Karinthy döbbent sorai a Méné, Tekelből…, a megrázó vallomásversből. Ahogy a Bűvös szék is az ő kabaréremeke. Róla vagy inkább az Ő műve kapcsán a következő töprengések. Van egy kesernyés kabarétréfája. Ábránd és valóság. Két szerkesztőről. Mimózáról. Merengő versek széplelkű poétájáról. Aki a valóságban dühödt vadember. És Mészárosról, ádáz viták fékezhetetlen publicistájáról. Aki a valóságban merengő széplélek. Talán róluk is mondja két ars poetica értékű sorában. „Mert álom a bűn és álom a jóság / De minden álomnál több a valóság.” Fejtetőre állított helyzet a fejtetőre állított világban. Ez Karinthy gondolkodói-költői lételeme. A feje tetejére állított világ. Több ez, mint költői tárgy és költői feladat. Létélmény. Nem csak morális és intellektuális gond. De egzisztenciális dilemma. Hogy visszafordítható-e a világ. A feje tetejéről, ahova a lét irracionalitása fordította, a talpára, ahova a gondolkodás racionalitása fordíthatja. Hogy e megfordítás érvényes vagy érvénytelen állapot; megfellebbezhetetlen vagy megfellebbezhető; visszavonhatatlan vagy visszavonható?

És milyen történelmi állapotok tűntek el, milyen mentális kondíciók sorvadtak el, milyen morális pozíciók vesztek oda ? Hogy e fejtetőre állítás megtörténhetett?

Költészetében vélem a választ megtalálni. A magyar históriai progresszió, az egyszeri féljakobinus lehetőség, a nemes republikánus vágyak lefejeztetésében. A szűkszavúságában megrázó Martinovics-versben. És a lirikoepikus oratóriumban. A Vérmező 1795-ben.

Exkurzus: Vérmező 1795

(liriko-epikus oratórium a magyar jakobinizmus tragédiájáról)

„hétszázkilencvenötben … Martinovics apát …

Királysértés … A császár … Röpiratok … ruhák…

Az institúciót bírálták … ellenezték…

Gyűlések föld alatt … Respublikánus eszmék…

Ez itt … ez konspirált… pincékben föld alatt

Tervezve lázasan rettentő dolgokat…

Császárt meg államot …(így sorba szól a vád)

S lefordította titkon a Marseillaise dalát…”

Töredékek a vádiratból a Hétszemélyes Táblán. Ahol eldőlt a szervezet és a szervezők sorsa. És tragédiába fordult a liriko-epikus oratórium szövege is.

De honnan hangzik? Ki mondja a történetet? Elnyújtott, női énekhang szól. Elnyújtott. Azaz nem az előadásra, de az előadottra bízza a drámai hatást. Női hang. Azaz lágyan jeleníti meg a kemény történetet. És énekhang. Azaz kiemeli a prózai világból az elkövetkezendőket.

A Dunában rejtőző harangot idézi. Azaz a hit mélyen rejlő szavát hívja. Szerzetesek menetét vizionálja. Azaz a tradicionális szakralitás légkörét teremti meg az előadandó történet köré. A kompozíciót egészében maghatározza Karinthy Madách-élményének ereje. Konkrétan. Színéről a kilencedik, a párizsi jelenet pátosza. Visszájáról Az emberke tragédiája karikatúrába átnövő iróniája. Kétségtelen: e liriko-epikus oratórium a forradalom apoteózisa. Ám a maga bonyolult ellentmondásosságában. Egyszerre jeleníti meg a forradalomhoz fűződő illúziókat és ez illúziókhoz kapcsolódó szkepszist. Ahol az illúziók erősebbek, a párizsi színhez közelít a szöveg. Ahol a szkepszis erősebb, Az emberke tragédiájára emlékeztet a szöveg. Egyszerre a forradalom pátosza és e pátosz kritikája. E kettősség nem gyengíti, de erősíti az ábrázolás művészi-gondolati hatását. Az oratórium egésze Karinthy a kivégzett jakobinus-republikánus tradícióhoz való kötődésének nagy erejű költői-bölcseleti dokumentuma. A benne majdnem rejtetten bujkáló szkepszis e kötődés és e kötődésre épülő világkép modern bonyolultságának félig önkéntelen, félig tudatos megjelenítése. Így „közlekedik” a szöveg Madách remekének a megidézése és e remek irodalmi karikatúrájának telitalálata között. Ezzel is erősítvén az egész kompozíció alapvető kettősségét. Az itt és az ott, a forradalmat kivégző Pest-Buda és a forradalmat felnövelő Párizs világának a költői eszközök sokféleségével kifejezett következetes kettéválasztását.

