A zsidóság történelmi nép. A zsidók „egészen különleges” történetének (Karl Löwith) nem vallási, hanem világi értelmezése a zsidó világisággal válik lehetségessé és szükségszerűvé. A zsidó világiság sivár és keserű kezdetei Chaim Potok elbeszélése szerint a 17. századig nyúlnak vissza. Az 1700 utáni sötét és különös ragyogású költészettel megáldott évszázadokban Európának tudomásul kellett vennie a zsidók világában bekövetkezett változásokat. A felvilágosodás guillotine-ja végzett az abszolutizmussal és helyébe sajátját állította. A civilizált Európa tudomásul vette a zsidókat, akik „Európa-szerte olyan szenvedélyesen adták át magukat a felvilágosodás elit kultúrájának, mint valaha őseik JHVH-szövetségének. Nem tudhatták, hogy egy pogány haláltánc tánclépéseit járják”1 A dallam az antiszemitizmus volt.2 Voltaire gyűlölködő, tökéletesen abszurd antiszemitizmusa így összegez: „Minden ember megérdemli a szabadságot, a zsidókat kivéve, lévén hogy más fajba tartoznak, mint az emberiség többi népe. A zsidók romlottak és megátalkodottak, egész jellemük eltorzult; puszta jelenlétükkel bomlasztják az igazi európai civilizációt, hiszen idegenek, ők képviselik a reménytelen, makacs másságot; képtelenek a változásra, még ha nem is gyakorolnák vallásukat, jellemük akkor is érintetlen maradna.” Majd kiegészül mindez azzal, hogy ez a „tökéletesen tudatlan nép… megvetendő nyomorúságban tengődik, és vérlázító babonaságban leledzik.” Kegyes az ezt követő figyelmeztetés azonban arra, hogy „megégetni mégsem kell őket.”3

Aligha lehet vigasztaló, hogy Kant egyidejűleg felpanaszolja a dolgok „értelmetlen menetét”, a történelem eseményeinek „vigasztalan esetlegességét”, a „tévedés és az erőszak” reménytelen keverékét, „miként Goethe a történelmet egy ízben meghatározta.”4 Mindez nem változtat azon, hogy Potok nem talál „egyetlen olyan orosz költőt vagy regényírót sem, aki –mint Lermontov, Turgenyev, Gogol, Puskin –ne visszataszító torzképet festett volna a zsidókról. A kor liberális, szocialista gondolkodói – például Marx, Bakunyin és mások – nyílt megvetéssel tekintettek rájuk.”5

Él az antiszemitizmus, dühöngenek a pogromok, amikor a zsidók újra belépnek a történelembe. Palesztinai földművestelepek, kolóniák jönnek létre az 1800-as évek végén. „Sokak szemében a földművelés és a testi munka jelentette azt az új életeszményt, ami átformálja majd a népet, és megváltja ezt a földet. A zsidók azzal léptek be újra a történelembe, hogy újra zöldellő tájjá varázsolták a pusztaságot.”6

Potok szerint egy zsidónak nem nehéz felidézni a népét ért történelmi traumákat: „a keresztes hadjáratokat, a fekete halál idején tomboló zsidóüldözést, az inkvizíciót, a Spanyolországból való kiűzetést, a gettó lélekölő századait, a Chmelnickij-féle felkelést, az orosz pogromokat, az első világháború tömegmészárlásait, végül pedig a holokausztot, amely kitörölte a föld színéről az európai zsidóságot, amely a nagy talmudistákat adta az emberiségnek…, amint adta később Sigmund Freudot, Franz Kafkát, Martin Bubert, Henri Bergsont, Marcel Proustot, Albert Einsteint is.” 7

A zsidók történelmi népe újra belép a történelembe és a holokauszt idején már modern világtörténelmi nép. A fejleményt az ész évszázadában az antiszemitizmus mint a józan ész szégyene (Hannah Arendt) kíséri. A 20. század (a szemét évszázada Roger Martin du Gard szerint) „nagy, megoldatlan politikai kérdései közül éppen a látszólag kis és jelentéktelen zsidóügy részesült abban a kétes dicsőségben, hogy megindította ezt a hatalmas, ördögi masinériát.”8 Hannah Arendt megállapítja, hogy az antiszemitizmus több mint száz éven keresztül fokozatosan beszivárgott minden európai ország minden társadalmi rétegébe, majd hirtelen azzá az egyetlen üggyé vált, amelyben lényegében egységes vélemény alakítható ki. „E folyamat kifejlődésének törvényszerűsége igen egyszerű volt: a társadalom minden osztálya, mely ellentétbe került az állammal mint olyannal, antiszemitává vált, mivel az államot képviselő egyetlen csoportnak a zsidóság tűnt. Ugyanakkor az egyetlen osztály, amelyet teljesen érintetlenül hagyott az antiszemita propaganda, a munkásosztály volt, mely felőrlődve az osztályharcban és felvértezve a történelem marxista interpretációjával, soha sem került közvetlen ellentétbe az állammal. Indulatai a társadalom egy másik osztálya, a burzsoázia ellen fordultak, amelyet nem a zsidók képviseltek, s melynek nem is alkották jelentős részét.”9

