Időnként nem árt abba is belegondolnunk, hogy idestova negyedszázada élünk a rendszerváltás teremtette új világ keretei között. (Ez a korszak éppen olyan hosszú, mint amilyen pl. a két háború közötti, ún. Horthy-kor volt, vagy amennyi a Kádár-korszak lényege, az 1963–1987 közötti időszak volt.) E – történelmileg is figyelemre méltóan hosszadalmas –periódusnak is bizonyára kialakultak a kor lényegét adó törvényszerűségei, legfeljebb az idő közelsége miatt nem érzékeljük még a jelentőségüket. Túl sok volt a változás, túlzottan gyakoriak voltak a hatalmi fordulatok ahhoz, hogy bennünk ne az ideiglenesség, ne a „bármi megtörténhet” élménye legyen az irányadó. Ebben, de csak ebben az értelemben nem volt alaptalan a Fidesz-vezérkarnak az a törekvése, hogy a kétharmaddal szerzett kivételes többséget az egész rendszerváltás befejezéseként, s valamiféle, hosszabb távon érvényes rendszer konszolidálásaként fogadtassák el. Ma már azonban látható, hogy jobban tesszük, ha ezt a négyéves időszakot is úgy fogjuk fel, mint a többit 1990 óta. Vagyis annak tekintjük, ami eredetileg is volt: négy évre szóló kormányzati felhatalmazásnak.

A négyévenként ismétlődő periódusoknak nagyon is könnyen felismerhető a közös tapasztalata. Az első két évben a figyelem mindig az új kormány, a kormányzás teljesítményének a megítélésére irányul, s az ellenzéki térfélen zajló események legfeljebb másodlagos jelentőségűek. A félidő elteltével azonban fordulni szokott a kocka, s egyre intenzívebb érdeklődés övezi az ellenzéki oldal alternatívaformáló, újabb esélyt kínáló adottságait. Úgy tűnik, hogy e törvényszerűséget a 2012 második felében megfigyelhető folyamatok sem cáfolták meg. Érdemes tehát aprólékosan is szemügyre vennünk: bő egy évvel a következő választások előtt hányadán is állunk az ellenzéki alternatíva megformáltságával.

Peremfeltételek, meghatározó körülmények

2012 derekán nagyjából világossá vált, hogy a kétharmados Fidesz-kormányzás a négy legfontosabb alrendszer egyikében sem lesz képes megfelelni a maga teremtette várakozásoknak. A gazdaságban nyoma nem lesz a nagy hangon beígért növekedésnek, így a sokat hangoztatott egymilliós munkahelyteremtő program időarányos része sem teljesül. (Sőt, mint ahogyan ez éppen ebben az évben lett visszavonhatatlan tény: 2014-ig a magyar gazdaság stagnálás, vagy legfeljebb alig érzékelhető növekedés mentén lesz képes csak vergődni.) A társadalompolitikában megígért középosztályépítő szándékokból szintén nem lett semmi, sőt ennek az ellenkezője történik, amennyiben éppen ezt a nagycsoportot érik/érték leginkább a nehezen kivédhető negatív hatások. A kultúra világában viszont az új kormányzás meglepő, de széles körű elutasításra találó aktivitást mutatott fel. E téren olyan könyörtelen és olyan ideologikus beavatkozásokra ragadtatja rendre magát, amellyel saját korábbi értelmiségi bázisát is páratlan hatékonysággal morzsolja fel. S végül... a politikai szférában felmutatott kormányzati teljesítményről ehelyütt elegendő csak annyit megjegyezni, hogy a rendszer egészének erőszakos és egyoldalú átalakítása nemzetközi viszonylatban is olyan széles körű rosszallást vont maga után, amelynek következtében Magyarország tekintélye minden korábbi állapothoz képest is páratlan módon hanyatlott.1