A két világ materiális, humánus és kozmikus környezetében elválik egymástól. És elválik cselekményében, történéseiben, sorsformálásában is.

Pest-Buda a lefokozott, összezsugorított valóság világa. Kolostorok sűrű homálya, börtönfalak nyirkos zártsága, lépcsők kopogó kockaköve, sikátorok szűk torkolata, ájultan kimeredt szemek, krétafehérré sápadt arcok, lukká dermedt szájak. Krisztus képe a falon. Hogy az örökkévalóságba emelje e dermedt belvilágot. Martinovics képe a mélyedésben. Hogy megszemélyesítse e dermedt belvilágban formálódó embersorsot. Súlyos jelképe e világ reménytelen lefokozottságának. A szín leírásában a háttérben mély és széles ablak. Amelyen keresztül látni lehet a csillagos eget. Vagyis e belvilág rányílik a kozmosz végtelenségére. Majd a folytatásban csak egy gyertyaláng ég. Növekszik a sötétség. És a csillagos ég is elborul. Ki tudja honnan? – zöld fények cikáznak a boltozatok alatt. Nem esik több szó a Krisztus-képről. Vagyis az örökkévalóságba emelkedés megváltó lehetőségéről. A falak közt a magányos szívekben csupán megtapad a nyirkos rémület. Nem is gyullad többet eleven fény a pest-budai valóság lefokozott, összezsugorított világában. A Hétszemélyes Táblán is ólmos, kifáradt arcok. És a posztóval fedett asztalon is csak szürke a napvilág. E materiális, humánus, kozmikus környezetben bontakozik ki az elsikkasztott történelmi lehetőség itt elrendeltetett tragédiája.

Párizs a felfokozott, kiszélesedő álmok világa. A Gréve-piac. A nagy, forradalmi gyűlések színtere. Nem lassan sűrűsödő homály, hanem szinte szikrázó napfény. Nem suttogó barátok, de hangos polgárok. Nem szakralitást ígérő Krisztus-kép, ám profanitást hordozó tarka néptömeg. Imák halk mormogása helyett a Marseillaise diadalmas harsogása. Szent jelképek titokzatos hívása helyett a nyaktiló nyilvánvaló fenyegetése. Itt egyesíti a cselekményt hordozó szöveg Az emberke tragédiája és a párizsi szín költői-hangulati elemeit. A fejek-

kel gurigázó tömeg triviális jókedve a zseniális paródia deszakralizáló világát idézi. A királyok összeesküvésének tagadásaként levágott királyi fő, „Louis Capet” feje a remekmű indulat szülte logikáját követi. És a forradalom mítoszának formálását szolgálja a megidézett alakok sora. Hősök és antihősök. A forradalom vezéréből a forradalom áldozatává váló Danton véres árnya. A forradalmi hadvezér, Dumouriez megjelenítése. A Jemmapes alatt hadsereggel álló Jourdan végletes fenyegetése. Ahogy mindezektől meginog Párizsban a járda a régi rend alatt. Rozsdás vasajtók döngenek. És egy kardcsapással válik szabaddá a világ. A nép pedig – a Marseillaise egyre harsogóbb hangjai mellett – győzelmet ünnepel. Közben megint megnyílnak a kozmikus távlatok. Vagyis újra láthatóvá lesz a csillagos ég.

