1. Egy csónakban evezünk, amit történetesen Bárkának hívnak…

Sok évvel ezelőtt egy hallgatóm hozott egy igencsak kikezdhető stílusú bűnügyi hírt, amely azóta is a kedvenc tanórai példáim egyike. A Bárka Színházba törtek be álarcos rablók. Akkoriban erről a színházról ez volt minden információm. Aztán néhányszor megfordultam ott különféle, jobbnál jobb előadásokon. A látottak alapján az utóbbi évek egyik legbátrabb alternatív színházi műhelyének tartottam, s tartom ma is, s ha nem is váltam mindennapi látogatójává, de érdeklődéssel követtem a sorsát.

Tavaly tavasszal aztán egy különös helyzetben találtam magam. Tagja lettem annak a háromtagú teamnek, amelyet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem részéről azzal bíztak meg, hogy – viszonylag gyorsan – készítsen egy koncepciót a Bárka Színháznak az egyetembe való integrálásáról. Azaz: találjuk ki, hogyan lehetne a színház nyújtotta eszközöket a közszolgálati felsőoktatásban is felhasználni. A félig-meddig kényszer szülte helyzetben, kissé tanácstalanul három idegen egymásból és a lehetőségből ihletet és erőt merítve nekivágott az ismeretlennek. Beültettek minket egy bárkába, s egy szakaszon ránk bízták az evezést. Annyit tudtunk csak, hogy az egyes karokon hasonló tárgyakat oktatunk. Puhatolózó megismerkedésünk jóleső felismerésbe torkollott, miszerint mindannyian hasonlóan gondolkodunk részben a kommunikációs készségek fejlesztéséről, részben pedig a Bárkáról, s nagyon is van elképzelésünk egy színház oktatásban való hasznosításáról. Sőt, a mi közös bárkánkról is… Az egyetemi-színházi „házasság” kényszergyanússágán túltéve magunkat (mert a feladat sürgető és visszautasíthatatlan volt), néhány napos aktív ötletelés, sűrű levélváltás következett, majd a szöveg némi diplomáciai érzékkel való fűszerezése. Végül egy szakmai tisztességgel megírt, mindannyiunk által vállalható anyag született, amelyet félve-reménykedve bocsátottunk sorsára, rábízva a hivatal útvesztőire.

Eltelt fél év, s csak közvetve, váratlanul, ám annál nagyobb örömmel értesültünk munkánk eredményéről. Az történt ugyanis, hogy csodálatos módon szinte egy az egyben elfogadták a koncepciónkat. Olyannyira, hogy az őszi szemeszter elejétől gyakorlatilag elkezdett megvalósulni mindaz, amiről mi egyszerre bizonytalanul és merészen álmodoztunk. A Bárka Színház drámapedagógusai mindhárom karon különböző kurzusokat hirdettek meg oktatóknak és hallgatóknak. Hogy nem mindenhol és nem mindegyik kurzus indult el, arról külön is érdemes lenne írni. A lényeg azonban, hogy az a néhány, amelyik működik, nagyon jó! Ezt saját bőrömön tapasztalom, s azok a kollégáim is osztják ezt a véleményt, akikkel ezekre a képzésekre járok. Mindjárt beszámolok néhány konkrét élményről is.

A történet legújabb epizódja, hogy folyamatban van a drámapedagógia mint tantárgy egyetemünkön való akkreditációja. Ennek adminisztratív részleteivel természetesen nem terhel(het)em az olvasókat. Legyen elég annyi, hogy remény van rá, hogy a jövő tanévben már önálló, mindhárom kar hallgatói számára választható, igazi, azaz kreditet érő tantárgy lesz belőle. Ez egyrészt a színház egyetemi jövőjének szempontjából jelentős lépés. Másrészt pedig a hallgatók szakmai felkészítésének egy olyan kiemelt részére tesz újabb hangsúlyt, amely finoman fogalmazva is meglehetősen elhanyagolt volt-maradt-lett – nem is tudom, melyik a legpontosabb kifejezés, talán ez a három így, együtt. A kommunikációs készségek, a szociális kompetenciák fejlesztése – legalábbis nálunk, a rendészeti területen, amelyet jól ismerek –, sok-sok elszánt, kísérletező lépés ellenére is kezdetleges. Ennek okait, részletes körülményeit, sajnálatos következményeit több helyütt elmondtam, megírtam már, nagyjából eredménytelenül. Túl a számomra már most érzékelhető személyes hasznán, azért is örülök ennek a dráma(pedagógia)i fordulatnak, mert azt remélem, hogy jelentősebb eredményekkel jár. Hátha egy simább, járhatóbb és elkoptathatatlanabb, mert szakmailag is masszívabb (védő)réteggel is képes lesz beburkolni azt az utat, amelyre én is tizenöt éve rakosgatom a magam macskaköveit…