A zsidóság nem volt osztály és egyik osztályhoz sem tartozott. Asszimilációja és szekularizációja folyamán az antiszemitizmus paradox módon hatékony eszköze lehetett együtt-tartásának és ugyanakkor a nemzetállamnak is érdeke volt a zsidóság fenntartása, mivel ez volt az egyetlen olyan népesség, „amely hajlandó volt anyagi segítséget nyújtani az állam kezdeti fejlődéséhez, és a későbbiekben is összekötni vele sorsát.”10

A zsidókat, mint az egyetlen nem nemzeti11 európai népet, amely nem rendelkezett saját állammal, minden más népnél jobban fenyegette a nemzetállamok összeomlása. „A zsidó nép történetének egyik legmegkapóbb mozzanataként a zsidóság annak következtében kapcsolódott be cselekvően az európai történelembe, hogy összeurópai, nem nemzeti jelenséget képviselt a növekvő vagy a már létező nemzetek világában. Az, hogy ez a szerep tartósabbnak és fontosabbnak bizonyult, mint az állami bankárként betöltött feladat, szolgál a zsidók új, modern típusú művészeti és tudományos teljesítményeinek egyik mozzanatául. A történelmi igazsághoz hozzátartozik, hogy a zsidók bukása egybeesett egy olyan rendszer és egy olyan politikai struktúra felbomlásával, mely –akármilyen hibái voltak is – mégiscsak igényelt és el tudott viselni egy tisztán európai elemet.”12

A holokauszt történetének elbeszélése lehetetlen morális ítélethozatal nélkül. A holokauszt bűntörténet. „Hannah Arendtet a második világháború vége és a holokauszt tényeinek napvilágra kerülése óta foglalkoztatta a genocidium során elkövetett bűn minősége, tágabb értelemben a gonosz fogalmának megjelenése, annak jelentése a modern világban.”13 Himmler a náci kötelezettséget nagyon precízen határozta meg, amikor a katonákhoz szólva kijelentette, hogy a zsidókérdés megoldásában „Jól tudjuk, »emberfelettit« várunk tőletek, azt követeljük, hogy »emberfeletti módon embertelenek« legyetek.”14

Eichmann, aki olvasta Kant művét, A gyakorlati ész kritikáját, magáévá tette a kategorikus imperatívusz kiforgatását a Harmadik Birodalomban: „Cselekedj úgy, hogy (nem Isten, hanem) a Führer jóváhagyja cselekedetedet, amennyiben tudomást szerez róla.”15 Hannah Arendt sok vitát kiváltó jellemzése szerint „Eichmann személyében éppen az a nyugtalanító, hogy olyan volt, mint sokan mások, s e sok ember nem perverz, nem is szadista, hanem borzasztóan és elborzasztóan normális volt. Jogi intézményeink szemszögéből és morális értékítéleteinkkel mérve, ez a normalitás sokkal szörnyűségesebb volt, mint az összes borzalom együttvéve, hiszen azt implikálta –miként azt a nürnbergi vádlottak és védőik nyilatkozatai elegendő mértékben demonstrálták –, hogy az efféle új típusú bűnöző, aki aztán valóban hostis generis humani, olyan feltételek között cselekedett, amelyek szinte lehetetlenné tették számára, hogy rémtettei tudatosulhassanak benne.”16

Eichmann halálbüntetésének jogi és morális igazolásául szolgált az a tény, hogy az „emberi állapot”, vagy az „emberi nem lényege” ellen elkövetett bűncselekménnyel együtt új bűncselekmény jelent meg, amely deklarálta, hogy a német nép nemcsak Németországban nem tűri a zsidókat, de az egész földkerekségen ki óhajtja irtani őket.