Azt nem állíthatjuk egyértelműen, hogy az iménti negatívumok a hazai állampolgárok többségének a fejében hasonlóan kedvezőtlen ítéletekként összegződnek. A közvélemény-kutatási adatok vegyes jellegű tendenciákról adnak számot. Egyfelől tagadhatatlan, hogy a kormányzás első évét követő támogatáshanyatlás az év derekén megállt, s a Fidesz még mindig az ország legerősebben támogatott politikai erejének minősül. Másfelől viszont sokaknak feltűnt az is, hogy a magukat nem választónak, passzívnak, érdektelennek minősítők aránya lett a legnagyobb. Vagyis a kormányzati oldal gyengüléséből az ellenzéki erők nem sokat profitálhattak. Nem sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy 2012-ben az összesített támogatottságuk már nem nagyon maradt el a kormányzati táborétól. Ám ez az „összeadás” sokkal inkább vágyálom volt, semmint a mindennapi politikai realitások által megtámogatott fejlemény. Azaz, az elemzők hiába látták az ellenzéki támogatottságot jelentős, netán váltóképes nagyságrendű erőnek, ha ezek az erők a napi politikai cselekvésekben az együttműködés legkisebb jeleit sem hajlandóak tanúsítani. Márpedig – s a peremfeltételek között ez kitüntetett figyelmet érdemlő tény – az új választási rendszerben a Fideszt leváltani igyekvő erőknek a váltásra csak akkor lehet bármilyen csekély esélyük, ha képesek lesznek az egyéni választókörzetekben egységesen támogatott, de csak egyetlen jelöltet állítani. Persze, egy dolog ezt elméletileg belátni, s egészen más kivitelezni.

A közvélemény felől nézve tehát a félidőhöz érve kialakult a korábbról is jól ismert triptichon: a leendő választók szűk egyharmada bármiféle más alternatívával szemben még mindig inkább elfogadhatóbbnak érzi a Fidesz-kormányzást. Egy másik szűk egyharmad viszont bárki mást hajlandó lenne támogatni a Fidesz ellenében. A vékonyka többséget azonban a kivárók, a mérlegelők, a bizonytalankodók, az éppen még nem szavazók jelentik. (Volt már ilyen helyzet 1990 óta, nem is egyszer.) Mindez azt is jelenti, hogy ők – ez a 40%-nyi leendő választó – adhatják mindkét tábor optimista várakozásainak alapját. A kormányzati hívők is reménykedhetnek még a dolgok jobb irányba fordulásában. A mindenkori kormányokban örökké erős volt a késztetés, hogy a választás előtti évben felfedezzék az osztogatás/állami támogatás ezer és egy – addig rejtve maradt – formáját. Bármi áron. 2 De az ellenzéki erők is alappal bízhatnak vonzerejük megerősödésében, abban, hogy a csalódott bizonytalanok tulajdonképpen olyanak, akik csak a vonzóbb alternatívák kellő időben történő megjelenésére várnak. Így érkeztünk el 2012 őszéhez, az új politikai szezon kezdetéhez.

Út az október 23-i nyitányig

Szeptembertől váratlanul megmozdult az addig kevés szellemi izgalomra okot produkáló ellenzéki tábor. A nyitányt a Haza és Haladás Alapítvány szokatlanul alapos elemzése szolgáltatta azzal, hogy – realitásként elfogadva az új választási szisztémát – páratlan aprólékossággal, választókörzetekre lebontva mutatta ki: a Fideszt csak egy olyan szélesebb politikai összefogás alapján lehet legyőzni, amelyben valamennyi ellenzéki karaktert hordozó erőnek részt kellene vennie. 3 Az elemzés nemcsak a szakszerűsége és alapossága okán váltott ki meglehetősen széles körű visszhangot, hanem azért is, mert nem kevesen vélték úgy: ezzel a tanulmánnyal az alapítvány kulcsfigurája, Bajnai Gordon jelentkezett be a leendő ellenzéki koordinátori szerepkörre. Illetve, még ennél is többre, a majdani ellenzéki miniszterelnök-jelölti szerepre. Találgatások, elméletek széles skálája látott napvilágot heteken át.