2. Bárka-napló I.

A (dráma)játékmestereink Ez volt az NKE és a Bárka Színház együttműködésének keletkezéstörténete. Vizsgaidőszak lévén átmenetileg „kikötöttünk”, van hát idő a hajónaplóval foglalkozni. Ilyenkor a tanárembernek amúgy is értékelnie kell. Legfeljebb most nem a hallgatóival, hanem a mestereivel teszi ezt, ami kifejezetten üdítő, pihentető. Bár még – remélem – út közben vagyunk. Ezt azért hangsúlyozom, mert úgy zártuk az első szemesztert, hogy mindannyian, képzők és képzendők, kifejeztük, hogy szeretnénk, ha a második félévben, februártól a kurzus ugyanebben a formában folytatódna.

A játékmesterekről és a módszerekről szeretnék írni ezúttal. Mégpedig azért éppen ebben a sorrendben, mert vallom, hogy elsősorban előbbiek határozzák meg utóbbiak hatékonyságát. A kettő persze egymástól elválaszthatatlan. Hiába jó egy módszer (mert a drámapedagógia az!), ha nem mesterfokon űzik, akkor nem működik. Egyre inkább ezt gondolom különben mindenről. S ha a szakemberek valóban szakemberek, akkor előbb-utóbb megtalálják (megtanulják, kitalálják, kifejlesztik, továbbgyúrják) azt a módszert, amelyik illeszkedik hozzájuk, na és persze a célhoz, amelyet el szeretnének érni. Gyevi Bíró Eszterről és Végvári Viktóriáról, avagy Eszes Eszterről és Vérmes Vikiről szeretnék tehát beszélni. Ők a drámatanáraink. (Keresztnevük elé illesztett, beszédes, alliteráló jelzővel felfedett tulajdonságukkal az egyik foglalkozáson egy gyakorlat szükséges hozzávalójaként ismerkedhettünk meg. Mondanom sem kell, hogy a saját nevünket is el kellett látni ilyen jelzővel, így választottam én a magaméhoz a Kalandvágyó előnevet.)

Hogy a műfajhoz illően a lehető legrövidebbre és a legkevésbé zavarba ejtőre sikeredjen az értékelés, egyszerű, ám hosszas felsorolás következik. Ilyennek láttam őket a közös munka során: lendületesek, energikusak, elkötelezettek, rendkívül motiváltak és motiválóak; okosak, képzettek, felkészültek, összeszedettek, következetesek, alaposak, célorientáltak, fantáziadúsak; rugalmasak, toleránsak, nyitottak, kíváncsiak, figyelmesek; kitartóak, fáradhatatlanok; adekvát stílusúak, jó humorúak; kedvesek, humánusak. Mindenekelőtt azonban épp a szükséges mértékben szerények. Ezért is próbálom így, „mandinerből” eljuttatni hozzájuk az elismerő visszajelzéseket. S biztos vagyok abban, hogy csoporttársaim is hasonlókat gondolnak és mondanának róluk. A kéthetenkénti két-két órás tanári továbbképzésre, kisebb kihagyásokkal, mindösszesen nyolcan jártunk. Ez a létszám egyébként igencsak ideálisnak mondható egy ilyen foglalkozáshoz. Mert ennek is, mint minden tréningnek, az a lényege, hogy a résztvevők maximális aktivitására épít. Itt nincs unatkozás, nincs háttérben maradás, a másik háta mögé bújás, pláne nincs felelősségtologatás. Aki ott van, az egész személyiségével jelen kell, hogy legyen. Az egyik varázsa a módszernek éppen az, hogy ezt senki nem kényszerként éli meg, hanem magától értetődő természetességgel, mert szinte magukkal sodorják az események, a feladatok. S közben észrevétlenül, gyakorolva-játszva tanulja meg mindazt, amire a képzés irányul. A drámapedagógia módszertanát persze itt ennél részletesebben nem fogom feltárni. Aki ismeri és műveli, vagy aki kóstolta és ízlett neki, nyilvánvalóan híve. Aki kétkedő, de érdekli, mi a titka, az próbálja ki, de legalább nézzen utána. A szakirodalom igencsak terjedelmes. Ezúton is köszönjük a kurzus végén kapott bőséges olvasmánylistát.

S hogy ezt a módszert lehet-e, kellene-e használni az egyetemi képzésben? Az ezen a kurzuson részt vevők válasza nyilvánvaló igen. De hogy ennek a pár kollégának a meggyőződése mennyit nyom a latban, azzal kapcsolatban azért vannak kételyeim. Ezért lenne jó, ha ez a lehetőség, mégpedig nem is lassan, hanem gyorsan, futótűzként tovaterjedne az egyetemi oktatók körében. Szakterületükön, tantárgyuk oktatása során egyre többen meríthetnének használható ötleteket, megújítva, felfrissítve ezzel a még mindig döntően ismeret alapú, sokszor száraz és unalmas felsőoktatást. Így nemcsak a hallgatók tanulását, de a saját munkájukat is megkönnyítenék. Az ilyen módszerek megismerésébe, megtanulásába fektetett nem kevés energia ugyanis messzemenőkig megtérül! Ezt garantálom!

