A hat ember halálával, jó néhány további áldozat esetében életveszélyes sérüléssel (s egy életre szóló traumával) járó rasszista sorozatgyilkosság mára lekerült a főáramú közéleti nyilvánosság napirendjéről. A cigány kisebbség tagjainak százezreit rettegésben tartó, országos feszültséget gerjesztő, de nemzetközileg is hírértékű bűnügy jelenleg egyperces gyorshírekben bukkan fel, egyre ritkábban – ha egyáltalán előkerül. A halálbrigád feltételezett tagjainak bírósági eljárása mind kevesebb nézőt vonz. Különösebb visszhang nélkül ült el Gulyás József volt SZDSZ-képviselőnek, a nemzetbiztonsági bizottság által 2009 őszén elrendelt vizsgálattal megbízott tényfeltáró munkacsoport irányítójának a hajdani jelentést az újabb ismeretek fényében elemző tanulmánya.1 De a kampány idején oly hangos kisebbségügyi és közbiztonsági szakpolitikusok, pártemberek is kerülik a témát. E tekintetben kormány és ellenzék, jobb- és baloldal között lényegében nincs (illetve alig van) különbség. Az MSZP (és a Gyurcsány-párt) hallgatása vagy passzivitása a belpolitikai önérdek szempontjából teljesen logikus. Az ő hatalomgyakorlásuk idején történt a gyilkosságsorozat, így bármilyen, újabb esetleges hatósági mulasztást, vétkességet feltáró kutakodás rájuk ütne vissza. Így aztán eme pártoknak – a konkrét ügyet, mint gyűlöletcselekményt elítélő általános deklarációkon túl – nemigen akarózik foglalkozni a dologgal.

Érthető a Jobbik háza táján uralkodó csend is. A párt népszerűségi ugrása alatt történt szörnyűségek legalább annyi félelmet keltettek a szélsőjobbos pártnál, mint az ország egyéb rétegeiben – még ha gyökeresen más okból is. A Jobbik felfogása a helyzetről 2009 nyarán, a gyilkosságsorozat csúcspontján a kormányzati összeesküvés által vezérelt provokáció hipotézise volt. „Mindezek után az egyetlen életszerű magyarázat a látszólag indíték nélküli, profin végrehajtott gyilkosságokra maga a kormány által vezérelt boszorkányüldözés, mely a Jobbik és holdudvara, az új erőként megjelenő nemzeti radikalizmus felszámolására irányul. A cigánybűnözést megelégelő társadalmat most mártír cigányokkal és gyilkos rasszizmussal ijesztgetik, mintha egyenesen ez lenne a Jobbik kormányprogramja.” 2 – fejtette ki az összeesküvés-elméletet a párt sajtófőnöke, Novák Előd. A párt nagyközönségtől elzárt berkeiben azonban valószínűleg az ideges bizonytalanságtól a páni rémület előérzetéig terjedő neurotikus légkör uralkodhatott.

Hiába a mindentudást sugalló konspirációs teóriák, valójában a párt vezetése sem tudhatta, kik a tettesek, és pontosan mi vezérli őket. Maguk között ők sem zárhatták ki teljesen, hogy a gyilkosok akár a Jobbik és/ vagy a Gárda túlbuzgó, önjáró tagjai is lehetnek. Netán a párttal szövetséges Tettrekész rendőrszakszervezet aktivistái. Egy ilyen fordulatnak beláthatatlan következményei lehettek volna a Jobbik további pályafutására. Az összeesküvés-elmélet egyfajta „preventív médiacsapás” volt. Eleve arra készültek: ha az „övéik” közül lenne valaki, akkor csípőből felelhessék: ezek a szoclib hatalom beépített ügynökei. Ha egyszer kinyílnak a szélsőjobbra vonatkozó NBH-dossziék, nyilván informáltabbak leszünk. Annyi életszerűnek mondható, hogy a Jobbik „pártelhárítása” maga is dolgozhatott a sorokon belül azon, hogy kiderítse: a „mieink” közül benne lehet-e valaki? Tény, hogy a hivatalos nyomozás során kihallgatták Volner Jánost, a Jobbik mostani frakcióvezető-helyettesét. Aki korábban a rendőrként tevékenykedett körzeti megbízott és közelharckiképző beosztásokban. „A cigánygyilkosságok kapcsán tanúként, de gyanúsítottként kezelve hallgattak ki. Ezt kevesen tudják: még poligráfos hazugságvizsgálatot is végeztek rajtam. Különböző „kapcsolódási pontokat” próbáltak találni az elkövetőkhöz. Büntetlen előéletű vagyok, semmi takargatnivalóm, sem az elkövetőket, sem az áldozatokat nem ismertem, ezért botrányosnak tartom az eljárást.”3 – nyilatkozta a gyanúsítottak elfogása után.