Arendt beszámol arról, hogy Izraelben a történelem állt a tárgyalás középpontjában, nem egy személy ült a vádlottak padján, még csak nem is a náci rezsim, hanem a történelmet végigkísérő antiszemitizmus. Kezdetben Arendt a bűn megtestesülését látta Eichmannban, aki (Kant értelmezése nyomán) így számára maga volt a „radikális gonosz”, a „gyökeresen rossz”, s ebből következően a büntethetetlen, mert semmilyen büntetés nem érhetett fel vele. Bűne megbocsáthatatlan és mivel olyan bűn, amely az emberi lényeg legmélyéről fakadó, érthetetlen, mert meghaladja az emberi megérthetőség határait. Ez a bűn túl van a büntetőjogi meghatározhatóság mértékén – véli Arendt a későbbiekben – s így elkerülhetetlenül valamilyen »sátáni« nagysággal egészül ki, ami számára a nácikra alkalmazva nem elfogadható, ahogy Hitler »démonikus« volta ellen is tiltakozik. Úgy tartja, hogy ezeket az eseményeket teljes banalitásukban, prózai trivialitásukban kell vizsgálni, mert ez az, ami valójában meghatározza őket.

Arendt nemcsak a náci bűn banalitását kísérelte meg értelmezni, hanem rámutatott e bűn igazolhatóságát ígérő kollektivitás szociológiai mechanizmusára. „A kapitalista társadalom valamennyi deklasszálódott eleme kész volt egyesülni és létrehozni a csőcselék szervezeteit. Propagandájuk és vonzerejük azon a feltételezésen nyugodott, hogy e társadalom, mely hajlandóságot mutatott, hogy önnön építményébe befogadja vétek formájában a bűnt, kész lesz megtisztítani önmagát a vétkességtől, nyíltan vállalva a bűnösöket és közösen elkövetve a bűnöket.”17

Potok szerint egy zsidónak nem nehéz felidézni a népét ért történelmi traumákat. A történettudományi irodalomban a holokausztról kevés átfogó mű született. Ezek között fontos helyet foglal el Dan Michmann könyve,18 amely a holokauszt zsidó aspektusaira világít rá és a zsidókat a történelem tevékeny résztvevőiként ábrázolja, nem csupán az üldözéseket elszenvedő, passzív áldozatokként. A holokausztot történész szemmel vizsgáló nem túl számos tudományos monográfia jobbára zsidó szerzői főképp a következő alapkérdéseket tanulmányozták: melyek a holokauszt lényegi jellemzői; milyen történeti időkeretben ment végbe; mi a holokauszt magyarázata?

Mi volt a holokauszt? Vajon a „Zsidók vagy a zsidó nép ellen irányuló náci népirtó vállalkozás?” Michmann áttekintése azt bizonyítja, hogy ezt a közbeszédben gyakran használt meghatározást a történészek egyszerűen nem fogadják el. Véleményük jelentősen eltér ettől az általános elképzeléstől, de egymástól is lényegesen különbözik. Például: a népirtó törekvés csak a Harmadik Birodalom késői időszakára jellemző (1940–1945). „Vajon a németországi náci uralom első éveinek antiszemita üldözése (melyben nem szerepelt népirtás) ugyanazon »történés« része mint az 1940-es évek népirtása?” Nemcsak erre a kérdésre nem született kielégítő válasz, de „még mindig nem tudtunk végleges választ adni a kérdésre: »Mi volt valójában a holokauszt?«”19 Michmann Abba Kovner véleményével azonosul, amely szerint „Bárki, aki azt hiszi, hogy az általa felhalmozott információ, vagy saját józan ítélőképessége révén megértheti a teljes igazságot a holokausztról, azaz megérti az összeomlás és pusztulás körforgásában való létezést, és megoldást javasol halál és túlélés emberi motívumainak rejtélyére – aligha képes felfogni, hogy a holokauszt más.”20

A pozitív válaszok hiányát igyekszik pótolni a hét monográfia magyarázatainak összefoglaló táblázata.21 Dan Michman következő tanulmánya az 1990-es évek ugyancsak hét történészének (Philippe Burrin, Zygmunt Bauman, Götz Aly, Susanne Heim, Daniel J. Goldhagen, Saul Friedländer, Peter Langerich) munkáját elemzi. Az analízis bár ezúttal több kritikai elemet tartalmaz, minden szempontból folytatása a korábbi könyveknek, nemcsak módszertanilag, hanem végkövetkeztetéseit illetően is. Michman megállapítja, hogy az 1990-es években megjelent munkák szélesebb dokumentációs alapokon nyugszanak, következésképpen több aspektust vizsgálnak és sokkal kidolgozottabbak. Azonban a koncepciók, a periodizálás és a magyarázat alapproblémái ugyanúgy megmaradtak.