Igen. Szemben a két világ. Itt lefokozott, összezsugorított valóság. Ott felfokozott, kiszélesedő álom. Itt megszilárduló, vastag börtönfalak. Ott megingó egykori járdák. Itt nyirokfoltos hatalmas bástyák. Ott döngő rozsdás vasajtók. Itt szilárdan álló régi hatalom. Ott kardcsapástól megszülető új hatalom. Itt nyirok, hideg közöny. Ott dadogva elnémuló lidércnyomás. Itt bűnvád tárgya a Marseillaise. Ott ujjongva zengő győzelmi induló. Itt alig ostromolja a világot a félénk értelem. Ott bátran megváltoztatja a világot a forró indulat. Ez ellentétek átélése vezet el az oratórium fordulópontjához. Martinovics vékony, éneklő hangon megtett vallomásához. Kimondja, amit csak ő mondhat ki. Mert rajta múlott és múlik minden.

Vékony hangon teszi. Mert szorítja torkát az elnyomhatatlan félelem. És énekhangon teszi. Mert messze túl vagyunk a prózai valóságon. „Remegve, gyáván, összetörten” szól a vallomás. Minden benne van, amit kívánhatnak tőle. A káték megfogalmazása. Az eszmék hirdetése. Az „institúció” bírálata. A Marseillaise lefordítása. A felség / Ferenc? / megsértése. Gyötrelmes éjszakák a vallomás mögött. A rossz lelkiismeret felszakadó sírása. Az eljövendő borzalmak gyötrő látomása. A falba vert homlok lázadása. És még valami. Jövendő századok kínvallatásainak iszonyú megsejtése. Csikorduló ujjszorítók, kicsavart csuklók rémképe. A mindenkori megkínzottak emléke vagy félelme. Mindezek mögött a magány szorongató tudata. A felfokozott rettegés. Hogy mindezt egyedül kell elviselnie. A keserű büszkeség. Hogy mindezt egyedül értette meg. E mozzanatokból áll össze a vallomás bonyolult összképe. Ami egyértelműen e liriko-epikus oratórium művészi csúcspontjává teszi.

Nehéz szabadulni tőle. Sokáig hallani belülről a vékony énekhangot. A rettegés és büszkeség egységét. A magányban magasra növelt önvádat. Az átélt és elképzelt rémképeket. .Az elfogadás és megtagadás összeolvadását.

Meg csendesen magamra vonatkoztatok mindent. Kátékat nem fogalmaztam. De eszméket elfogadtam. És vallom őket, amíg még levegőt vehetek. Republikánus eszméket. Mert talán még megvédhető a magyar köztársaság. Az institúciót bírálom és bírálni fogom. Mert nem a holnap, hanem a tegnap, nem az elnyerhető jövő, de a kísértő múlt institúciója. A Marseillaise-t mindig is hallottam. És bevallom, lefordítani is próbáltam. A felséget (hogy is hívják?) megsérteném. De nem felség, és hozzá sem férhető. Nem folytatom.

Valaha nagyon közel laktam a Vérmezőhöz. Sétáltam ott és olvasgattam a padokon. Megkíséreltem elképzelni, hol lehetett a vesztőhely. Ahol Szolárcsik elbukott. És a fatönk, amire ráhanyatlott Martinovics feje. Séta közben olykor mormoltam a megrendítő tizenkét sort. Az egyszerűségében majdnem primitív hat páros rímet. Mormoltam ahogy az igazán nagy, feledhetetlen szövegeket szokás.

„Először Sigrayt vezették köztük el,

Szolárcsik elbukott a lépcsőkhöz közel,

Szentmarjay vadul ellökte a papot….

Hajnóczy sírva ment, Őz Pál viaskodott.

Martinovics, így szólnak a régi krónikák

Ájult volt, amikor a padra hurcolák.

Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó,

Két hóna alá nyúlva, cipelte a bakó.