Sanszos, hogy a gyilkosságok felderítésével megbízott egység szisztematikusan vadászott bizonyos átfedésekre. Olyanokat tartva a potenciális gyanúsítottak célcsoportjának, akik egyrészt szélsőjobboldaliak, amellett szakmai múltjukból adódóan részesültek rendvédelmi, katonai vagy titkosszolgálati kiképzésben. E tekintetben nyilvánvalóan átfésülték a Jobbikot, a Gárdát, valamint más félkatonai egyesületeket (Nemzeti Őrsereg, Magyar Nemzeti Arcvonal stb.), a 2006 őszén indult zavargássorozat beazonosított elkövetőit. S az adatgyűjtés közben nyilvánvalóan rengeteg, az ügyhöz nem kapcsolódó, annak felderítésében nem segítő „járulékos információra” bukkantak. A Jobbiknak legfőképpen ezért nem érdeke a vizsgálat újraindítása. Nyilván megkönnyebbültek, amikor kiderült: a tettesként azonosítottaknak – szervezetileg legalábbis – semmi köze a párthoz. Vona Gábor és politikustársai évek óta bizonygatják, hogy a Jobbik törvényes párt, amelynek semmi köze erőszakos, önbíráskodó akciókhoz. Nyilván kellemetlen volna, ha egy országgyűlési bizottság munkája nyomán támadó publicitás farvizén kiszivárogna a nyomozást támogató operatív adatrostálás hordaléka. Miszerint számos akkori párttagjuk (ma talán már parlamenti vagy önkormányzati képviselő) netán úgy került gyanúba, hogy olyan társaságokban mozgott, olyan beszélgetésekben vett részt, ahol a cigányság és/vagy az államhatalom elleni fegyveres cselekvést nyíltan latolgatták. Még ha az ügyhöz nem is kapcsolódva, de került már elő ilyen jellegű hangfelvétel.4 A Jobbik aligha kívánja siettetni, hogy újabb efféle anyagok kapjanak nyilvánosságot. S talán még kínosabb volna, ha egy vizsgálódás „mellékhatásaként” az derülne ki: a Jobbik egyes (azóta magasra került) figurái, magukat tisztázandó vagy más ügyekben rájuk nézve terhelő bizonyítékok nyomása alatt konspiráltan összedolgoztak az NBH-val.