Bauman magyarul is kiadott műve22 szociológiai elemzés, amely abban jelöli meg a holokauszt mint modern népirtás célkitűzését, hogy egy jobb, radikálisan más társadalmat hozzon létre. „A modern genocídium annak a társadalomátalakító tervezésnek egyik eleme, mely mérnöki úton konstruálja meg a tökéletes társadalomnak megfelelő társadalmi rendet.”23 Michman elmarasztalja Baumant, mert kizárólag a zsidóság megsemmisítésének bürokratikus oldalával foglalkozik. Valóban vitatható, hogy Bauman a holokausztot a modern társadalom „szignifikáns és megbízható eredményt nyújtó próbájaként” értelmezi.”24 Götz Aly ettől eltérően úgy véli (Endlösung. 1995), hogy a holokauszt, „az európai zsidóság módszeres legyilkolása” nem önálló esemény, hanem az áttelepítés és a népességátszervezés keleten kezdődő és egész Európára kiterjedő mellékterméke. „Aly állítása szerint a »holokauszt« történeti kutatása egyrészt nagy mértékben internalizálta a náci énképet, másrészt viszont az »áldozatok nézőpontját« (»Opferperspektive«) követte. Ennek köszönthető, hogy az ideológiai kérdések (rasszizmus, antiszemitizmus, biológiai szemlélet) és a fontosabb személyek vizsgálatán volt a hangsúly.”25

Nagy visszhangot keltett és erőteljes kritikát váltott ki Götz Aly Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus c. monográfiája.26 Aly itt választ kívánt adni arra a nyugtalanító kérdésre, hogyan jött létre a nemzetiszocializmusban egy hallatlan mértékű belpolitikai integráció. A válasz abban rejlik, hogy a nemzetiszocialista uralom alapja a szívességi diktatúra volt. Adok-kapok alapon épült ki egy többségi támogatást élvező közmegegyezéses uralom. „A nemzetiszocialista vezetés a második világháborúban először is az élelmet próbálta meg úgy elosztani, hogy azt különösen az egyszerű emberek érezzék igazságosnak. Másodszor mindent megtett, hogy a birodalmi márkát legalább látszólag stabilan tartsa. Így akarta alaptalanná tenni az 1914 és 1918 közötti háborús inflációra és a német valuta 1923-as összeomlására való szkeptikus célozgatásokat. Harmadszor – az első világháborúval szöges ellentétben – igyekezett elegendő pénzzel ellátni a katonák családjait. Ők a katona behívás előtti nettó keresetének mintegy 85 százalékát kapták.”27

Götz Aly leírja a németországi, majd a szövetséges államok és a Wermacht által megszállt országok zsidó lakossága kisajátításának folyamatát. „A nemzeti szocializmus az átfogó rabló- és faji háborúra alapozva gondoskodott egy olyan Németországról, ahol soha nem látott mértékben érvényesült az egyenlőség elve és a társadalmi felemelkedésre való mozgósítás. Ez tette népszerűvé és bűnössé. A tehetős lét, valamint a nagystílű bűncselekményekből származó közvetett, nem személyesen szerzett, de szívesen vett haszon határozta meg a legtöbb németben kialakult képet a rezsim gondoskodó mivoltáról. Fordítva pedig a megsemmisítés politikája ebből nyerte energiáját: útmutatója a nép jóléte volt.”28 Götz Aly végkövetkeztetése az, hogy „A holokauszt értelmezhetetlen, ha nem a modern történelem legkövetkezetesebb tömeges rablógyilkosságaként elemezzük.”29

A zsidóság túlélte a holokausztot. Solo Wittmayer Baron az egyetemes érvényű siratást a zsidó történelem esetében nem tartja indokoltnak: igazi sikertörténetnek mutatja be a zsidók történelmét. „Anélkül, hogy a megpróbáltatások súlyát és visszavető szerepét kisebbítenénk, látnunk kell, hogy a zsidók ethnikai, vallási és kulturális közössége a megpróbáltatások ellenére nem szűnt meg, fenn tudott maradni, és helyreállította veszteségeit. Emlékezetében jelen van történelme.”30

 

JEGYZET

1 Chaim Potok: Vándorlások könyve. A zsidó nép története. Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008, 649. o.

