Ezúttal elhagynám a legtöbb színikritikában kötelezően kifejtendő gondolatokat, miszerint dramaturgiailag lehetetlen, és mennyire nem drámai és színpadra illő mű a Csongor és Tünde. Feltűnően sok a nem Vörösmarty szövegével kapcsolatban, mégis az egyik legtöbbet játszott magyar színdarabról beszélünk. Ennek az lehet az egyik oka, hogy sokak szerint a mindenkori Nemzeti Színháznak kötelessége repertoáron tartani Vörösmarty Mihály remekét, ám jelen sorok írója csak akkor és úgy tartja ezt fontosnak, ha valóban közölni akarnak az alkotók valamit, és nemcsak a tiszteletadás szándéka motiválja a bemutatót. A mostani premieren, a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán a tér közepén forgatható székeken ülnek a nézők, a játék körülöttük a kör alakú színpadon folyik. Nem lehet előre kiszámítani a következő jelenet helyszínét, ezért mindig arra kell fordulnunk, ahol éppen a játék zajlik. Ezért mindig meglepetést jelent, hogy a játéktér melyik részén gördül tovább a cselekmény. A teljességet jelentő kör központi motívuma az előadásnak, az első és az utolsó jelenet a színpadnak ugyanazon a pontján játszódik, így az az érzésünk lehet, hogy a szerelmesek egymásra találása örök életre szól.

A Vörösmarty szövegében fellelhető lélektani motivációk hiánya, illetve a meseszerűség hangsúlyozása okán a főbb szereplő közül Csongor, Tünde és Balga egy batyuban cipelik a saját magukat ábrázoló bábjaikat is. A bábok és az emberek együttszerepeltetése kétféle idősíkot jelent: a mindennapok valóságában, a földi életben öregszenek a szereplők, erre utalnak az előadás végére megöregedő bábok, míg a színészek testi valója a lélek örök ifjúságát mutatják.

Tengely Gábor lendületes rendezése több, a szituációkat nagyszerűen támogató ötletet bevet a siker érdekében. Ilyen például a körforgalmat jelző közlekedési tábla, amelyet akkor pillantunk meg, amikor Csongor a hármas útról beszél. A rendezőt nem a figurák pszichológiája, és a cselekmény rétegzettsége érdekli. A Csongor és Tünde ezúttal a romantikus, feltétel nélküli szerelem filozófiájáról szól. Arról, hogy tűzön-vízen át lehet és kell, érdemes küzdeni azért, akit szeretünk és aki érdemes a szerelmünkre. Az előadás szerint az sem baj, ha mindeközben az életünk múlik is el.

A színészeknek és tegyük hozzá gyorsan, hogy ebből következően a nézőknek is, a legtöbb gondot Vörösmarty versei okozzák. Néha az akciók elnyomják a szöveget, például Ledér első megjelenésekor körbefutja a színpadot, ekkor csak sejteni lehet, hogy mit mond. Az előadás szerencséjére azonban igen kevés ilyen jelenet van a darabban. A retorikailag fárasztóbb részeket mindig jókor lendíti tovább Fejes Kitty koreográfiája. Így például Kurrah, Berreh, Duzzog jelenetei is a három fiatal színész (László Attila, Fehér Tibor és Farkas Dénes) ötletes mozgásai miatt maradnak meg az emlékezetünkben.

A két címszereplőt, Földi Ádámot és Martinovics Dorinát Csongor és Tünde szerepére elsősorban külsejük predesztinálja.

Nagy Zsolt hangsúlyozásának és ütemérzékének köszönhetően még humort is csempész Balga figurájába, így jól eltalált alakítása többször fakaszt nevetést a nézőtéren.

Molnár Piroska ezúttal a tőle megszokottól szürkébb Mirigy szerepében, alakítása nem boszorkányt mutat, hanem megkeseredett, ám annál okosabb asszonyt.

A rendkívül szuggesztív Tompos Kátya nagyszerű Ledér szerepében. Ha a színpadon van, nem lehet levenni róla a szemünket. Sokáig emlékezetes marad, ahogy megmossa a fejét a bábjának, aztán pedig pedikűrt és manikűrt alkalmaz.

A Nemzeti Színház társulata teljesítette mindenkori kötelezőnek vélt feladatát, hiszen nézhető és élvezhető előadásként állította színpadra Vörösmarty Mihály klasszikusát. Összességében e szimpatikus kísérlet arról győzi meg a nézőt, hogy a Csongor és Tünde jelentős dramaturgiai beavatkozásokon átesett változata színpadi műként is megállja a helyét.