Bonyolultabb az LMP (és a tiszteletre méltó kivételektől eltekintve a jogvédők) passzivitásának oka. Az emberjogi, kisebbségvédő mozgalmakban gyökerező legkisebb országházi párt sem foglalkozik annyit az üggyel, amennyi elvárható volna. De civil jogvédők nagyobbik részére is igaz, hogy „leszálltak” a témáról. Persze általánosságban a rasszista cselekményekre nagyon is odafigyelnek, de eme konkrét ügy feltáratlan rejtelmei, vakfoltjai, mozzanatai néhány megszállott írástudót leszámítva nemigen kötnek le már senkit. A jogvédők egy része politikussá avanzsált. Megtanultak „felsőbb szempontokban”, népszerűségszerző akciókban gondolkodni. Egy odabilincselős-területfoglalós gerillamarketing, az oligarchák cégeinek firtatása kétségtelenül szavazócsalogatóbb látvány, mint egy régebben történt bűnügy összetett szálait újragombolyítani. Amellett sajnos gyakorinak mondható jogvédő mentalitás, hogy a nemes ügy, a nagybetűs Emberiség megmentésének bűvöletében a konkrét, kisbetűs emberről megfeledkeznek. És bizony nemcsak mifelénk, de nálunk fejlettebb országokban is van efféle jelenség. Hasan Zatara a lézeres gyilkos 1991–92-es svédországi ámokfutásának egyik túlélője volt. A támadás következtében mozgáskorlátozott lett. Az ő segítésére alakult a Hasan Barátai Egyesület. De ahogy telt-múlt az idő, az egyesület vezetői fontosabbnak tartották a demonstrációkat, a közszereplést, mint Hasan és családja támogatását. „Egy év elteltével teljesen abbamaradtak a látogatások. ’Hasan barátai’ már nem találkoztak Hasannal. – A rasszizmus nemcsak Hasant érinti, hanem az egész társadalmat, ezért kibővítettük tevékenységi körünket és megszüntettük a közeli kapcsolatot Hasannal.”5 – magyarázza a bizonyítványt Jannis Konstantis, az egyik alapító. Másképp látja a névadó: „Tíz évvel a hägerstensasi merénylet után Hasan már felháborodik, ha a nevét viselő egyesületről hall. Beszélni sem tud, de mimikája és gesztusai világosan kifejezik dühét. Mahmodot, második legidősebb fiát, aki néhány hónapja az önkormányzat alkalmazásában ápolja az apját, szintén elönti a méreg: – Egyikük sem volt itt közel tíz éve, még csak nem is telefonálnak. Marhaság őket Hasan barátainak hívni, ha nem képesek vagy nem akarnak találkozni vele.”6 Ez a Hasan barátai tünetegyüttes a honi polgárjogi kultúrát is dominálja. Valószínűleg még inkább, mint Svédországban.

Adjuk mindehhez hozzá a közönynek, előítéletnek és rasszizmusnak a vegyülékét, mely sok tekintetben determinálja az átlagemberi gondolkodást, s ideális légkört kapunk az ügy feledéséhez. Mégis van egy nyugtalanító, a fentiekből le nem vezethető mozzanata ennek az össznépi (és mint később még szó lesz róla: „összpárti”) hallgatásnak. Az előző ciklus szakbizottságának megbízott tagjai által készített jelentést,7 valamint az annak tanulságait három év után „frissítő”, fentebb hivatkozott Gulyás-tanulmányt elolvasván nincs abban semmi csodálni való, hogy józan, szkeptikus egyének is hitelt kezdenek adni az összeesküvés-elméleteknek.

Utóbbi dokumentum felvetései inkább táplálják, mint eloszlatják a gyanút. A titkosszolgálati baklövéseket a 2009 őszén lefolytatott szakminiszteri, illetve szakbizottsági vizsgálat is feltárta. „A rendszerváltás óta nem volt példa arra, hogy az NBH-nál végzett belső vizsgálat eredményének fontosabb megállapításait nyilvánosság elé táró kormánytag komolyabb ügyben elismerte volna, hogy a felügyelete alatt tevékenykedő szolgálatok súlyos következményekkel járó mulasztásokat követtek el.” 8 Gulyás József következtetései, ha lehet, még sötétebb árnyékot vetnek a Cégre – ahogy a titkosszolgálatot becézni szokták. S persze az intézményt felügyelő kormányzatra is.