Ez a társasjáték több szálon is összekötődött két, amúgy is ide illő folyamattal. Az egyiket a leendő ellenzéki összefogás szervezeti és személyi alapjainak kihordása, valamint a lehetséges programok minimumának megfogalmazása adta. (Ekkoriban a legkülönbözőbb lapokban úgyszólván naponta jelentek meg olyan elemzések, javaslatok, amelyek a kívánatos összefogás ilyen-olyan alapkérdéseit feszegették.) 4 A folyamat másik ágán pedig szemmel láthatóan erősödni kezdett Bajnai Gordon közéleti jelenléte. Alig volt olyan hét, amikor a média ne adott volna hírt valamely fórumon való fellépéséről. Az egyre szélesebb tömegeket megmozgató rendezvényeken a választások utáni kormányzati nehézségekre adandó program kereteit vázolta fel – különféle mélységekben és változatokban. E két tendencia természetes metszéspontjának tűnt az október 23-ai Milla-demonstráció által teremtett rendkívüli lehetőség.

Ez az alkalom azért is mutatkozott különlegesnek, mert már 2012 is úgy kezdődött, hogy január másodikán éppen ez a mozgalom szervezte meg a választások utáni legnagyobb, meglehetősen nagy port felvert tüntetést az új alaptörvényt ünneplő kormányzati elit orra előtt – ám a korábbi alkotmányos rend védelme érdekében. Olyan időben, amikor, s olyan értékek védelmében, amelyekért korábban hazánkban egyáltalán nem volt szokás tüntetni. Ezúttal is arra lehetett tehát számítani, hogy az Erzsébet híd pesti hídfője elé meghirdetett demonstráció jelentősége mindenképpen ki fog emelkedni az aznapi pártmegemlékezések széles kínálatából. Az ünnep előtt mintegy két héttel került nyilvánosságra annak a híre, hogy a Milla, a Szolidaritás és egyéb civil szerveződések szónokaival együtt fog színre lépni Bajnai Gordon, miután az általa jegyzett alapítvány is a demonstráció szervezői/házigazdái közé került. Az események zűrzavaros előzményeinek részleteitől az olvasót megkímélve, elég talán annyit rögzíteni, hogy a legfontosabb szervezetek és mozgalmak vezetői október kilencedikén este egyezhettek meg egymással a megszólalók végső összetételét és sorrendjét illetően. Ami az ezt következő tíz napban történt, megérdemelne egy önálló esettanulmányt, ehelyütt azonban igyekszünk egyetlen bekezdésben a lényegét összefoglalni.

Minden párt, mozgalom, szervezet és politikai erő megszólalt és elmondta a maga véleményét erről az – első látásra valóban meglepőnek tűnő – tarka rendezvény politikai funkciójáról. Hatalmas és nyilvános vita kezdődött arról, hogy – ki menjen el a Milla-rendezvényre, és ki nem. Október 10. és 21. között elemzések, röpiratok, kritikák és viszontválaszok tucatjai szóltak arról, hogy szabad-e ennyire heterogén karakterű mozgalmaknak együtt ünnepelniük. Szabad-e Bajnai Gordonnak meg Juhász Péternek egy színpadon szerepelnie? Szabad-e szocialistáknak, LMP-seknek, s egyéb szervezetek tagjainak részt venniük e rendezvényen? Stb. stb. (Aki egyszer a 2012-es ellenzéki Magyarország sokszínűségét szeretné feltérképezni, annak elegendő lesz elolvasnia e két hét száznál is több tételt felvonultató politikai irodalmát.) A tüntetés előtti utolsó pillanatban, a szombati Népszabadságban Lengyel László nagyon fegyelmezett logikával végigvezetett gondolatmenettel érvelt amellett, hogy a jelen helyzetben miért kell valamennyi – ő hétféle ellenzéki szervezetet jelölt meg – érintettnek elfogadnia Bajnai Gordon vezető szerepét. „A feleket ma kizárólag az Orbán-rendszer elleni indulat köti össze. Ez kevés. De senki nem fogadja el a másik vezetőjét, senki nem kívánja mástól vezettetni magát ...2012 ősze és 2013 tavasza között a mozgalmak a koalícióképességből vizsgáznak. Elég rosszul fogtak hozzá....” S olyan személy, akit nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi közvélemény is elfogadna és nemcsak Orbán Viktor legyőzésére lenne alkalmas, hanem a hiteles programmal való kormányzásra is – nos, ilyen személy csak egy van.5

