Nagy-Britanniában különösen nagy hagyománya van a kosztümös filmeknek, legyenek azok történelmi filmek vagy kosztümös irodalmi adaptációk. A brit film történetében nem egyszer fordult elő, hogy éppen egy ilyen látványos, régi időket megidéző produkció húzta ki a filmgyártást a csávából, mint például 1933-ban a hatalmas népszerűségnek örvendő VIII. Henrik magánélete a magyar származású Korda Sándor rendezésében. A film sikere a mai napig receptként szolgál a szigetország alkotói számára és részint megmagyarázza vonzódásukat a régebbi korokhoz. Ezt a tendenciát folytatták az 1980–90-es években reneszánszukat élő alkotások, melyeket sorozatban készített Ismael Merchant producersége alatt az amerikai származású rendező James Ivory és ennek a hagyományait folytatja az utóbbi években a Tim Bevan és Eric Fellner által üzemeltetett produkciós cég, a Working Title, mely a kilencvenes évek óta a brit filmgyártás legnagyobb közönségsikereit jegyzi. A producer páros az Anna Karenina esetében sem bízott semmit a véletlenre, az eredmény mégis felemásra sikerült. A film inkább az előbb említett látványos brit kosztümös filmek sorát gazdagítja, és igencsak messze esik az alapjául szolgáló orosz klasszikustól.

„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” (Németh László fordítása).

Tolsztoj írása az egyik legtöbb film- és televíziós feldolgozást megért regény. Már a nyitó mondata is lebilincselő és az is marad az utolsó betűig, köszönhetően annak a különös érzékenységnek, ahogy a házasságról, férfi-nő kapcsolatról, a női lélek titkolt fantáziáiról, vágyairól, a társadalmi elvárásoknak megfelelő viselkedés mögött meghúzódó érzésekről és a cselekedetek rejtett mozgatórugóiról ír, mindezt egy időben és térben jól körülhatárolható miliőbe ágyazva, mely ennek ellenére képes több mint egy évszázaddal később is megszólítani az embereket. Az Anna Karenina nemcsak örökérvényű története, de elbeszélésmódja alapján is vászonra kívánkozik és ennek a kísértésnek nemcsak saját hazájában nem tudnak ellenállni, de sok más országban sem. (Magyarország elsők között volt, amikor 1918-ban vászonra vitte a regényt Garas Márton rendezésében.)

Mert boldog és boldogtalan házasságok mindenütt és minden korban vannak, mint ahogy a léteznek a különböző viszonyok kezelésére szolgáló írott és íratlan szabályok, valamint létezik egy fényűző életet élő, a látszat fenntartását mindennél előbbre valónak tartó kiváltságos réteg ma is. Az 1870-es évek szentpétervári arisztokráciája a nyugat bűvöletében igyekezett lépést tartani a fényűzéssel és a divattal, elsősorban a francia és az angol felső tízezer öltözködését, viselkedését és szórakozását utánozva, annak ellenére, hogy egy teljesen más kultúrába ágyazva élték mindennapjaikat. Ez a kelet és nyugat közötti világ, a két kultúra és a két lélek sajátos ötvözete legalább annyira lenyűgöző a regényben, mint az a pompa és gazdagság, ami ennek a látszatra oly sokat adó felszínes társasági létnek a körítését adja, főként azért, mert Tolsztoj éppen a felszín mögött ott rejtőző orosz lélek rejtelmein keresztül tárja fel, a nyugat külsőségeinek utánzása mögött rejtező létformát és érzelemvilágot. Saját bevallása szerint ez vonzotta a rendezőt, Joe Wrightot is a műhöz, ám éppen ez az, amiből a legkevesebbet sikerült visszaadnia. Ha nem lennének az orosz nevek és az időnként felhangzó orosz dalok, aligha jutna eszünkbe, hogy az ékes angolsággal beszélő szereplőgárda nem egy Dickens-adaptációban forgolódik éppen.