„Szakértői vélemények szerint: a több mint egy évig tartó és komoly előkészületeket igénylő, mozgással, helyváltoztatással, valamint kommunikációs eszközök folyamatos igénybevételével együtt járó támadássorozat esetében kizárt, hogy úgy hajtsa azokat végre három, vagy négy nemzetbiztonsági ellenőrzés alatt álló személy, hogy róluk ne keletkezzenek „beeső”, vagyis a lebukásukat közvetlenül elősegítő információk.”9 – írja Gulyás. Ha ez így van, akkor miként lehet, hogy a sorozatgyilkos terrorbanda egy teljes esztendőn keresztül háborítatlanul „dolgozhatott”? – teszik fel a kérdést sokan. Ráadásul mindezt úgy, hogy bizonyos információk szerint – megfigyeltként vagy informátorként – gyakorlatilag az összes bűnelkövető az elhárítás látóterében volt. „Cs. István negyedrendű vádlottat „szerződéses katonai szolgálatának idején – a KBH korábbi vezetésének állításával ellentétben – valóban beszervezték.”10 A három bűntársáról pedig a kiderült: „Egy évvel később, 2011 szeptemberének közepén újabb, a nemzetbiztonsági bizottság ténymegállapító vizsgálata elől eltitkolt információ került napvilágra: Miszori László, a romagyilkosságok büntetőperét vezető bíró megkereséssel fordult a KBH főigazgatójához, mert „a büntetőeljárás adatai szerint” Kiss Árpád elsőrendű, Kiss István másodrendű, valamint Pető Zsolt harmadrendű vádlottat a hivatal három éven át (2006 és 2008 között) – „megfigyelte, róluk információkat szerzett be”.

Ezt a főigazgató válaszában ugyan cáfolta, de elismerte, hogy Kiss István „személyét érintően az MK Katonai Biztonsági Hivatalnál keletkeztek minősített adatok”, véleménye szerint azonban ezek „nem hozhatók összefüggésbe a büntetőeljárással”.11 S végül, a elméletgyártásra leginkább okot adó momentum, hogy „bár 2009 elején újabb fegyverbeszerzési törekvésre vonatkozó információ keletkezett az egyik, mára gyanúsítás alatt álló, korábban ellenőrzés alatt tartott elkövetővel kapcsolatban, azonban nem történt meg ezen információnak az elvárható szakmai gondossággal történő együttes értékelése az egy évvel korábbi, hasonló tartalmú adatokkal. Bár felmerült, hogy indokolt a célszemély újbóli ellenőrzés alá vonása, erre azonban a debreceni őrizetbe vételig nem került sor.”12 De igazából nem is ez a dolog a leggyanúsabb. Ezek a felvetések önmagukban még „kidumálhatóak” lennének. A halálbrigád KBH-informátor tagja csak az utolsó előtti gyilkosságot megelőzően lett beavatva, pontos szerepe máig tisztázatlan. A három „alapító” közül pedig kettő is régóta kapcsolatot ápolt a militáns vérjobbos szubkultúrával, nyilván ennek apropóján kerültek ők, illetve egyikük testvére látómezőbe.

Esélyes azonban hogy – miután eldöntötték: a bejegyzett szélsőjobboldali mozgalmak komolytalanok, csak szájkaratéznak – 2008 folyamán, a merényletsorozat indulásakor illegalitásba vonultak, konspiratív okokból megszakították a kompromittáló ismeretségeiket, talán dezinformációs célból még azt is hangoztatták, hogy „megjavultak.” („Kétségtelen, hogy 2008 tavasza és nyara között – nyilván a támadások előkészületeinek a fedése miatt – Kiss István egyre konspiráltabban viselkedett, így a korábbi fegyverbeszerzési szándékról ebben az időszakban újabb információ nem keletkezett.”13 – tartalmazza Gulyás elemzése.) A korábbi jelentések nyilvánvalóan nem potenciális orvlövészként említették őket, hanem úgy, hogy István, Árpád vagy Zsolt mondjuk kocsmázás során, a társaságban elindult beszélgetéshez hozzászólva felvetette, hogy kéne megoldani a cigánykérdést. Ha 2008 tavasza után elmaradoztak ezekről az összejövetelekről és/vagy hangvételük álcázási okból mérséklődött, akkor logikus, hogy a jelentések nem említették többé őket, ellenőrzésüket sem javasolták. Az utókor utólag mindig okos, de egy ilyen súlyú célszemélyek figyeléséről az indítványt egy nagyjából századosi rangú, túlhajszolt és alulmotivált NBH-s „kémhivatalnok”, az ún. vonalvezető terjeszti be. Aki csak három – mostanában nem túl aktív, lazán kötődő, erőszakcselekményekbe bele nem menő – személyt lát.