Lengyel érvelését ezekben a napokban feltehetően igen sokan oszthatták, mert a Milla-tüntetésen nemcsak hatalmas tömeg vett részt, hanem a sok-sok amatőr szervezési hiba ellenére is rendkívüli várakozások közepette kapott zárszót a várva várt szónok. Aki az aznapi várakozásoknak maximálisan meg is felelt, mivel az egymást sok ponton keresztező igények mindegyikének tudott valamit nyújtani. Legfőképpen azonban az ekkorra már tetőpontjára ért összefogásálmoknak – azzal, hogy meghirdette az Együtt 2014 mozgalom megalakulását. Ez volt az a hír, amire az egybegyűlt sok-sok tízezernyi ember leginkább számított.6

Október 23-a után

A nem feltétlenül kormányzati támogatásban érdekelt médiumok napokig euforikus örömmel élték meg az Együtt 2014 megalakítását, a politikai erőtérben azonban meglehetősen sokféle indíttatású kritikai hang is megszólalt. A heterogén kórusból elegendőnek tűnik négyféle „aggodalom” megidézése. A kormányközeli oldalról szinte az ünnep másnapjától heves össztűz alá vették nem is annyira az Együtt 2014-et, hanem magát Bajnai Gordont. A karaktergyilkosság kampányokból jól ismert megoldásait segítségül híva megpróbálták azonnal rátolni személyét a tagadhatatlanul vegyes emlékeket felidéző Gyurcsány-képre, és összesatírozni kettőjüket. (A 2005–2009 közötti kormányzati évek e próbálkozáshoz éppen elegendő és hihető muníciót nyújthatnak, főleg a bizonytalanok tábora számára. A körükben lehet ugyanis leginkább arra számítani, hogy nem fognak emlékezni a maga korában sem túl látványos konfliktusokra, véleménykülönbségekre.) E kormányzati megközelítésben Bajnaival az „elmúltnyolcév” legsötétebb időszaka térne vissza; ennyiben ez a propaganda nagyon is megfelelt az utóbbi két-három év egyéb ideologikus törekvéseinek is.7

A szocialista párt sem tartozott az Együtt 2014 megjelenését kitörő örömmel fogadók közé. A hivatalos reakció ugyan mérsékelt volt, ám a holdudvarból meglehetősen kritikus elemzések láttak napvilágot. A csöndes, zsörtölődő fanyalgástól egészen a nyílt elutasításig sokféle hangnemben szólaltak meg a pártközeli értelmiségiek. Az érvek sokasága mögül kiérezhető volt az a – nem megalapozatlan – aggodalom, hogy mi lesz, ha Bajnaiék nem középről gyarapítják a leendő összefogás táborát, hanem a nagy nehezen magára találó, s a táborát éppen konszolidáló baloldali mezőből fogják kihasítani maguknak a... mit is? Azt a részt, ami szerintük az MSZP-nek természetesen járna.8 Ezt a félelmet még markánsabbá tették a legelső – október 23-a utáni – közvélemény-kutatási adatok. Az Együtt mozgalomnak már a megalakulása után egy-két héttel olyan méretű virtuális támogatottságot mutattak ki, amelyre pl. az MSZP legfeljebb hosszú évek munkájával tudott csak szert tenni. S – lappangó peremfeltételként – nem árt e ponton arra is emlékeztetnünk, hogy a fegyelmezett, szocialista párt berkein belül a 2012-ben szűnni nem akaró viták folytak a 2014 előtt követendő politikai stratégiáról. Arról, hogy az MSZP próbálja-e meg egyedül megverni a Fideszt, vagy pedig a szocialisták legyenek egy olyan széles, a hazai politikai életben még ki nem próbált összefogás kezdeményezői/vezetői lenni, akiknek esélyük lenne a Fidesszel szembeni szavazatok teljes körű begyűjtésére. Az Együtt megjelenése, megalakítása csak kiélezte és napvilágra hozta azt a párton belüli vitát, amely addig jobbára az új vezetés és a szélesebb holdudvar között már hosszú hónapok óta szakadatlanul újratermelődve zajlott, zárt ajtók mögött.