Kuszált, vizes haja, sovány gyermek feje

Rácsuklott csendesen a hóhér keblire,

S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött

két karja átölelte szelíden a fatönköt

Tehát elveszett valami az egykori tragédiában. Nem csak a történelmi lehetőségekben, a társadalmi esélyekben. De az egyes emberi sorsokban, a személyes életek alakulásában is. Mindenre kihatott, hogy a szavak önmaguk ellen fordultak és értelmüket vesztették. A fogalmak fokozatosan kiürültek és tartalmuk kérdésessé vált. Az értékek érvénye elavult és gúny tárgyává lett Az életműben születő kabaréremekekben ez követhető – lépésről lépésre nyomon.

Hogy a szavak önmaguk ellen fordultak és értelmüket vesztették...

Az énekórán. Ahol a mester nem enged ki hangot a tanítvány torkán. És nemcsak az éneket fojtja belé, hanem a lélegzetet is. Vagyis nem eleven művészetet tanít, de erőszakos kínhalálba kerget.

Az idegorvosnál. Ahol a fájdalomról szóló minden panaszra agyafúrtan tudálékos szóáradat felel. És a fogfájós beteg kézzelfogható, egyszerű gyógyítás helyett obskúrus-áldivatos lélekelemzésben részesül.

A doktor bácsi történetében. Ahol az enyhülésre szoruló bátor beteg egy idétlenül fölényeskedő sarlatán kezébe kerül. És nem a beavatkozáson túlesni akaró beteg remeg, hanem a reszkető kezű orvoskarikatúra tétovázik.

A védtelen nő leírásában. Ahol a félénken kérdezősködő férfi esik áldozatul a magát üldözöttnek képzelő magányos, idegbeteg asszony féktelen agresszivitásának A járókelők elítélésének, a szemlélődők megvetésének, a rendőrség beavatkozásának.

A háború elkerülhetetlenségéről szóló elméleti vitában. Ahol az ésszerű és békés megoldások rendíthetetlen híve érvel hihetetlenül kíméletlen durvasággal. A véresen kegyetlen megoldások elszánt hirdetője vitázik végtelenül türelmes szelídséggel.

A drámáról szóló fanyar kabarétréfában. Ahol az előadás előtt a darabból még hiányzik az utolsó felvonás. De az előszobában várakozik a többszörösen elutasított, alázatos szerző. Az igazgatónak öltözött szolga vele mondatja el a senkitől el nem olvasott szöveget.

A híres író megmenekülésének pompásan kihegyezett bohózatában. Ahol a nagynevű szerzőnek egyetlen ötlete sincs. Ami köré beharangozott darabjának történetét felépíthetné. Ám a kezdő riporter kisegíti. Elmondja elképzelését a megálmodott sikertörténetről.

A Hamlet előadására készülő társulat próbáiról. Ahol a nagy hatalmú színidirektor a dráma legköltőibb szövegrészleteit egymás után kihúzatja. Mert nem a művészi hatást, hanem a talmi sikert tartja szem előtt.

A háborúban elsüllyesztett hajókról szóló jelentésben. A tragikomikus ellentétben. A katasztrofális pusztulás ténye és az elpusztított hajók neve között... Hogy a tengerfenékre küldött hajók nagyzoló elnevezése az legyőzhetetlenség, az örökkévalóság ígéretét hordozza.

Hogy a fogalmak fokozatosan kiürültek és tartalmuk kérdésessé vált.

A lélektani dráma műfaji-tartalmi persziflázsában. Ahol a pszichológiai folyamatok minuciózus ábrázolása közben triviális tragédiák történnek. És az önmaga pamfletjébe átcsapó ábrázolásnak csak egy iskolázatlan néző profán beavatkozása vet véget.

A kísérleti módszer irodalmi paródiák közé illő történetében. Ahol pszeudo-tudományos formát ölt egy ravaszdi szerelmi hódítás. És a meghódítandó asszony titkos vágyait a hipnotikus kényszer alpári álruhájába öltözteti át.