Ha ez lett volna az egyetlen szélsőjobboldali hátterű, kirívóan erőszakos bűncselekmény Magyarországon, akkor a rutinhiány, inkompetencia, felkészületlenség könnyebben hihető lenne. Csakhogy a sorozatgyilkosság az „etnikai fundamentalizmus” terrorjának nem a jelentős előzmény nélküli kezdete volt, hanem a csúcspontja. S arra már nehéz jóhiszemű, ugyanakkor életszerű választ találni, miként lehet, hogy 2006 őszétől 2009 tavaszáig a militáns szélsőjobb gyakorlatilag azt csinált az országban, amit akart. Kvázi, de facto büntetlenül. Megostromolják a tévészékházat, emberek sorát zaklatják, jegyirodát gyújtanak fel, törnek-zúznak, melegfelvonulást vernek szét, demonstrációkat fullasztanak botrányba, egyes terrorsejtek Molotov-koktéloznak, mások pedig gyilkolnak is, szabadon. Az MTV elfoglalása, Budapest szívének rendszeres feldúlása után két évébe telt a rendőrségnek feltalálni a tömegoszlatási spanyolviaszt, vagyis hogy „nálunk is azt a módszert készülnek alkalmazni a randalírozó tüntetőkkel szemben, amit számos más államban is: nem ’kergetőznek’ a rendbontókkal, hanem bekerítik őket. Ezt követően mindenkit igazoltatnak, s egyenként bocsátják útjukra őket, ha viszont valakit konkrét törvénysértés elkövetésével gyanúsítanak, azt azonnal őrizetbe veszik.”14

A Gyurcsány-kormány eme időszakát a rendszerbe szervezett tehetetlenség, a parttalan következménynélküliség jelzős szerkezeteivel definiálhatnánk. Még „gyanúsabb” lesz ez, ha észrevesszük, micsoda kontrasztot hozott létre e téren az utód. Gyurcsány megbukik, jön Bajnai Gordon, s néhány hét, pár hónap alatt nemcsak a költségvetés billen helyre, de a „fasisztabűnözés” vonalán is rend lesz. Budaházyt letartóztatják, a Magyarok Nyilait felszámolják, a halálbrigád is lakat alá kerül, a közterületi rendzavarások száma és hatása drámaian csökken, (korabeli online hír: „Budaházy nélkül nincs balhé”15) a titkosszolgálatok élén szakminiszteri, aztán főigazgatói szintű személycsere, vizsgálatok indulnak a korábbi mulasztásokról stb. Egy-egy ügy hirtelen „termőre fordulása” még megmagyarázható volna azzal, hogy évek nyomozati munkája jutott célegyenesbe, de az egész tendencia aligha. Ha két – ráadásul ugyanolyan színezetű – kormány teljesítményének viszonylatában ekkora differencia van, az mindenképp feltűnő. Még érdekesebb ténybeli adalék, hogy az NBH-t rendkívül kritikusan említő jelentés „ugyanakkor elismerően szól –az NBH tevékenységével szemben –a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat hatékony szerepvállalásáról (18), mivel a vádlottak telefonhasználatával kapcsolatosan feldolgozott, és a nyomozó hatóságoknak átadott információknak – a kapott tájékoztatás szerint – fontos szerepe volt abban, hogy a vádlottakat végül 2009. augusztus 20-áról 21-ére virradóan őrizetbe vették.”16