Némi meglepetésre a tetszhalottnak hitt liberális tábor is bekéredzkedett az Együtt megítéléséről folyó diskurzusba, s – talán ez sem tanulság nélküli – azonnal kétféle arculattal. Az egyik a szokásos/liberális aláírós akció volt, amikor is az egykori nagy tekintélyű nevekkel megtámogatott kiállás volt hívatott támogatni az ellenzéki összefogást kezdeményező új formációt. A másik az egykori SZDSZ kései lelkiismeret-furdalását megjelenítő repríz lett. Megszólaltak ugyanis azok a hangok, amelyek annak idején –1994-ben – eleve nem voltak hívei a szocialistákkal történt koalíció megalkotásának. Ők úgy látták, hogy Bajnaiékat hasonló „veszély” fenyegetheti, mint az egykori SZDSZ-t, amikor a Charta révén megkönnyítették az MSZP szalonképessé válását, és újbóli visszatérését. Az Együtt 2014-ben valamiféle Charta 2.0-t láttak, vagyis olyan mozgalmat, amelynek egyetlen és legfontosabb funkciója, hogy az egykori – mára már megbukottnak tekinthető – szocialista párt elitet újból hatalomba segítse. 9 Mi tagadás, az Együtt 2014-hez legelőször jelentkezők köre nyomán ennek a változatnak az esélye sem volt kizárható. Bár érdemes lenne külön is mérlegelni, hogy az egykori analógiák milyen mértékben állják meg helyüket a mai helyzet magyarázataként. (Csak zárójelek között jegyezzük meg: milyen érdekes, hogy ebben az érvelési módban szinte semmi különbség nem volt a Heti Válasz-beli írások, illetőleg az egykori liberálisok aggodalmai között. Ezek szerint, tényleg minden politikai táborban még mindig léteznek azok a csoportok, akik negyedszázad elteltével is úgy hiszik, hogy az igazi törésvonalakat a posztkommunista/antikommunista táborok közötti szakadékok jelentik.)

S végül, volt egy olyan politikai formáció, amely számára az Együtt megjelenése valóban élet/halál alternatívát produkált. Az LMP november 17–18-án tartotta azt a pártkongresszusát, amelynek legfontosabb kérdésévé a másokkal való együttműködés, avagy ennek a kizárása vált. Ezen belül az Együtt-tel történő együttműködés szintje, terjedelme, fontossága lett sorsdöntő jelentőségűvé. A teljesebb kép kedvéért annyit mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy e párt önképében évek óta amúgy is ez a –kivel igen/kivel nem – dilemma jelentette a leginkább konfliktuskeltő problémát. Kongresszusukon korántsem plátói módon voltak kénytelenek a feltett kérdéshez viszonyulni, minthogy előtte nagyon is nyílt invitálást kaptak a leendő legszélesebb horizontú ellenzéki együttműködésben történő részvételre. Nagy vonalakban két, egymást markánsan tagadó álláspont feszült egymásnak. Az egyik csoport szerint el kellett volna fogadni az Együtt meghívását, a másik csoport szerint viszont nem. A korabeli politikai sajtó kivételes aprólékossággal tárgyalta ki és meg a párt döntését, miszerint a küldöttek 84:77 arányban nemet mondtak az Együtt ajánlatára. Már a szoros szavazati arány is arra utal, hogy az LMP-én belül nehezen kibékíthető ellentétek húzódhatnak meg. S ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy a frakcióvezető és helyettesei nem értettek egyet a többségi döntéssel, ezért még ott, a kongresszuson le is mondtak, akkor elképzelhető a belső feszültségek mélysége. Ráadásul a későbbiekben – az intranzigens álláspont korábban is eltökélt képviselője – az a Schiffer András tért vissza a kulcspozícióba, akiről eleve tudni lehetett, hogy nem hajlandó semmiféle „szocialistagyanús” együttműködésben társtettes lenni. Így nem meglepő, hogy az év végén minden elemző az LMP gyors felbomlását vizionálta.10

Utólag is úgy tűnik, mintha az Együtt eredeti forgatókönyve jelentős mértékben épített volna az LMP novemberi csatlakozására. A megalakulást követő hetekben a leglátványosabb továbblépést, a későbbi integrációt valóban nagyon erőteljesen befolyásolhatta volna, ha egy olyan parlamenti párt is kapcsolódik az Együtt által meghirdetett választási előkészülethez, amely egész addigi jelenlétével a megszokott bal/jobbhadakozás meghaladását szimbolizálta. Ha az LMP is csatlakozott volna, akkor tényleg lett volna komoly remény a középen ténfergő, kevés elkötelezettséget érző választók azon csoportjainak a megnyerésére, akik egészen biztosan szeretnének a Fidesz-kormányzástól megszabadulni, de ezt nem a szocialista dominancia jegyében képzelnék el.

