnően mai figurák gyűjtőhelye. Kilátunk az olasz tájra, pici olasz hajócska ring a tengeren, hozza-viszi a nyaralókat, akik...

Nos, igen.

Akik semmi mással nincsenek elfoglalva, mint önnön primer szükségletekkel. (Értsd: szex és alkohol.) Csak semmi magasztosság. Szigorúan a napi praxis. Nyaraláskor még inkább. A dolog paradoxona, hogy a magasztosság végül mégiscsak belefurakszik az életükbe. De akkor is minek. A látszólagos unalom mögött a párjaik iránti undor és gyűlölet roncsolja a lelküket, valamint a függőségnél is erősebb vágyakozás a pillanatnyi örömre, s arra a pénzforrásra, amelyen további mennyiségű szex és alkohol vásárolható meg. Elgondolkodhatunk azon, hogy ki kit csalt meg először, de innentől érdektelen. A lényeg, hogy mindenkinek szeretője van (volt/lesz), mindenki megcsal mindenkit, megcsaltak lesznek a megcsalók is, és már édes mindegy, hogy a feleség szeretője szeretőjének a szeretője a férj szeretőjének a férje vagy fordítva. Sőt. Ennél cifrábbak is történnek.

E mai átiratban a történet filozófiai kiindulópontja inkább ama nagy kérdés lehetne ezen a nyugalmasnak nem nevezhető falusi nyaralóhelyen, hogy mi volt előbb? A tyúk vagy a tujás. Tudniillik a ház melletti őstujás, ahol szerelmi légyottok fulladnak kudarcba vagy éppen szakállas pesti viccek elevenednek meg.

A Mohácsi-féle poénözön tehát működik.

A Katona színészei itt-ott még félénken, de megtanulták a leckét. A librettót az élet diktálja, az éppen kétszázhúsz esztendeje elhunyt mester mondása pedig máig érvényes. A lényeg, hogy „ne hamisítsd meg a természetet”. Nem hamisítják. Vajdai Vilmos mozog a legotthonosabban a Mohácsi-féle világban. Don Gasparója elszánt odaadással vadászik erdő-mező állataira, a falu leánykáira (Jordán Adél, Pálos Hanna), továbbá mindenre, ami mozog. Változó sikerrel. Fullajtár Andrea Donna Laviniája szellemi kielégülést keres a Don Paoluccióhoz fűződő tiltott szerelemi viszonyban. Megtalálja. Nem a szellemit és nem éppen ott. Fekete Ernő íróalakja helyett Tasnádi Bence inasa lesz a sötét, delíriumos éjszaka láthatatlan, de annál vehemensebb kiválasztottja. A másik két nagyasszony, Donna Florida (Ónodi Eszter) és Donna Giuseppina (Rezes Judit) férfiétvágya ostobaságukkal vetekszik, a férfiak, Don Ciccio (Kocsis Gergely), Don Riminaldo (Takátsy Péter), Don Eustachio (Elek Ferenc) inkább az árral sodortatják magukat, amolyan maian férfias elánnal. Rajkai Zoltán Don Maurója lenne hivatva – a háziasszony becsületét megmentő lovagias hazugsággal –erkölcsileg a többiek fölé emelkedni. Meg is teszi. De (mint már utaltunk rá) minek. Egy effajta világban értelmét veszti az erkölcsi felülemelkedés..

A társulat – miként az előadás –a fent leírtaknál jóval színesebb. Külön, külön és együttvéve is. A másik oldalon viszont, amolyan Mohácsi-módra, egymás lélegzetét is figyelő, végtelenül homogén együttessé kovácsolódnak. Kovács Márton zenéjének gyaníthatóan nagy szerepe van a kovácsolódásban. Zenészeivel éteri magaslatokba röpít. Szerény zenei háttér helyett lazán levezényelik a történetet. Egészen a nagy közös örömzenéig, mikor is a színpadon mindenki, aki még él és mozog, hangszert ragad és zenélésbe fog.

Mohácsi itt éri el azt, amit a művészettel talán érdemes elérni. A nézőn eluralkodik a megbocsátó attitűd, s ezt követően gyengéd szeretettel tekint a világ mocsokságaira, az emberi faj pitiáner, ügyeskedő, élvhajhász mivoltára... Figuráit megszeretjük, és velük önmagunkat is. Brávó.