A hatalmat jelképező szék tanulságos történetében. Ahol megváltozik a személy és a tárgy viszonya. Nem a személy ad jelentést és súlyt a tárgynak. De a tárgy ad jelentést és súlyt a személynek. Nem egyszerűen a hatalom széke. Ám bonyolultan a szék hatalma.

Hogy az értékek érvénye elavult és gúny tárgyává lett.

Pillanatok alatt tűnik el az igazgató úr megmagyarázhatatlan tekintélye. Minden mozdulatát alázatos tekintetek követték. Mígnem egy észrevétlen-névtelen figura az ítéleteit értelmetlennek minősíti. És egyszerre elillan a rendíthetetlennek hitt hatalom.

A tehetségesség varázsa övezi a sikeres színészt. Ám tehetségtelen-sikertelen társa ravasz fogásra szánja el magát. Egyfelől dicséri elementáris tehetségét. Másfelől tagadja emberi kvalitásait. A hiúság csapdájában tűnik el minden lehetséges érték.

A hagyományos nőiesség értéke válik kérdésessé a kabarétréfa és a rémtörténet határmezsgyéjén megvalósuló komédiában. Az öngyilkosságra készülő fiatal nő profánul melodramatikus históriájában. Aki hiszékenysége csapdájába ejti a segíteni kívánó balga férfit. A személyiség léte és lehetősége lesz kérdésessé Júlia és Juliska, a két szerepet játszó egyetlen nő történetében. Szeszélyes nagyvilági hölgy vagy szende egyszerű asszony? Mindkettő vagy egyik se? Nem talált, inkább elveszített valamit. Önmaga egyszeri megvalósítását. Fejtetőre állított, lepusztult világ. Benne önmaguk ellentétébe fordult szavak. Eredeti tartalmukban kiüresedett fogalmak. Gúny tárgyává süllyedt értékek.

Mindössze három kitörési pont adott Karinthy drámáinak és keserű kabarétréfáinak irracionális, feje tetején álló világában. Az eredendő tiszta érzelmek megőrzött, banális bensősége. A lepusztult világ törvényeinek felszabadítóan radikális megtagadása. Az igazság győzelmének szükségszerűségét megteremtő csodaalkotás létrehozása.

A tiszta érzelmek banális bensősége három kabaréremekben.

Az álomkép egy hétköznapi házaspár szürke életének átemelése az ábrándok erejével a hétköznapból a csoda, a szürkéből a színek, a valóságból az álmok világába. Amelyben a férj erőszakosan veszedelmes csábító, a feleség szeszélyesen ellenálló csábított. Az egyszerű otthon fülledten erotikus szerelmi fészek. A reggeli ébredés józansága természetesen beköszönt. Ám az álom emléke átragyogja a nappal illúziótlanságát.

A Mokan Böske, az igénytelen konflisló reménytelen szerelmének megrendítő története. Mokan, a pompás versenyparipa iránt. Benne az animális és humánus lét az érzelemvilág közösségében megvalósulható művészet alkotta egysége. A teremtett kreatúrák azonossága a magányban, a reménytelenségben, a megaláztatás elviselhetetlenségében. Ami nagy költői erővel sejteti a legkülönbözőbb lények szenvedés adta egyforma méltóságát.

A Tapsoljanak a mamának egy kisfiúhang magányos szólószáma. Beszökött a színpadra. Hogy kikönyörögje színésznő anyjának a megérdemelt vagy meg nem érdemelt, mindenképpen vágyott sikert. Betegség, magány, reménytelenség a szövegben és a szöveg megidézte hangban. Ami a maga érzelem adta tisztaságában legyőz minden kritikai meggondolást vagy műfaj szabta formatörvényt. Visszahozza az egyszerű emberséget a kiürült világba.

A lepusztult világ törvényeinek felszabadítóan radikális megtagadása a Holnap reggelben. E gondolatilag nagy igényű, művészileg nem egészen sikerült jellegzetes fél remekműben.

Exkurzus: Holnap reggel

„Ember: Keresd, tudós.

