„Bizony nehéz dolog az élet, amikor nem lélektani kitalálás”

CSEHOV LEVELÉBŐL 1899. április 25.

„Mennyi tartalom van ebben a kicsiny madárkában”

SALJAPIN TÁVIRATA Csehovnak a Sirály bemutatója után

Komédiái tragédiák. Átírta őket az élet. Folytonos kétségei a saját művészetében, a munkába fojtott melankólia, a kortárs értetlenkedés (Csehov hidegvérrel írogat, az olvasó pedig hidegvérrel olvasgatja), a betegség, korai halál. A létezés gazságai fölött érzett, mindent elsöprő fojtott indulat. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház búcsúzó direktora Csehov verdeső szárnyú madarát komédiának láttatja. Görcsös, egzaltált nevetés ez a világ romjain. Nekünk már minden mindegy nevetés. Legalább röhögjünk egyet nevetés. Ahogyan Szarvas József jószágigazgatója hibbantan hahotázik a saját bugyutaságain. Görcsös gurgulázása betölti a teret, mögötte elvész a Nagy Mari-féle Polina nyöszörgő hangja, aki rendre zokogásban tör ki férje humoros történetein.

Nekünk a Polina szerepe jut.

Sírni. Lélekben sírni akkor is, ha éppen nevetünk. A vidéken nyaraló moszkvai színésznő, Arkagyina, haldokló bátyja, Szorin, az ifjú szerető, Trigorin, a koravén fiú, Trepljov, a szánalmasan naiv Nyina, a szánalmasan bölcs Mása, aki minden gesztusával fiatal életét gyászolja, az örökifjú Dorn doktor... Mágikus nevek. A drámairodalom csöndes forradalmárának ikonikus figurái – méltó módon búcsúzik velük a „régi” Nemzeti. Csöndben várakoznak, elveszik a nézők kabátját, fölakasztják a falra, zavartan toporognak új kabátra várva. Itt minden lehet. Kéz kézhez ér, tekintet találkozik, összemosódnak a leheletek. Ezzel a szemérmes gesztussal hirtelen semmivé foszlik az a bizonyos negyedik fal, amely láthatatlanul ugyan, de ellentmondást nem tűrve választja el a nézőket a szereplőktől. Valami különleges történik velünk. Testi valónkban is közösséget vállalunk Csehov figuráival. S közösséget a színészekkel is, akik saját testi valójukat adják kölcsön nekik. A színészekkel, akik alázattal tartják a kabátjainkat, miközben büszkén mutatják az újító vágyat, amely nélkül élő színház nem létezik.

Miközben Csehov a teljes világegyetemet beleírja a Sirályba, a szerelmi kergetőzés mellett figyelemmel van saját művészi dilemmáira is. Írói lelke Trepljovra és Trigorinra hasad. Érdekes módon egyik sem zseni, Arkagyina fiát elvadult lázadónak mutatja, a színésznő ifjú szerelmét pedig a közönség költői lelkületű kiszolgálójának – érzékeny asszociációkra serkentve ezzel a mai művészetről polemizáló színházat is. Míg Földi Ádám Trigorinjának személyes sorsát a korunk előhívta, következetes jellemgyengeség határozza meg, Farkas Dénes vidéki elszigeteltségben nevelkedett Trepljovja szuggesztív erejű jellemváltozást mutat. Azt az ívet, amely a figurát a külvilágtól kikövetelt állandó figyelemtől a befelé fordulásig vezeti. Hatására (némileg szokatlanul, de nem ellentmondva a csehovi szövegnek) Tompos Kátya sorstépázta Nyinájának híresen látványos átváltozása háttérbe is szorul.

Alföldi nem átallja az átkos középszer ellen lázadó Trepljov szövegét a darabbéli darabban oroszul elmondatni. Csehov nyelvén. Azon a nyelven, amely sokáig kísérte a 20. századi magyar történelmet. Amely politikusai által megannyi gyűlöletet váltott ki, miközben gondolkodói, művészei képesek voltak koronként új életre kelteni, varázslatossá szelidíteni. Az előadás végén Tenki Réka Másája – akár egy verset – újra elszavalja a Nyinának írt monológot. Magyarul. (Ha akarom, laza utalás ez arra, hogy a rendező akár föl is cserélhette volna Nyina és Mása szerepét.) És lássunk csodát. A Trepljovért epedő Mása figuráját főszerepnek játszó Tenki Réka olyan érzékeny átéléssel mondja el a halott fiú szövegét, hogy önmagában ezzel íróvá avatja...

Amúgy is főszerepek viadala az előadás. A nemzeti produkciójában főszereplő lesz jóformán mindenki. Blaskó Péter egy egész életet elpazarló Szorinja azzal együtt, hogy paradox módon a takarásban haldoklik. Kulka János vonzó Dorn doktora, aki mindentudó mosollyal, hunyorogva dúdolja, Ki tudja, holnap lesz-e még. És tényleg ki tudja. Adott esetben azzá válik a jelmeztervező Nagy Fruzsina is, aki az Arkagyina szerelmi vetélytársává avanzsáló Nyinát – váratlan fordulattal – a híres színésznő kedvelt türkizével pontosan megegyező színbe öltözteti. És – ha egy röpke pillanatra is – de annak érezheti magát a színpadra föllépő néző is, aki a rivaldafényben veheti vissza a kabátját. A „fő” főszereplő, persze, Básti Juli.

Arkagyina már Csehovnál is mindent visz. Mórikál, riszál, dühöng és hízeleg. Azt játssza, hogy az egész élete szerep. Básti a szokásosnál is szélsőségesebb. Minden pillanatában olyan kihívóan színészkedik, hogy a környezetének már nem is kell leleplezni. Leleplezi önmagát. Mintha pimaszul elbohóckodná a figurát. Pipiskedik, grimaszol, beszédhangon áriázik. Prózája több oktávot fog át. Hogy a végén aztán szíven üssön mindenkit. Hogy kiessen a szerepéből, és hisztérikusan rongyosnak nevezze a szegénysorban tartott fiát. Vagy mindent odadobva Trigorin elé vesse magát s tökélyre fejlesztett dramaturgiával alázkodjon meg csak azért, hogy megtartsa a férfit. Arkagyinája ezzel együtt bátor. És nem csak bátor. Szomorú, esendő, fájdalmas, fogcsikorgatóan önironikus. Fájdalmas, mint Szorin, szomorú, mint Fehér Tibor Medvegyenkója, esendő, mint a Trepljov lelőtte sirály lába, mely élettelenül verődik jobbra, balra, hogy összevérezzen mindent és mindenkit. Esendő, mint az összes szereplő, akiknek ott a szemében kétségbeesés – s már rég nem „a napi teendő hiánya”.

Mi lesz velünk.

A helycsere – nézők a színpadon, színészek a nézőtéren – más értelmet nyer, mint a Hamlet esetében. Itt valóban átjárás van. Megvalósul. Menczel Róbert díszlet helyett a terekkel játszik. S a tereket nagyon fiatalos, mai gesztusrendszer tölti meg élettel. Ez Alföldi színházának egyik titka. Azon kívül, hogy szélsőségesen mai a humora és a tragédiája…

A végén fölállunk. Vesszük a kabátot. Aztán meglátjuk.