2 Uo. 664. o.

3 „Megrendítő tragikum lebeg az európai zsidók szenvedélyes erőfeszítései fölött, hogy behatoljanak a philosophe-ok által teremtett elit kultúra túlfűtött, fényárban úszó termeibe. Lám, itt volt egy világ, amely feltehetően ment az elvarázsolt évek igézetétől. A zsidóknak csak be kellett lépniük ebbe a világba, magukévá tenniük bölcsességét és lehetőségeit. E védőfalakról még az antiszemitizmus visszhangja is visszapattan. Akkoriban szemlátomást senki sem ismerte föl, hogy ez az antiszemitizmus az újraéledt pogányságban leli eredetét, mely kövér, termékeny, tartós humuszként rakódik rá a legyöngült, ám még életképes kereszténység zsidóellenességére.” Uo. 664. o.

4 Uo. 662. o.

5 Hannah Arendt: Múlt és jövő között. Osiris Kiadó, 1995. i. m. 91. o.

6 Chaim Potok: i. m. 684. o.

7 Uo. 702. o.

8 Uo. 720. o.

9 Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó, 1992. 7. o.

10 Uo. 30. o.

11 Uo. 22. o.

12 A külvilág számára a Rothschild család, melynek tagjai különböző országok állampolgárai voltak, tökéletesen megfelelt annak az ideológiának, amely „vérségi kötelékek és családi vonások alapján határozta meg a népeket”. Uo. 32. o; „a zsidó népnek mint vérségi kötelékekkel szorosra fűzött családnak antiszemita képe mutatott némi hasonlóságot a zsidó nép önmagáról alkotott képével.” Uo. 33. o.

13 Uo. 27. o.: „Igaz, a zsidó nép egészében nem volt szervezett; a zsidóknak nem volt területük, nem volt államuk, nem volt hadseregük, így aztán a legnagyobb szükség órájában nem volt emigráns kormányuk,… nem voltak rejtett fegyvertartalékaik, nem volt katonailag kiképzett ifjúságuk. De mindez mégsem jelenti azt, hogy a zsidó nép teljesen szervezetlen és vezetők nélküli lett volna.” Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó, 2000. 145. o.

14 Braun Róbert: Holocaust, elbeszélés, történelem. Osiris Kiadó, 1995. 178. o.

15 Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. 123. o.

16 Uo. 158. o.

17 Uo. 304. o.

18 Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. 103. o.

19 Dan Michman: Holokauszt és történetírás. Balassi Kiadó, 2008.

20 uo. 35. o.

21 A magyarázatok: „Léon Poljakov: „Kitalált rasszista vallás, amelynek sátáni ellenségre van szüksége a tömegek megmozgatásához, továbbá az európai történelem egy ősi vonása: a zsidók iránti gyűlölet”; Gerald Reitlinger: „Az őrült antiszemita Hitler feladta a »világméretű zsidó összeesküvés« elleni küzdelmét az „embernek nem tekinthető zsidóság” elleni harc kedvéért”; Raul Hilberg: „A modern állami bürokrácia önmaga gerjesztette politikája, a rasszizmus és az antiszemitizmus csupán háttértényezők, nem meghatározó elemek”; oseph Tenenbaum: „Rasszista tanok és biológiai meghatározottságú világlátás”; Lucy Dawidowich: „A zsidóság emancipációjára adott válasz; a zsidó másság elutasítása az európai társadalom részéről (a modern antiszemitizmus a kelet-európai zsidóság ellen irányult, mivel benne a judaizmus lényegének megtestesülését látta)”; Leni Yahil: „A rasszizmuson alapuló antiszemitizmus az általános magyarázat. A holokauszt I esetében az antiszemitizmus és annak hagyományosabb kifejeződési formái a hangsúlyosak; a holokauszt II esetében pedig a hanghangsúly”; Arno J. Mayer: „A zsidók szent háborúk (és helyettesítőik) idején történő bűnbakká tételének az első keresztes háború óta bevett európai gyakorlata; a bolsevizmusra adott válasz, miközben a zsidóságot a bolsevizmussal (azaz kommunizmussal) azonosítják.” Uo. 35–36. o.

22 Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt. Új Mandátum Könyvkiadó, 2001.

23 uo. 137. o.

24 Götz Aly: Hitlers Volksstaat. Rauh, Rassenkrieg und nationaler Sozialismus. Mit einem Nachtwort: auf die Kritik. S. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am Main, 2006. – magyarul: Atlantisz, 2012.

25 Götz Aly: Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus. 42. o

26 Uo. 44. o.

27 Uo. 359. o.

28 Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon, I. Kalligram, 2012. 26. o.

29 Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó, 2000.

30 Götz Aly: Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus. Atlantisz, 2012.