Olson: Úgy van. Sok száz éven át így szólt az ösztön… A csökevények közt keresgéltünk –ügyetlen, ostoba szállítók, így szóltunk, lám itt meg itt bent hagyták a csipeszt, bent hagyták a vésőt, amivel csinálták a gépet…itt a vakbél, amire szükség volt, amikor még többgyomrú állatok voltunk… és sok hibát találtunk, de egyik se volt a főhiba.

Ember: Ha megtaláljuk, mi az eredmény, tudni fogjuk, hogy nem ér semmit az egész.

Olson: Miért? Ha megtaláltuk …..Nem egyszerű, hogy kiemeljük onnan?

Ember: Ha megtaláljuk.

Olson: /szünet után, csendesen/ S ha azt mondom – hogy én megtaláltam?... Az idegek közt. /feláll/ A hiba a halálfélelem. A hiba oka: a hibás kapcsolás. Két ideg összenőtt: ostoba csökevény. …nevetséges picike szervi baj. Egy késnyisszentéssel kiirtom az idegrendszerből. S abban a pillanatban felszabadulva zakatolni, dolgozni, működni kezd az idegrendszer.” Csendes párbeszéd. A főhös, Ember Sándor magyar mérnök és Olson Irjő, a titokzatos finn orvos között. A dráma fordulópontja. De miről is van szó?

Meglehetősen bonyolult drámai építmény.

Egy valamelyest banális szerelmi história. Egy épülő anakronisztikus erkölcsi konfliktus. Egy feloldó misztikus pszeudo-lélektani hipotézis. Ezek egymásra játszásából alakul a reálisat és irreálisat egyesítő, bölcseleti igényeket és művészi útkereséseket ötvöző színpadi cselekmény. A lepusztult világ törvényeinek radikális megtagadására irányuló gondolati-művészi kísérlet

A banális szerelmi história a labilis idegzetű kísérletező mérnök és a diadalmas szépségű művésznő házasságának zátonyra futása. A háttérben a megingathatatlanul szilárd, lovagias gróf megjelenésével. Elrendeltetett vesztes és biztos győztes szembenállása. Ismert, de még nem híres, igazságkereső intellektuel. Közismert, már rég hírhedt, párbajhős arisztokrata. Reménytelen ügy. Társasági szenzációnak érdekes. Emberi konfliktusnak érdektelen.

Az anakronisztikus erkölcsi konfliktus a két egyenlőtlen vetélytárs szembenállásából következik. Az egyik nem tud, a másik nem akar az asszony nélkül élni. A párbajhős arisztokrata felemelné a pisztolyát. Az igazságkereső intellektuel nem áll a pisztoly elé. Az asszony szeretheti, aki ölni akar érte. Nem szeretheti, aki nem akar halni érte. Mint egy megkésett Corneille-dráma. Ki jobb? A kételytelen vakmerő vagy a gyötrődő kételkedő?

A misztikus pszeudo-lélektani hipotézis a magyar mérnök és a finn orvos lényegi egysége. A cselekmény ezt többszörösen bizonyítja. Az egyik, a magyar mérnök a gyengébb, a másik, a finn orvos az erősebb változat. A gyengébb féli a lepusztult világ törvényeit. Az erősebb ismeri a halálfélelem titkát. Feloldja és legyőzi a lepusztult világ törvényeit. E tett adja a háromlépcsős drámai építmény felszabadító végkifejletét.

Addig minden csupa jelkép. Már a főhős neve is: Ember Sándor. Mintha minden humánus törekvés hordozója lenne. Kissé túlzottan egyszerű, majdnem primitív szimbolika. De hogy is mondja a Méné Tekel? Az idézett vallomásvers: „versben mondom, hogy jobban megjegyezd.” Nos, Ember. Túl könnyen érthető. És jól megjegyezhető. És Olson, a finn orvos neve hozza a skandináv drámák hangulatát. Finn volta sugallja az egységet. Legalábbis a közeli rokonságot. Ember, az ember körül minden bezárul. Elvesztette a szerelmét. Mert elhagyta a gyönyörű felesége. Elvesztette a becsületét. Mert elutasította a lovagias elégtételt.

