Ha Bernard Shaw Szent Johannájában ott kotkodácsolhatnak Champagne megye legjobb tojói, s Helsingőr várában is megszólalhat a Hamlet atyjának szellemét elűző, rekedtes hangú, büszke dán kakas, a mi Mágnás Miskánkból (zene: Szirmai Albert, librettó: Bakonyi Károly, dalszöveg: Gábor Andor) egyenesen vétek lenne kihagyni a magyar baromfit. Nem is marad ki. Alföldi Róbert rendezéseiben innentől ez már kötelességszerű.

Vidékmagyarországon vagyunk. Nem azért, mert a szegedi szabadtérin. Nem is azért, mert Szirmai operettje vidéki birtokon játszódik.

Inkább azért, mert egész Magyarország az. Budapesttől Szegedig, valamint Tolnától Baranyáig. Ezt sulykolja belénk az előadásban fölvonultatott teljes állatsereglet. Az első fölvonást indító kakastól, a hatalmas piros lábosokban fortyogó disznófejeken át, a második rész látványvilágán eluralkodó, (fontosabb zeneszámok alatt piros szemekkel villogó) három, óriási, sövényből vágott kandisznóig. A gond az, hogy mindezt pont olyan idegenül szemléljük, akár magát a történetet. Mert azt...

Alföldi arisztokratikusan eltartja tőlünk.

Nincs sok mondanivalója róla. Nyafog kicsit, mint Hirtling István fejhangon rikácsoló Korláth grófja, majd kínjában belepakol mindent az előadásba, ami csak a keze ügyébe kerül. Villanásszerű ötletekben közli, mi minden juthatna eszébe róla. De nem jut. Így lőttök ti. Mondja. És ezzel megelégszik.

A szünetben elhangzott megjegyzés, miszerint ma már nincsen olyan hülye arisztokrata, aki fölugrana egy forró sparheltra, több mindenről árulkodik. Például arról, hogy Alföldi hiteles rendező.

Hisznek neki.

Ha ma nincs is, régen biztosan volt... Másrészt arról, hogy a rendező minden igyekezete ellenére akad, akinek nem jönnek le a történet mai áthallásai, aki magától értetődően a múltba helyezi. Árulkodik továbbá arról is, hogy Kovács Gerzson Péter koreográfiájának mindenképpen vannak maradandó elemei.

A kaposvári hőskorszak óta magára valamit is adó rendezőnek kötelessége az operett műfaját kitágítani, tradicionális elemeit részben vagy egészben maivá hangolni, zusammen az egészet úgy modernizálni, hogy azért leférjen a néző torkán. Horribile dictu még élvezze is.

Van a zene...

Nos, az rendben lenne, ha a kopár konyhában kezdődő és a zöld disznók parkjában kiteljesedő, csapongó kavalkádban mégoly mellékesnek tűnik is. (Díszlet: Menczel Róbert, zenei vezető: Silló István) Ezzel a zenével nem lehet nagyot bukni. Szeged többezres nézőterét is megtölti. Rácz Rita és Haja Zsolt hangja szépen szól a térben, el lehet rajtuk andalodni. Tudnak valamit, amiért a végén egymáséi lehetnek. Két zeneszám közben pedig egy síkidióta arisztokrata családon kellene röhögni, meg egy korszerűen jellemtelen Mágnás Miskán, aki magát mágnásnak kiadva az egész úri bandát átveri, de legesleginkább „mosogatóleány” szerelmét, a Marcsát. A végén a szerelmesek kibékülnek és mindenki mindenkié lesz. Vagyis azé, akit az eredeti szövegkönyv előír neki. Radnay Csilla Marcsája például – néhány harmatosra sikerült, s egy-két kifejezetten ügyesen megoldott koreográfia után – annak minden gazsága ellenére is a Miskáé lesz. Teszem hozzá, ebben a kontextusban meglehetősen váratlanul. De nem csak ők nem illenek össze. Színészi habitus nem talál utat színészi habitushoz, tehetség tehetséget olt ki, egy sokszínű színpadi társulat hull darabjaira anélkül, hogy megmutathatná a valódi erényeit.

Két, csak két színész van talpon a...

Stohl András maga a reveláció. Valamifajta ősi művészi ösztön diktálta jóravaló önzésből, a többiekre való tekintet nélkül játszik el egy korából kilépő, kliséktől megfosztott Mágnás Miskát. Kár, hogy nem egy másik előadásban teszi. Molnár Piroska kevésbé hálás szerepet oszt magára. A lehetetlennel próbálkozik. Miközben a teljes produkción rajta tartja a szemét, belső mosollyal igyekszik a legkülönfélébb talajból táplálkozó, számtalan széthulló alakítás között egyensúlyt teremteni. Sajnálatosan, sikertelenül.

Százfelé burjánzó, szövevényes, sokszor átrágott, kiagyalt, fogcsikorgató humorral átszőtt, szélsőséges látványvilágú, ellentmondásos történet Alföldi Mágnás Miskája. Sok minden eszembe juthatna még róla. De nem jut.