Tolsztoj, Anna alakjában egy izgalmas és rendkívül összetett női karaktert alkotott, akinek megformálása hatalmas feladatot jelent, de ugyanakkor rendkívüli lehetőséget kínál egy színésznőnek arra, hogy bizonyítsa sokoldalúságát. Anna figuráját olyan színésznők keltették életre, mint Greta Garbo, Vivien Leigh, Tatjana Szamojlova, Sophie Marceau, Joe Wright filmjében pedig a kortárs kosztümös adaptációk első számú kedvence Keira Knightley-ra jutott a feladat. Knightley ugyan pár éve még egy interjúban azt nyilatkozta, hogy szeretne minél inkább kitörni a fűzős szerepekből, de úgy tűnik, azóta sem engedi a fűző szorítása. Az Anna Karenina, Knightley és Wright harmadik közös munkája. Először az Ian McEwan regényéből készült Vágy és vezeklésben dolgoztak együtt majd Jane Austen Büszkeség és balítéletét vitték együttes munkával vászonra. A rendezőnek már korábban megfogant a fejében az ötlet, hogy filmre vigye az Anna Kareninát és mindenképpen Knightley-t akarta a főszerepre, függetlenül attól, hogy az 1985-ös születésű színésznő talán kicsit fiatal a szerepre és még színészileg sem elég kiforrott egy ilyen összetett és izgalmas női karakter megformálásához nem is beszélve arról, hogy még véletlenül sem közelít Tolsztoj leírásához. Ez utóbbi megállapítás egyébként nem csak Knightley-ra igaz. Ha végignézzük, hogy kik játszották Annát, láthatjuk, hogy teljesen eltérő alkatú, korú és színészi tapasztalattal rendelkező nők keltették eddig életre a vásznon a tragikus sorsú hősnőt. Talán Tatjana Szamojlova közelíti meg leginkább Tolsztoj elképzelését, aki vélhetően Puskin lánya után mintázta hősnőjét, a többiekre inkább az igaz, hogy mindannyian koruk meghatározó színész egyéniségei és nőideáljai voltak. A regényadaptációknál mindig problematikus, hogy a regény leírásához, vagy a filmipar és a nézők elvárásaihoz igazodjanak-e az alkotók. A szépségideálok koronként változnak, a jelen kor nézőinek viszont úgy tűnik, akkor rezonál a történet, ha saját ideáljaik keltik életre. Ellenkező esetben magyarázkodhat a rendező, mint James Cameron a Titanic bemutatója után Kate Winslet súlya miatt. Hiába testesítette meg Winslet kiválóan az 1910-es évek nőideálját és nem mellesleg még egy Oscar-díjat is bezsebelt az alakításával, a 1990-es évek közönségének és a színésznőt a kilói miatt ízekre szedő bulvárlapoknak más elképzelései voltak arról, hogy milyennek kellene lennie egy ilyen hollywoodi szuperprodukció hősnőjének, azaz az ügyeletes szívtipró Leonardo DiCaprio választottjának. Ezért felesleges számon kérnünk Keira Knightley csontosságát a rendezőn, aki úgy tűnik megtanulta, ha hihetővé akarja tenni az 1870-es évek előkelő és befolyásos társasági hölgyének karakterét, napjaink stílusikonjai közül kell válogatnia. Ez viszont csak a felszín, és akik ezzel vannak elfoglalva, éppen azt nem veszik észre, hogy Knightley alkalmatlansága nem megjelenésében keresendő, hanem abban, mennyire képtelen az emberi érzelmek finom árnyalatainak kifejezésére. Tolsztoj hősnőjének mindenképpen vibráló, izgalmas és karizmatikus nőnek kell lennie a vásznon, de a divatos külső mögött ott kell, hogy legyen a szenvedély, az eleinte ki nem mondott, de később elemi erővel felszínre törő vágy a boldogság és a szerelem után és az ezzel konfliktusban álló kötelességtudás és anyai szeretet, vagyis olyan mélységek, melyek elvezetnek minket a tragikus végkifejletig. Knightley Annája szemet gyönyörködtető jelenség a pompás öltözékekben, de éppoly súlytalan, mint ő maga. Légies szépség, érthető, hogy Vronszkijt (Aron Taylor-Johnson) is megbabonázza, de ennél többet hiába keresünk benne.

Anna vágyai és választásai állnak ugyan a középpontban, de a regényben és valamelyest a filmben is külön figyelmet kap Kitty (Alicia Vikander) és Levin (Domhnall Gleeson) kapcsolata, valamint Dolly (Kelly Macdonald) és Oblonszkij (Matthew Macfadyen) házassága, a boldogság és a boldogtalanság megannyi árnyalatával gazdagítva a történetet.