Már jó ideje úgy vagyok, hogy az egyértelműen jó példákat képviselő személyeket szeretem nevesíteni, a rossz példát pedig nem konkretizálom. Gyarló emberként utóbbira is hajlanék persze, hiszen jó lenne elmondani mindenkinek, kit és mit kerüljenek el, mégpedig jó messzire. De ez egyrészt nem volna etikus, másrészt nem is veszélytelen (utóbbit tapasztalatból mondom). Harmadrészt pedig erről külön cikket lehetne írni, már csak a mennyiség miatt is. Ehhez viszont most nincs kedvem, inkább a jóra és a szépre próbálok koncentrálni.

2. Bárka-napló II.

Beszélni tanulok!

Ez aztán jó kis alcím, mondhatom. Beszédes. Szó szerint. Nem vagyok már az a (nyeretlen) kétéves, aki most tanulja az anyanyelvét, állítólag – már egyéves korom óta –elég jól beszélem. Afféle grafománként naponta több órán keresztül az írást is művelem. Blogot, tanulmányokat írok, kiterjedt levelezést folytatok. Sőt, még mást, másokat is „művelek”, szóban is, írásban is: kommunikációs készségeket fejlesztő tréner és nyelvi lektor volnék. Amikor tehát három hónappal ezelőtt elkezdtem beszédórákra járni, többen majdnem kinevettek. Kicsit túlzásnak tartották, hogy ezzel töltsem a drága időmet. Nem értették, miért akarok még mindig tanulni. Szépen beszélek és jól írok, ez nem elég? S már az első alkalommal kiderült, hogy nem.

Egyrészt azért, mert – nagy általánosság jön, vigyázat – mindig mindenkinek van mit tanulnia. Éljen az élethosszig tartó tanulás!

Másrészt nekem azért is kell tanulnom, mert így tudok egyre jobban és jobban segíteni másoknak is. Jó esetben a tanári pályát ez az alapelv végigkíséri, erre találták ki a továbbképzés műfaját. Mifelénk ez gyerekcipőben jár. Pedig hosszabb időt a pályán eltöltve is lehet és kell tudatosságot, önreflexiót és módszertant tanulni, amelyekre a motiválatlanság, a kiégés rövidebb, de szükségszerűen fenyegető szakaszaiban aztán nagyon jól lehet támaszkodni. Vagyis belső szakmai késztetésem újabb megerősítésére is alkalmat adott ez a kurzus.

S nem utolsósorban: Illés Györgyi személyében megismertem egy kiváló tanárembert. Színészként, beszédtanárként – szakmáját méltó módon képviselve – olyan minőségét képviseli a beszédkultúrának, amelyről én csak álmodozni tudok. A heti egy alkalommal megtartott egyórás foglalkozásokon koncentrációs készségünket fejlesztettük, légzés- és beszédtechnikát, hangképzést tanultunk, retorikailag művészien, azaz tökéletesen felépített szövegeket elemeztünk, praktikus szónoki fogásokat gyakoroltunk. S ezt mind-mind azért, hogy közülük amennyit csak lehet és tudunk, a tanári, előadói eszköztárunk szolgálatába állíthassunk. Egyszerre foglalkoztunk testünk, lelkünk és szellemünk edzésével, ami hétfőnként, ez alatt a kevéske idő alatt is olyan módon és mértékben töltötte föl energiakészleteinket, hogy aztán napokon át kitartsanak. Jó volt, hogy ezzel az órával indult a hét!

Mindig kíváncsian vártuk a következő együttlétet. Általában ketten-hárman voltunk, de akadt olyan is, hogy egyedül lehettem a tanárral. Ez az alkalom bizonyult a legérdekesebbnek, legizgalmasabbnak, hiszen a tanár-diák kapcsolat intimitásának ezen a fokán hangkészletem olyan mélységeibe is belehallgathattam, amilyenekbe nagyobb társaságban nem. Az irodalmi szövegeken, verseken keresztül régi szép egyetemi stilisztikaórák emlékei, színházi, zenei és olvasmányélményeim jöttek felszínre. Tanulótársaim pontosan így éreztek. Valahányszor vége lett a gyorsan elröppenő órának, még maradtunk volna. Ha valamit hiányolni kellene utólag, akkor az biztosan az idő lenne. Kevés ez a heti egy óra, legalább kettő kellene: mire bemelegedtünk hangilag-lelkileg, addigra épp vége volt. Reméljük, lesz folytatás, s a következő szemeszterben is találkozhatunk egymással és – ezúttal saját hangunkon keresztül – önmagunkkal.