A tánckar szögletes mozdulatokkal ritmusra kavar (dohánygyári jelenet) felette Szun (Lengyel Tamás) dirigál, őfelette Eszenyi Enikő (most éppen Sui Ta) osztja a parancsokat, elől táncolnak, és a zene – hát a zene bizony meglepi: Paul Dessau muzsikája szól. (Nagy bátorság…) Ezt a totális színpadot fogja össze Eszenyi Enikő két szerepben (a jó ember, Sen Te, és a kapitalista, Sui Ta) régen nem látott szintetizáló játékteljesítménye.

Ugye neki jónak kell lennie (von Haus aus is az), vagyis adni kell a nyomorultaknak, munkanélkülieknek, szegényeknek. De akkor pillanatok alatt kifosztják a kéregetők, rokonok, csalók. Erre kitalálja a szőrösszívű nagybácsit (Sui Ta-t) aki racionálisan alkudozik, hárít, eltapos, ha kell. A brechti tézis: nem lehetsz jó, csak ha önmagad ellen játszol, és nem lehetsz rossz, mert iszonyú a csábítás a jóra. A kettő együtt: köznapi skizofrénia –kapitalizmuskritika.

E kettősséget átütő erővel hozni, olykor némi iróniát is keverni a tragikus küzdelembe – hát ezt még nem láttam a magyar „Brecht-színházi” kísérletekben (tíz éve a Zsótér/Börcsök páros próbálkozott új értelmezéssel, de tisztes kudarc lett belőle). Most az Eszenyi/ Docekal páros meghozta az áttörést a Vígszínházban. Eszenyi e két ellentétes figurát egyetlen alakban úgy kelti életre, hogy kikerüli a túlrajzolást: a kapitalista nagybácsi nem a gonosz karvalytőke, és Sen Te nem felhőkben élő idealista: mindkettő ember – na jó, az egyik tragikusan, a másik csipetnyi iróniával. A zseniális Sui Ta jelmezmaszk – Katerina Stefková munkája. Persze ez a maszk azért él, mert a nagybácsi figurához Eszenyi hozott egy sajátos groteszk mozgásttartást, ami kripli ugyan, de nem komikus, hanghordozása morfondírozó, nem utálatos, csak éppen „nem szeretem” Lage, és az egész alak hűvös, legfeljebb néha félelmetes az atmoszférája. Telitalálat. Azért mondtam az imént, hogy itt először szólal meg hazai színpadon az „epikus színház”, először autentikus az „elidegenítő hatás”, (V effekt) mert szinte észre sem veszed – természetes, bár furcsállkodsz előbb, aztán élvezed. Lehet, hogy Docekal kicsit tompított Brecht dogmatikus antiszínház felfogásán, jogosan, hiszen késői darabjaiban maga a szerző sem tartotta be őket, ettől olyan remek a Kurázsi mama, meg ez a darab is. E tompítástól lett huszonegyedik századba illeszkedő az előadás. Sőt, mai és pesti: a nyomor, a kilátástalanság, a normális (jóság) és rendszerből adódó hideg számítás (gonoszság) telibe találja napi gondjainkat is, anélkül, hogy akár a leghalványabb direkt utalás történne hétköznapi politizálásra. Na, erre mondtam az imént, hogy ilyet még nem láttam hazai színpadon. A zárójelenetben Eszenyi előrejön a színpadon, megszólítja a nézőt, hogy találna már ki valami megoldást, mert ők (Brecht, a Víg, a rendező és a főszereplő) nem látnak ilyesmit, csak kérdéseket. A monológ jó, húztam volna belőle, és egy taktusnyi zenei felütéssel zártam volna – zenés színházban vagyunk –, de én csak egy néző vagyok, nem akarok én beledumálni a rendezésbe. Így jó, ahogy van.

Kitűnőre sikerült Lengyel Tamás (Szun, a pilóta) figurája: a többszöri alakváltás, a szemét macsóskodás és „megtérés” finom árnyalatokban és átütő énekhanggal párosul. Nekem felfedezés. Jó a Vízárus (kvázi narrátor) szerepében Mészáros Máté.

Elsőre biztosan furcsállkodni fogsz, mert a női szerepeket férfi színészekre osztották. Mit mondjak, mesterien oldják meg a feladatot. Lukács Sándor (Sin asszony) esze ágában sincs túlriszálni a szerepet, rosszindulatú megjegyzései bájosan szemetek. Fesztbaum Béla (Jang asszony, a pilóta édesanyja) az elfogult szülő és kétségbeesés között talál rá erre a retikülös szerepre. Az egész természetesen a brechti „elidegenítő hatás” egyik variánsa (gondolom), ami végül is a játék bukéja lesz.

Szóval a zene, mert hogy ez egy zenés játék és az eredetivel – Paul Dessauval – adják. Említettem, hogy nagy bátorság. Expresszionista zene, de nem olyan fülbemászó, mint Kurt Weillé (Koldusopera), karcos, ám egy helyen (a Pilóta dalában) elemi erejű muzsika. És hát Dessau élete végéig baloldali (komcsi) volt, mi tagadás, de itt ez – joggal – el van felejtve: Docekal tojik az előítéletekre. Persze a nézőnek rá kell hangolódnia erre a zenére, amit Michal Novinski zenei vezetése könnyít egy kicsit. Mert itt kórus is van, és milyen jó, amikor a tánckar és a kórus szinkronban robbant a színpadon, a már említett többdimenziós képben. Ez így autentikus – és mai. Mellékdalként ott nyüzsög színen az elszegényedés, a kilátástalanság, a profitmaximalizálás meg a globalizáció – jó ha tudod. Végül a darab filozófiájáról. Az istenek kísérleteznek: van-e még jó ember a Földön. Sen Te jó társaihoz, mindenkinek adakozik, így hamar kifosztják; hogy meneküljön, kitalálja a „nagybácsit”, aki számító, gonosz, de visszaszerzi a „jó” Sen Te által két kézzel osztogatott vagyonkát. A jóság nem képes meglenni a gonosz nélkül? A sztoriszálon végzetesen keveredik a kettő: Sen Te visszaveszi szerelmétől a neki ajándékozott dollárokat, hogy törleszteni tudja egy szegény családtól felvett kölcsönét. Önmaga ellen játszik, szerelmét tönkreteszi – most akkor ki a jó és ki a rossz? Csapda ez a parabola. És egyáltalán, a racionális piaci szemlélet miért azonos a gonoszsággal? És a jóság miért életképtelen? És az istenek miért mindig világon kívüliek (dogmatikusak: majdnem tönkreteszik Sen Te-t) Brecht ezzel a pompásan kitalált parabolával csak kérdez. A két habitus egyetlen emberben próbál létezni, és persze se együtt, se külön-külön nem megy. De még ez is oké lenne, csak ne esnél szerelembe – ahogy Sen Te a Pilótába, mert akkor elvesztél, képtelen leszel racionálisan (számító módon) dönteni. Szóval: a jóság még hagyján, de a szerelem – halálos bűn. Erre ez a világ nem alkalmas, a baj csak az, hogy ezt az istenek se képesek átlátni, mert elvakultak – mint mindig. A darab így házi feladat: a nézőnek gondolkoznia kell. Kellemetlen státus. Más út viszont nincs. És mégis tudod élvezni…

A Jóember Brechtnek leginkább élő darabja a világszínpadokon – a szöveg mégis nehéz. Itt Térey János és Kovács Krisztina fordításában, a mai köznyelvhez és játszható gesztusokhoz alakított variánsban élvezhetjük. Kemény munka lehetett, de bejött.