A lehallgatásokat, elektronikus adatgyűjtést végző Nemzetbiztonsági Szakszolgálatot az a Balajti László irányította, aki a Bajnai-kabinet beiktatása után pár hónappal, 2009 júliusában a távozását bejelentő Laborc Sándor NBH-főigazgató helyébe lép. Az ő kinevezése után zajlik le az NBH-ra a kritika pergőtüzét zúdító vizsgálat. Eredményekről, a rendvédelmi-hírszerzési munka bejavulásáról, a hibák feltárásáról csak Gyurcsány, Szilvásy és Laborc felmentése után beszélhetünk. Paranoiára egyáltalán nem hajlamos szakértők agyába is belerágta magát a gondolat: mi van, ha a Gyurcsány-adminisztráció tudatosan rájátszott a helyzetre? Elképzelhető, hogy a titkosszolgálat ugyan természetesen nem irányította a terrorcsoportokat, ám a „minél rosszabb, annál jobb” szellemében, politikai nyomásra információkat tartott vissza, hadd botorkáljon sötétben a rendőrség? Az nagyon látszott, hogy Gyurcsánynak 2008 tavaszán, a reformkurzus kifulladása, a koalíciószakadás, a győztes Fidesz-népszavazás után a Chartában, a „nácivész” miatti ijedség összetartó erejében volt minden reménye a túléléshez. Félreértés ne legyen: nyilván nem úgy volt ez a dolog, hogy Gyurcsány, Szilvásy meg Laborc ördögi mosollyal összehajolt, hogy „kilövetünk pár romát, s akkor a csalódott, de rémült antifasiszta szavazóink visszajönnek hozzánk.” Ám a reformtervek bedőlése után koalíciós partnerét és tömegbázisát vesztő Gyurcsány talán úgy vélte, nem is baj, hogy a fasizmus kimutatja az igazi arcát. Mindenféle antifasiszta felvonulásnál ott volt, s miniszterelnökként Szilvásyval és Laborccal napi-heti szinten egyeztetett.

Nyilván nem akart terrorista bűncselekményt vagy provokációt csinálni, eltűrni, nem is férne bele a publikus önképébe az ilyesmi. Hihető tehát, miszerint teljesen őszintén gondolja és mondja: ő mindent megtett. Viszont olyasmi minden további nélkül lehetett a vonal, hogy hagyni kell ezeket, hadd tomboljanak, gyűjtsük róluk az adatokat, hátha eljutunk a náci hidra igazi fejéig. Meggyőződésük volt e kormányköröknek, hogy „a Fidesz irányítja az ügyészséget”, az UD Zrt.-ügy sorsának, s az utóbbi 2-3 év fejleményeinek tükrében – zsinórban szivárogtak ki az ügyészségről a szoclib oldalt kompromittáló nyomozati iratok – valószínűleg nem is teljesen alaptalanul. S hogy a szélsőjobbot is Orbánék instruálják a háttérből (annyi kétségtelen, hogy Orbánéknak a polgári körökön át volt egy informális kapcsolati hálójuk a MIÉP, illetve később a Jobbik felé, és a Jobbik volt alelnöke ismerte be: „2006-ig folyamatos kommunikáció volt a Fidesszel, voltak témák, amelyekben mi tematizáltuk a jobboldali közbeszédet, például az SZDSZ ellen szervezett performance-okkal…. 2006-ban megmérettük magunkat, és a választóktól kapott 2,2 százalékos felhatalmazásunkkal elkezdtünk közeledni a Fideszhez.”17) Az UD Zrt. Polipgate néven futó „botránya” meg amúgy is arról győzhette meg őket, hogy a „Fidesz-vakond” ott ül az NBH berkeiben.