Végül még az amerikai párbajban /igen, fogadjuk el?/ Az amerikai párbajban is ő húzta a feketét. Egyetlen kapu nyitott előtte. „Holnap reggel” száll fel most feltalált, lentről irányított repülőgépével. És akkor megrendezhet egy látványosan heroikus lezuhanást. Visszanyerheti szerelmét. Mert meg tud halni érte. Visszanyerheti becsületét. Mert beteljesíti a rárótt végzetet. Egyszerre lesz sikeres feltaláló és rettenthetetlen hős. Sirathatja egykori szerelme. Mert most méltó lett hozzá. Ünnepelheti a sajtó. Mert szolgáltatta az elvárt szenzációt. Bámulhatja a közönség. Mert méltó volt a látványosság. Csakhogy. Csakhogy az elmúlt éjszaka történt valami. A dráma harmadik rétege, a misztikus pszeudo-lélektani hipotézis semlegesítette az első két réteg, a banális szerelmi história és az anakronisztikus erkölcsi konfliktus érvényét. Vagyis a főhős énjének erősebbik fele, Olson Irjő finn orvos egyetlen késnyisszentéssel átvágta a főhős énjének gyengébbik felében, Ember Sándor magyar mérnök degrendszerében a halálfélelem idegét. Ami sokkal többet jelent önmagánál. Mert nemcsak a halálfélelmet jelenti, de a lepusztult világ teljes törvényrendszerét. Így a főhős nem lesz öngyilkos. Túl van végzetes szerelmén. Kineveti az amerikai párbaj előírásait. Vagyis a lepusztult világ törvényeit felszabadítóan, radikálisan megtagadja.

Az igazság győzelmének szükségszerűségét megteremtő csodaalkotás létrehozása A bűvös szék történetében. Valószínűleg a legismertebb Karinthy-kabaré. Hálásan játszható. Gúnyosan leleplező. Szikrázóan szellemes. Magvas szórakozás. Mindenki ismeri a történetet. Géniuszt, a zseniális feltalálót mélyen megalázza a mellőzés. Hogy megváratják, elküldik. Nagy találmányai helyett anyagi hasznot, csalási lehetőséget, külföldi kapcsolatokat hozó bárgyúságokat reklámoznak. Becsempészi tehát az államtitkár szobájába az igazság győzelmét hozó találmányát. A bűvös széket. A csodaalkotást. Aki beleül, könyörtelenül kimondja a másokat és önmagát is leleplező igazságot. Egyenként dőlnek le a hazugságra épült világ tartópillérei. A miniszter ostoba vénember. Az orvosprofesszor tudatlan sarlatán. A költő dilettáns pojáca. És így – hosszasan – tovább. A legfőbb célpont az államtitkár. Gátlástalan sikkasztó. Demagóg szélhámos. Megcsalt férj. Hozzá megy be Géniusz, a győztes feltaláló.

„Államtitkár /suttogva/: Mit akar tőlem?

Géniusz /emelkedő hangon/: Most már csak azt, hogy vonja le a romba dőlt hazugságok konzekvenciáit…Romba dőlt az a kártyavár, amit hazugságból és önzésből raktatok magatok köré…ott áll a meztelen ember előttem, akit megfosztottak a hazugságtól, és nem maradt semmi belőle. Vallja be államtitkár úr van-e még értelme az életének?

Államtitkár: Jaj!

Géniusz: …vége a ravasz és gonosz kicsinyeknek, akiket ravaszság és hazugság felemelt…..jöjjenek az igaziak, az erősek jöjjön el a tehetség és erő országa – jöjjön a forradalom….. Államtitkár /nyöszörögve/ Nincs menekvés!”

Szó van még megcsalásról, konzekvenciákról…. És revolverről is. De egy kicsit visszamegyek. És ott fejezem be. /ismét/

Államtitkár: Jaj!