A november végi veszteség egyelőre kettős jellegűnek látszik. Vesztett az Együtt 2014, mert nem tudott közép felé tovább terjeszkedni, s egyelőre nem tudja maga mögé állítani azokat a fiatal, képzettebb nagyvárosi csoportokat, amelyek az LMP természetes bázisát adták. De vesztett az LMP is, mert elszalasztotta az utolsó esélyét is annak, hogy valóban komoly, akár kormányváltó tényező is váljon belőle. A harmadik vesztes egyelőre nem annyira nyilvánvaló, ez pedig a minél szélesebb alapokon nyugvó ellenzéki összefogás minél korábbi lehetősége. Bár... ez sem olyan egyértelműen vereség ma még. A politikai irodalomban megjelent olyan – érvekkel is meglehetősen jól alátámasztott – elemzés is, miszerint az LMP mostani kimaradása hosszabb távon hasznára lehet még az egész politikai szerkezetnek is. Az E14 és az MSZP képes lehet a választási győzelemhez szükséges többséghez a baloldali és a centrumszavazók jó részének egybe terelésére, a „posztkommunista baloldaltól morális alapon távolságot tartó LMP viszont a centrum jobboldalán elhelyezkedő, 2010-ben túlnyomórészt a Fideszre szavazó választóknak nyújthat menekülési útvonalat, 2014 után a demokratikus ellenzék szerepét töltve be egy esetleges baloldalicentrista kormánnyal szemben.” 11 (Ez a forgatókönyv nagyon is nyilvánvalóan épít arra a – ma még nehezen elképzelhető –esélyre, miszerint a Fidesz egy esetleges választási veresége a politikai élet jobb oldalának egészen alapvető átrendeződésével járna.)

Év vége előtt, új szezon kezdetén

Az Együtt megalakulását követő hetek bizonytalankodásai, valamint az LMP kihátrálása után az MSZP úgy érezte, eljött az a pillanat, amikor érdemes lenne visszavennie a kezdeményező szerepkört. November 28-án Mesterházy Attila meghívót küldött valamennyi ellenzéki formáció számára a folyamatos egyeztető tárgyalások mielőbbi megkezdése érdekében. Akárhogyan is nézzük ezt a gesztust, e lépéssel a szocialisták nagyjából az egy hónappal korábbi E14-szerepkörét kívánták betölteni. Elvileg nincs ezzel nagy gond, mert ha az egyiküknek nem sikerült, attól még a másik komoly politikai erő megkísérelheti az integratív pozíció betöltését. Ám azt előre lehetett látni, hogy másféle terjedelme, iránya, stratégiája lehet egy középről történő nyitánynak, s ugyanez a lépés egészen másféle következményekkel jár, ha a baloldalról, az ellenzéki spektrum kirívóan legerősebb, legszervezettebb pólusa felől kerül elő. Az utóbbi esetben ugyanis nagyon nehéz lesz ama látszat ellenére tenni, hogy ez a formáció nem más, mint a legerősebbnek a kisebbek elnyelésére tett kísérlete. Továbbá, nem lesz könnyű kivédeni a szimpla restauráció vádját egy olyan alakzattal szemben, amelyben egyértelműen csak az MSZP dominál. Nem keltett tehát meglepetést, hogy nemcsak az LMP utasította el ezt az invitálást, hanem zavarokat okozott ez egyéb szerveződések körében is. (Annál is inkább, mert többségük éppen ez idő tájt kezdett barátkozni a választásokra történő felkészülés eleddig nem túlzottan komolyan vett feladataival. Pl. a párttá válás kínos procedúrájával.) Mindenesetre a tárgyalási/egyezkedési folyamat január 2-án elkezdődött, s e tanulmány megírásakor még nincs kellő alapunk arra, hogy az éppen csak megkezdett fejleményeket akár így, akár úgy minősítsük. Annyit azért megtehetünk, hogy jelezzük: az induláskor nem sikerült eleget tenni ama kívánalomnak, miszerint az Orbán-kormánnyal szemben álló erők valamennyi lényeges szegmensét egy asztal köré tudták volna ültetni.12