Ebből spontán kialakulhatott egy annyira bizalmatlan légkör, hogy nemcsak az ügyészség, a parlamenti szakbizottságok, a rendőrség, de még az NBH „gyanús” része elől is el kell konspirálni a fontos ügyeket. Ez, valamint a politikai haszonszerzés, a bűnügyi hírszerzési munka elé helyezett pártos érdekmérlegelés szándéka logikusan vezetett oda, hogy az egyes intézmények paranoiásan kotlottak saját forrásaikon. Tény, hogy míg Gyurcsány idején az UD Zrt. „kémügyének” pengéje lényegében a Fidesz ellen irányult, s Orbán pártja is folyamatosan támadta Laborcot, Bajnai (s az alatta kinevezett Balajti) idején fegyverszünet köttetett, ami az operatív munkára is pozitívan hathatott. 2010 elején a sajtó már „Fidesz–MSZP titkosszolgálati nagykoalíció”18 címmel jellemezte a helyzetet. A közvélemény a legutóbbi választás után joggal elvárhatta, hogy a hallgatás, az eltussolás alternatívája ne az összeesküvés-elméletek gyártása legyen. Hanem a felelősséget tisztázandó, „.szükség lett volna egy újabb alapos vizsgálat elrendelésére már 2010 nyarán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy rendesen félretájékoztatták az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságát, és annak vizsgálóbizottságát. ilyen kezdeményezéssel azonban nem álltak elő sem a parlament koalíciós többségi, sem pedig ellenzéki pártjai.” 19 – mutat rá a Gulyás-tanulmány. A korábban a legvadabb feltételezéseknek is hangot adó Fidesz szintén belépett a hallgatás spiráljába.

Pedig korábban, még a sorozatgyilkosság előtt, 2008 elején maga Lázár János nyilatkozott úgy, hogy „a rendőrség évek óta tehetetlen a kormány által terrorcselekménynek minősített esetekben. Véleménye szerint vagy azért, mert alkalmatlan, vagy azért, mert lehetséges, hogy az elkövetők mögött a legmagasabb kormánykörök provokációja áll.”20 Jobboldalon amúgy is lelkesen fogadják a teóriát, hogy lényegében a szoclib oldal csinálja a szélsőségeket, hogy a rasszista támadások provokációs műbalhék. Most azonban az Orbán-rezsim semmit nem csinált a tisztázásért, még a maga tendenciózus, elfogult módján sem. A gőzerővel elszámoltató, erejét gátlás nélkül fitogtató kétharmados hatalom tized- és századennyire sem gyanús (sőt, kifejezetten mondvacsinált, lásd filozófusbotrány) ügyekben is vizsgálóbizottságot gründol, vádat fabrikál, beidéz, kihallgat, rabosít. Itt meg semmi. Vajon miért? Ennek fő oka nyilvánvalóan politikai. Az a gond, hogy egy ilyen vizsgálattal csak Gyurcsányt lehetne morálisan eláztatni, ő pedig egyrészt már „túlbukta magát”, másfelől hiába próbálták jogilag megfogni (Sukoró, tömegoszlatás, plágium), mindig „kisiklott”, a nagyközönséget pedig egyre kevésbé érdekli, hogy „Gyurcsány a hibás.” Emellett: még ha a „döglődő oroszlán” Gyurcsánynak be is vinnének egy újabb rúgást, a „trónkövetelő”, a potenciális kihívó Bajnai óhatatlanul megdicsőülne. Hivatkozhatna rá: korábban, gazdasági szakpolitikusként nem volt rálátása, de a beiktatása után négy hónappal elérte azt, ami az elődjének két és fél év alatt sem ment: a szélsőjobbos terrorizmus megállítását. Mondhatja továbbá, hogy hozott anyagból dolgozott, tehát ezzel inkább Gyurcsányt lehetne megfogni, Bajnait nemigen. Meg esetleg azért sem akarják, mert a Fidesz valószínűleg arra készül, hogy titkosszolgálati eszközökkel szétverje a Jobbikot, legfőbb riválisát a nemzeti fundamentalizmus, az etnocentrikus paranoia, a Nyugat-ellenesség piacán. Ehhez pedig szüksége van az underground szélsőjobb hálózataiba még a gyurcsányi korszakban (vagy azelőtt) beépített ügynökökre. Nem akarja hát ezt a rezidentúrát szétzilálni holmi kétes sikerű vizsgálattal. Ergo: amellett, hogy a sorozatgyilkosság rejtett dimenziói nem tárulnak fel, abban sem lehetünk biztosak, hogy ez a kormányzat nem próbálja elődjéhez hasonló cinikus kivárással manipulációra használni a létező szélsőjobboldali veszélyt, a lappangó, de továbbra is potens rasszista terrorszándékokat. De sajna ezek is csupán valószínűsíthető hipotézisek, melyek akkor válhatnának ténnyé, ha lesz-e egy ungarische Mély Torok, aki hajlandó kitálalni. Viszont addig nem árt a létező faktumokat összevetni, azokból újszerű következtetéseket levonni s minél több publicitással gátat vetni annak, hogy a dolog homályos kontúrjaira a végleg a hallgatás spirálja boruljon.