Wright rendezésében azonban meglehetősen sekélyes Kitty és Dolly figurája, de maga Vronszkij is, amiért a forgatókönyv is, de leginkább az alakítások okolhatók. Egyedül Domhnall Gleeson, mint Levin és Jude Law, mint Karenin megformálója érdemel figyelmet, de egyikük sem képes annyit javítani a helyzeten, hogy ellensúlyozz a már említett hiányosságokat. Tom Stoppard forgatókönyve is, akinél pedig jobb kezekbe aligha kerülhetett volna Tolsztoj műve, ezt a súlytalanság érzetet kelti, pedig az eredeti műhöz híven igyekszik megtartani a fő cselekményszálakat és kellően sűríteni az eseményeket, dialógusai mégiscsak helyenként segítik a karakterek elmélyítését.

Így Joe Wright Anna Karenina feldolgozásának legemlékezetesebb és egyben legeredetibb ötlete a színházszerű látvány és a zömében táncosokból álló népes statisztéria gondos koreográfiára történő mozgatása marad. Kétségtelenül dinamikussá teszi a cselekményt a díszletek tologatása és az ezzel járó sürgés-forgás, de ez a kusza jövés-menés, kulisszatologatás és függönyhúzogatás néha már kifejezetten idegesítően hat, nem beszélve arról, hogy ebben a stilizált forgatagban még sokkal kevésbé tűnnek húsvér embereknek a szereplők, és bizony ennek hiányában a sorsuk is könnyen érdektelenné válik. A magát a történet elején vonat elé vető vasúti munkás tragédiája csak egy pillanatnyi véres epizód, ami alig egy percre zökkenti ki Annát a mosolygásból, ahogy Anna tragikus halála is inkább ötletesen és kíméletesen adagolt képi megoldás, mintsem megrendítő végkifejlet.

Nem hiszem, hogy ha valaki elővesz egy ilyen klasszikust, akkor mindenáron újat akar mondani a történetről, vagy feltétlenül radikálisan bele akar nyúlni az elbeszélésbe, bár bizonyos mértékig mindkettő elkerülhetetlennek tűnik, mert ha semmi nóvumot sem képes a korábbi feldolgozásokhoz képest nyújtani, akkor mi értelme van egy újabb kísérletnek. Az elbeszélésbe pedig mindenképpen bele kell nyúlni, hiszen, különösen egy ilyen terjedelmes mű esetében képtelenség röpke másfél vagy két órába belezsúfolni a regény minden szavát, arról nem is beszélve, hogy mindkettő más médium, más eszközökkel operál. Egy ilyen tekintélyes hosszúságú és sok szereplőt mozgató történet alapos szelekcióra szorul, és ennek a szelekciónak mindig lesznek áldozatai, ami óhatatlanul is hiányérzetet kelthet, de nem biztos, hogy ez a megfelelő hozzáállás egy adaptáció megítéléséhez. Sokkal érdekesebb azt vizsgálni, hogy ezek a kihagyások, művészi választások, hogyan tolják el a hangsúlyokat az eredeti műhöz képest, mi kap kiemelt figyelmet, mi marad a háttérben vagy marad ki teljesen a feldolgozásból. Ezek a művészi választások határozzák meg a feldolgozás hangsúlyait, azt, hogy az mennyire képes visszaadni az eredeti mű atmoszféráját vagy a mondandó súlyát és nem utolsósorban, hogy képes lesz-e megszólítani a közönséget. A Stoppard által vászonra írt változatból éppen a bölcs meglátások, a házasságról és a kapcsolatokról szóló csodálatos hasonlatok és megállapítások vesznek ki. Ezek nélkül a gyorsan váltakozó díszletben kavargó felszínes társalgást folytató papírmasé figurák kavalkádja az egész, egy a felületes fogyasztó számára emészthetővé tömörített feldolgozásban. A látvány többnyire érdekesnek mondható, jó színészek hiányában azonban sekélyes marad, mintha mindenki csak a súlytalanság állapotában lebegne benne. A film nézése közben óhatatlanul eszembe jutott Edith Warton regényének adaptációja, Az ártatlanság kora, amit tőle meglehetősen szokatlan módon, a kemény gengszterfilmjeivel elhíresült Martin Scorsese vitt vászonra, ugyancsak megosztva a kritikusokat, ami azonban szembetűnő, hogy a Scorsese által teremtett stíluspatádé három fajsúlyos színészi alakításnak (Daniel Day-Lewis, Michelle Pfeiffer és Winona Ryder) köszönhetően mégsem maradt teljesen üres formai gyakorlat. Úgy tűnik, az adaptációkra is igaz, hogy a jó adaptációk mind hasonlóak egymáshoz, a rosszak a maguk módján azok.