A politikai élet tágabb keretei egyébiránt nem tűnnek kedvezőtlennek. Változatlanul igaz és meghatározó jelentőségű, hogy a Fidesz a hatalmi szféra egész intézményrendszerét nemcsak, hogy kézben tartja, de a maga pillanatnyi érdekei szerint bármikor át is alakíthatja. Alakítgatja is, de egyre több működési zavarral fűszerezve. Az ellenzéki újjászerveződéssel párhuzamosan legalább féltucatnyi olyan politikai kudarccal kellett szembesülniük, amelyek külön-külön talán nem tűntek jelentős tényezőknek. Ám együttesen mégis egyre inkább megerősítik azt a feltételezést, hogy a hatalmi szféra monopolizálása távolról sem garantálja a sikeres kormányzást, lehet annak akár eredendő akadálya is. A típushibák közül több is arra utal, hogy e kisajátítás éppenséggel meggátolja a megfelelő korrekciók kellő időben történő megtételét is. Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznánk, a fentiek illusztrálására felidéznénk az őszi/kora téli hónapok néhány tanulságos konfliktusát.

Kezdődött az ősz a szeptemberi ún. „azeri baltás” kiadatási ügyével, amikor a kormányzat ország-világ előtt vált nevetségessé. Folytatódott a hónapokig húzódó regisztrációs törvény vesszőfutásával, amelynek sorsa a saját táboron belüli letagadhatatlan repedések napvilágra kerülését hozta magával. Végül a december kitermelte az egyetemisták lázadását, amely a folyamatos kormányzati baklövések nélkül soha nem lett volna hetekig tartó performance. S mindezekkel párhuzamosan hétről hétre egyre nyilvánvalóbbá vált a magyar gazdaság recesszióba süllyedésének ezer és egy számszerűsíthető bizonyítéka. Melyek lassan minden érintett számára ismertek – kivéve a kormányzati felelősök körét. E szerteágazó példák közös tanulsága, hogy még a legnagyobb mértékű hatalmi koncentráció sem képes elleplezni az alkalmatlan kormányzás mindennapos tényeit.

Ilyen feltételek mellett igenis meglehetősen széles az a mozgástér, amelyben a ma még szétszórt, össze-visszabeszélő, egymásra féltékeny és kicsinyes viták folytatására nagyon is kapható ellenzék 2013 év elején önmagát találhatja. Mégis, úgy véljük, hogy a hátralévő bő egy év során számtalan meglepő fordulatnak lehetünk még szemtanúi.

Tantörténetként felidéznénk egy régen elfeledett időszakot: 1997 év elejét. A politikai térfél egyik oldalát teljes mértékben uralta a kormányzó MSZP, amely látszólag hamar és könnyedén tette túl magát a Tocsik-ügy keltette megrázkódtatásokon. (Nem úgy, mint szövetségese, az SZDSZ, amely ugyanezen ügyben lényegében szinte felmorzsolta magát.) Az ellenzéki térfélen szétnézve pedig csupa nevetséges és esélytelen képződményt lehetett regisztrálni. A kormányzással elégedetlenek három kisebb és két közepes támogatottságú párt között ingázhattak. A Fidesz a Polgári Szövetséget igyekezett a széttöredezett kisebbekkel összetákolni, a Kisgazdapárt pedig Nemzeti Szövetségbe szerette volna beterelni az MDF maradékától a KDNP, valamint a MIÉP nehezen megjósolható méretű támogatóiig valamennyi proteszt szavazót. Ezért aztán semmi jele nem volt a lehetséges fordulatnak. Nem is vette senki sem komolyan mindazt, ami az ellenzéki térfélen történt. 1998 első hónapjaiban úgy is tűnt, hogy az MSZP egyedül is megszerezheti a biztos kormányzási felhatalmazáshoz szükséges többséget. Aztán a legeslegutolsó pillanatban létrejött egy olyan ellenzéki összefogás, amelynek a megszületéséért még az első forduló utáni napokban sem tettek volna túl nagy téteket a fogadóirodákban. Az első forduló biztos győztese pedig mehetett a nyár elejétől ellenzékbe. (Meg is voltak nagyon lepődve, mivelhogy már előre felosztották maguk között a leendő kormányzati pozíciókat.)