 JEGYZET

1 Gulyás József: Egy jelentés jelentése. A magyar állam és nemzetbiztonsági szolgálatának felelősségéről a hat halálos áldozatot követelő, romák elleni támadások (2008–2009) kapcsán. (Továbbiakban: Gulyás, 2012.) http://ciganyvadaszat-per. blog.hu/2012/08/20/egy_jelentes_jelentese

2 A cigánygyilkosságok jól jönnek a boszorkányüldöző Draskovicséknak. Jobbik.hu, 2009. 08. 05. http://jobbik.hu/rovatok/orszagos_hirek/a _ciganygyilkossagok_jol_jonnek_a_boszork anyuldozo_draskovicseknak

3 Rendőrből gárdista – interjú az Új Magyar Gárda szóvivőjével. Kuruc.info, 2010. 01. 24. http://kuruc.info/r/6/54090/

4 Juhász Oszkár csak felkészülten háborúzna a Zsidesz rendőrei ellen. Atv.hu, 2012. 04. 19. http://atv.hu/belfold/20120419_juhasz_ oszkar_felkeszulten_haboruzna_a_zsidesz_ rendorei_ellen

5 Gellert Tamás: A lézeres gyilkos. Egy merényletsorozat anatómiája. Corvina, 2008. 409. o.

6 Uo.

7 Ténymegállapító vizsgálati jelentés – A romák sérelmére elkövetett sorozatgyilkosság felderítésére irányuló nyomozást segítő nemzetbiztonsági szolgálati munka értékelése az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága által felállított tényfeltáró munkacsoport vizsgálati munkája alapján. 2009. november 17. http://www.parlament.hu/internet/plsql/o gy_biz.keret_frissit?p_szerv=&p_fomenu= 20&p_almenu=26&p_ckl=38&p_biz=A277 &p_rec=&p_egys=&p_nyelv=HU

8 Gulyás, 2012.

9 Uo.

10 Uo.

11 Uo.

12 Uo.

13 Uo.

14 Bekerítés: valami újjal rukkolna elő a rendőrség október 23-án? Hírszerzo.hu, 2008. 10. 20. http://hirszerzo.hu/hirek/2008/10/20/8 3863_bekerites_valami_ujjal_rukkolna_elo _a_rendo

15 http://fn.hir24.hu/itthon/2009/10/20 /budahazy_nelkul_nincs_balhe

16 Gulyás, 2012.

17 A Jobbik már nem az a párt, aminek látszik – Kitálal a volt alelnök: pénz, karrier, manipuláció. Magyar Hírlap, 2010. 03. 12. http://www.magyarhirlap.hu/belfold/a_jobbik_mar_nem_az_a_part_aminek_latszik.html

18 hvg.hu, 2010. január 6. http://hvg.hu/itthon/20100106_fidesz_msz p_nbh_balajti_dobokay_gabor

19 Gulyás, 2012.

20 Fekete Gy. Attila: Összehangolt terrortámadások – Kik irányítják a képviselők elleni akciókat? Nol.hu, 2008. február 11. http://www.nol.hu/archivum/archiv-480904