Kívülről fakad a derűje? Nem. Nem látja olyan jónak a világot. Belülről fakad a derűje. Tehát ilyen a szemlélete? Tehát ilyen a természete! Vigyázzunk. Nem vidám fickó, ám derűs bölcs. Ha nem venné észre a dilemmákat, úgy lehetne gondtalanul vidám. De észreveszi a dilemmákat és feloldja azokat, így lehet gondterhelten derűs. Nehezen kiküzdött érzésbeli és gondolati vívmány. Ebben telt el és telik el az élete. A vidámság egy könnyű élet kísérője lehet. A derű egy nehéz élet hozama lehet. Vagy fordítva. A vidámság szülője a könnyű élet. A derű ára a nehéz élet.

Jól ismerem? Talán igen. Nemzedéktársak vagyunk. Nem akarom drámaivá stilizálni. De vannak egyszerű, letagadhatatlan tények. A XX. század derekáról való nemzedék. Sok mindent nem a könyveinkből tanultunk, hanem az életünkben tapasztaltunk. Csak néhány példát. Ha azt mondják, háború, nem kapkodjuk az értelmező szótárt. Mert tudjuk mi is az. Ha azt olvassuk, koncentrációs tábor, tudjuk, nem néhány cserkésztábor összevonása. Ha azt halljuk, Don-kanyar, nem hisszük, hogy nyelvbotlás. Valójában Dunakanyart akartak mondani. Meg Voronyezs más, mint Zebegény. Az egyik a pusztulás dermesztő jelképe. A másik a feloldódás békés lehetősége. Ha repülő zúg a fejünk fölött, nem csak sietős üzletemberekre vagy jókedvű turistákra asszociálunk. Hanem kioldható bombateherre, gyilkos robbanásokra is. Nem folytatom, olcsó lenne. Együtt kell élni az emlékekkel. Elfelejteni nem lehet. Meg nem is szabad.

Különböző helyzetekben láttam a komolyság derűjét vagy a derű komolyságát. Évekig a főnököm volt. Az értekezletein súlyos dolgokról is esett szó. Vita is akadt. Ezeknek volt tétje, de nem volt éle. Gondolkodásba merülni lehetett. Megbántódni nemigen. Mert valahogy az egészet körüllengte nemcsak az egymásért való felelősségnek vagy inkább az egymásért való aggódásnak a béketűrő hangulata. Aztán nyugdíjba mentünk mindketten. Közös szobában voltunk nem parkolópályán. Inkább munkára készülő csendességben. Sokat beszélgettünk az órák előtt, között, után. Végig tanultam tőle. A beszélgetésekből és az előadásaiból. Bölcseletet, drámatörténetet – később gazdaságelméletet is. Meg humort, iróniát – végig toleranciát is.

Nagyon jó előadó. Alapos, szuggesztív, meggondolkodtató. Ám azt hiszem, legigazibb műfaja a szemináriumszerű beszélgetés. A különböző vélemények megszólaltatása, ütköztetése, egyeztetése. Ahol ad és kap. Tanít és tanul. Nagyvonalúan tanít, türelmesen tanul. E kettős egység a legsajátabb terepe. Itt csilloghatnak legjobban a tanári erényei. De nemcsak a tanári, de a baráti erényeit is ismerem. Ahogy egyengette nem könnyű pályám útjait. Ahogy félhangosan dúdolta a zsoltárokat a feleségem temetésén.

Töprengek a pályáján. Nem volt sima. Annak indult. De volt benne egy nagy törés. A történelem tette. Nemzedékünk történelme. A nagy történelem testre szabott, személyre szóló, kicsinyített mása. 1956 után kitették az egyetemi tanszékről. Nem roppant bele. Gimnáziumban tanított. Úgy hallottam, igen jó tanár volt. Talán itt gyakorolta a dialógusokká formált, beszélgető óratípust. Amit – újra az egyetemen – vitt tökélyre. És sorban szerezte a tudományos fokozatokat. A kandidatúrától az Akadémiáig. Persze, nem a fokozatok a legérdekesebbek. Hanem a könyvek, amikkel megszerezte azokat. Azt hiszem, sajátos, hármas ritmusban növekedett a pályája. Amelyben a ritmikus lépcsők folytatták-tovább építették és módosították-tagadták egymást. A magatartás azonban nemigen változott. Az a bizonyos szkepszisbe oltott hit. Vagyis végső soron a komolyság derűje. Nincs rá itt helyem, hogy méltó módon részletezzem. Ezért csak néhány, talán a leglényegesebb vonást. Három ritmusra gondolok. A komoly Lukács-tanítvány pályakezdésére. A klasszikus német filozófia jegyében. Ahogy felépíti és leépíti önmagát. A vakmerő, új ösvényeket kereső kísérletezésre. Ahogy új, nem hagyományos utakra vezeti a régi, hagyományos tudományt. És az új világot, új tárgyat, új műfajt találó, nyugtalan „beérkezettségre”. Ahogy nem biztos, hogy jól érzi magát a beérkezettségben.