Tudjuk, a mostani választási rendszer gyökeresen más, mint az akkori volt. Tudjuk, a Fidesz mindent megtett és még meg is fog tenni újabb győzelme érdekében. Tudjuk, a baloldal ma még messze van attól, hogy önmagát a társadalom többségével újból kormányképes erőként fogadtassa el. Tudjuk, hogy az ellenzék különféle csoportjainak esze ágában sincs folytatni a 2010-ben megtört rendszer konszolidálását. Tudjuk, hogy a mai magyar társadalom többsége nem nagyon bízik egyetlen jelenlévő politikai erőben sem. Tudjuk, hogy az elmúlt negyedszázad jórészt elkoptatta a mai politikai osztály közismert szereplőinek túlnyomó többségét. Tudjuk, a média olyan – amilyenné tették. Mégis, e fönti ellenérvek mind-mind csak feladatkerülő kifogások ahhoz a történelmi kihíváshoz képest, amely mindazokra vár, akik tisztán látják: Magyarország népének elemi érdeke, hogy 2014-ben megállítsa a három éve tartó ámokfutást. Minden egyéb feladat körvonalazása csak e fordulat után reális és lehetséges.

JEGYZET

1 E sorok írója a politikai rendszerbéli változásokat – s ezek korlátait – éppen e folyóiratban összegezte korábban. Kéri László: Félidőben. Kritika, 2012. márc.

2 2013 elején megint ez történik, ennek az osztogató gazdaságpolitikának a lényegi elemeit foglalja össze Petschnig Mária Zita írása: Kampányüzemmód. Élet és Irodalom, 2013. jan. 18.

3 A terjedelmes tanulmány lelőhelye: http://hazaeshaladas.blog.hu/2012/08/16/atbillenteni_visszaszerezni_meghoditani

4 A sok-sok ideillő írás, javaslat közül ebből az időszakból a legátfogóbb jellegű Tabajdi Csabáé volt: Helyrehozó forradalom, Népszabadság, 2012. okt. 9.

5 Lengyel László: A mi korunkban… Népszabadság, 2012. okt. 20.

6 A beszédet meg lehet nézni az alábbi lelőhelyen: http://hazaeshaladas.blog.hu/2012/10/23/bajnai_gordon_beszede_a_milla_oktober_23-i_tuntetesen

7 A Heti Válasz ezekben a hetekben rendszeresen, nagy terjedelemben és ebben a hangnemben foglalkozott Bajnai visszatérésével: Charta 2.0, okt. 18; Kedd, remények, Millák, okt. 25; Szédítő távlatok (Borókai Gábor), nov. 15; Madarat tolláról, nov. 22; Egységben a kétség, dec. 13.

8 Két ideillő írás sokat elmond ezekről az aggodalmakról: Tamás Pál: A Bajnai-projekt. Népszabadság, nov. 2; Galló Béla: Vonzások és taszítások. Népszabadság, nov. 8.

9 Az említett érveket bő terjedelemben fejti ki Ádám Zoltán (Tegnapra virrad. Magyar Narancs, nov. 1.) és Kőszeg Ferenc írása (XIV. Lajos, Tisza Kálmán és Schiffer András) Élet és Irodalom, nov. 22.

10 Az LMP döntése előtti dilemmákról Lengyel László meglehetősen érzékletes és színes összképet nyújtott Lehet Másvilág vagy Lehet Más Világ? c. írásában (Népszabadság, nov.15.). A párt jelenlegi döntéseit pedig Bozóki András esszéje értelmezte eddigi politikájuk többéves áttekintése tükrében: Osztálykirándulás. Magyar Narancs, dec. 6. Schiffer András ez idő tájt több interjúban is kifejtette a maga nézeteit. Pl.: Ritmust kell váltani (Magyar Narancs, dec. 6.).

11 Ádám Zoltán: Túl a nehezén? Magyar Narancs, 2013. jan. 10.

12 Az új helyzet dilemmáit átfogó elemzéssel vázolta fel Lakner Zoltán év végi esszéjében: Gránittörés. Élet és Irodalom, dec. 21.