A pályakezdés a nagy drámatörténeti-drámaelméleti monográfiával indul. Műfajtörténet Goethétől O`Neillig és Brechtig. Benne – természetesen – az elméleti konzekvenciák. Ez az alapozás épül tovább. Úgy, hogy – ami e ritmus lényege, fel is építi és le is építi önmagát. Ezt hordozzák a virtuóz Csehov-elemzések. Négy remekmű. Sirály, Ványa bácsi, Három nővér, Cseresznyéskert. Ahogy a műfaj beteljesíti a klasszikus, és megteremti a premodern változatot. A búcsút a klasszikától két elméleti munka is hordozza. Az elsőnek már a címe is beszédes. Az értelem kalandjai. A fegyelmezett értelem kalandokba bocsátkozik? Igen. Montaigne, Machiavelli, Hegel, Sade márki. A Montaigne- és a Sade-esszé alcíme a lényegre utal. „A kételkedés mint foglalkozás” és a racionalizmus szatírjátéka”. A klasszikus, fegyelmezett, magabiztos értelem búcsúzik önmagától? Bizony. De a dolog nem ilyen egyszerű. Mert Hegel, az alapozó nagymester nem hagyja magát. Vele a Kis Hegel-könyv még egyszer szembenéz. Bogozva a történetfilozófia és az esztétika összefüggésének titkait. Nehogy a részleges búcsú feledéssé változzon.

A hagyományos tudomány nem hagyományos utakra vezetése, legalábbis a nem hagyományos utak keresése, járhatóságuk kikísérletezése két nagyon jelentős elméleti monográfiában történik. Az első A látszat valósága. Bölcseleti vizsgálódás a lételmélet és ismeretelmélet határterületein. A kettő átfedése, egymásba játszhatósága. Hogyan válnak a látszatok, a lét megjelenésformái, szubjektív vagy kvázi objektív tudati megformálásai a valóság helyébe lépő, ahelyett fungáló virtuális valósággá. Amelyek elemzése egyszerre lételméleti és ismeretelméleti gond. Negyven éve jelent meg. Határozottan úgy vélem, ismét hihetetlenül aktuális. A háttérirodalom némi frissítése után új kiadás után kiált. A második az Anti-esztétika. Tájékozódás a művészet megváltozott birodalmában. A klasszikus művészet mellett az avantgárd és a populáris művészet világában is. Hiszen az utóbbi kettőre a klasszikus művészet fogalmai már nem érvényesek. Nem megtagadni kell az esztétikát, hanem újat kell csinálni. Revideált fogalomrendszerrel. Ami tagadás a klasszikus művészet klasszikus fogalmai tekintetében. Állítás a nem klasszikus művészet nem klasszikus valósága tekintetében. És nem egyszerűen a művészet megváltozásáról van szó. De bonyolultan a művészettel szemben támasztott befogadói igények és magatartások megváltozásáról is. Ehhez keres a megszokottal szemben új, antifogalmakat ez az új, meggondoltan, derűsen rebellis művészetelmélet.

A legutóbbi könyvek hordozzák az új világot, új tárgyat, új műfajt találó furcsa, nyugtalan „beérkezettséget”. Kalandozások a világgazdaság és a gazdaságelmélet számára most felfedezendő vagy felfedezett tájain. A zárt szakmán kívüli boldog elkötelezetlenségben. Merészen és tiszteletlenül. Ahogy csak egy iskolákon kívüli teheti. Gondok, amiktől sokan szenvedünk. Amiket kevesen értünk. Keresi, merre tűnt el az a rengeteg pénz. Hova repül a léghajó Manhattan felett. Mit mutat a napóra a Times Square-en. Keresi és ezúttal nem csupán derűs, de valamennyire kaján magyarázatokat talál. Vigyázzunk. Nem feltétlenül az irracionalitás abszurditásáról van szó. Hanem bizony a túlhajtott ráció irracionalitásáról vagy abszurditásáról is. Benne élünk egy kuszán áttekinthetetlen világban. Amelyben a régi értékek kimúltak. Az új értékek elvetéltek. A folyamatokra magabiztosan téves magyarázatok vannak. Váratlan elméleti telitalálatok nincsenek. Talán éppen az iskolákon kívülállás bátor derűje hozhat ilyeneket. Jó olvasmányok e tudálékosságtól mentes vakmerő hipotézisek. Mi, iskolákon kívüliek, bízvást élvezhetjük. És legyen annyi bátorságunk, hogy higgyünk is bennük.

Nyitott életmű. Almási Miklós nyolcvanéves. Hozhat meglepetéseket a kilencedik évtizedben. Isten éltesse.