Aligha vitatható napjainkban a kamarazene intimitása. Pontosabban: bármely korból származó kamaraművek iránt leginkább azok érdeklődnek, akik szeretik azt a közelség-távolság játékot, amit általában a kis apparátusra szánt darabok kínálnak. Tehát, miközben passzív közönségként hallgatják a műveket, a figyelem személyes többletét adják. Mint amikor jelen lehetnek olyan társaságban, ahol beavatottak beszélgetnek. Ehhez az intim légkörhöz ideális a viszonylag kis terem – ugyanakkor a kamarazenei remekművek képesek uralni a legnagyobb koncerttermeket is.

A kamarazenének ez a sajátos természete feladja a leckét a koncertszervezőknek; eldönthetik, kistermi rendezvényekkel eleve lehatárolják a hallgatóság létszámát, s ezzel az egykori arisztokratikus jelleget erősítik – vagy pedig a közönséghódítás feladatával is megbízzák a művészeket. Ez utóbbi esetben nagyobb a kockázat, a tét – az előbbi viszont azzal a hátránnyal jár, hogy az esetleges művészi világmegváltás is kevesek magánügye, -élménye marad. S ha arra gondolunk, napjainkban milyen sokrétű a kulturális kínálat, a partvonalon kívülről úgy látszik: érdemes kockáztatni.

Ilyen elmélkedésekre két (egyébként minden tekintetben összemérhetetlen) rendezvénysorozat késztetett. Mozart születésnapjához csatlakoztatva hívták életre Salzburgban a „Mozartwoche” rendezvénysorozatát, amely időről időre módosuló programmal jelentkezik. Túl azon, hogy – ellentétben azzal, amit a neve sugall – nem egy hétig, hanem 10 napig tart, ráadásul, afféle „Mozart plusz...”, tehát valamilyen szerkesztői koncepció folytán Mozart zenéjéhez mást is társít. Az utóbbi években: kortárszenét. Teszi ezt oly módon, hogy ne konfrontálódjanak az újak a történetiekkel, hanem együttesük tartalmas élményeket jelentsen. Az átgondolt programösszeállítás kézzelfogható bizonyítéka az almanach, amely valamennyi program ismertetőjét tartalmazza (s a közreműködők életrajzát). Az egyes hangversenyekhez külön műsorfüzetet is kínálnak, az almanach aktuális részletét. Az idén a gazdag kínálatból az utolsó három nap rendezvényeit választottam, amiben nem titkoltan Perényi Miklós és Schiff András matinéja játszott döntő szerepet. A Mozart-hétnek évről évre visszatérő, állandó vendége Schiff András, s neve mindig telt házat vonz, adjon szólóestet, lépjen fel kamaramuzsikusként vagy együttese, a Cappella Andrea Barca dirigenseként. Lassanként azok táborához tartozom, akik „újrahallgatni” járok koncertjeikre, akár a részben ismétlődő műsort is. A minőség szavatolt, s az élmény megunhatatlan. Valahol ez is fontos szempont a kamarazene kedvelői számára – hogy biztosak lehessenek abban: gazdagabban, mondhatni, megajándékozottan hagyják el a koncerttermet. Programjukon ritkaságként ezúttal Webern Op. 11-es Három kis darabja szerepelt – nem több súllyal-jelentőséggel, mint egy üde kis színfolt. Megunhatatlannak bizonyultak Beethoven variációsorozatai Mozart-témákra, és sokáig emlékezünk Schubert Arpeggioneszonátájára. Várjon Dénes személyében volt magyar szereplője is annak a méltán rendkívüli tetszéssel fogadott matinénak, amelynek műsorát kizárólag 20. századi művek alkották. Ihletett-szép előadásban hallhattuk Schönberg Op. 9-es Kamaraszimfóniájának Webern-féle átiratát – majd este a Bécsi Filharmonikusoktól, Daniel Barenboim vezényletével, a mű eredeti verzióját (két Mozart-zongoraveseny között). Bartóktól a Kontrasztokat Várjon Dénes a Widmann-testvérekkel szólaltatta meg, akik közül a klarinétos-zeneszerző Jörg Budapesten is többször szerepelt, mindkét minőségében. A Mozart-hét műsorát színesítendő, afféle mozarti „Akinek ennyi jó kevés… „ gesztussal, ráadásként Nach(t)stücke sorozatot csatlakoztattak öt esthez. A záró zenekari koncert után Kurtágművel (Ligatura – Message to Frances-Marie, op. 31b) és Mozart Abendempfindungjával búcsúztatták a közönséget (ez utóbbi zongorakíséretét a dirigens Ivor Bolton látta el). Nach(t)stück-ként hangzott el egy Bach–Mozart estet követően Widmann 5. vonósnégyese, amely a „Versuch über die Fuge” címet viseli. Február 3-án a Haus für Mozartban hallottam, Claron McFadden és a Minguet Quartett előadásában – majd 9-én a Concerto Budapest otthonában, a Páva utcai Zeneházban. Itt „A kvartett éve” címmel meghirdetett kisbérlet első sorozatában, Kolonits Klára és a Keller vonósnégyes tolmácsolásában, magyarországi bemutatóként. A két interpretáció hatványozott élményei megoszthatatlanok, de semmiképp sem szeretném, hogy nyomtalanul múljék el a hazai kezdeményezés. A kisszámú hazai hallgató összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzetben volt, mint azok a salzburgiak, akik éjszakába nyúlóan kitartottak; a szöveg hozzáférhetőségét biztosítani kell (ez esetben a latin és német szöveget ideális esetben magyar fordításban is), másként kisebb a műértésnek az esélye, s ez alapvetően befolyásolhatja egy mű fogadtatását, megítélését. A magyarországi bemutató ily mód nyilvános főpróbának tekinthető, s érdemes lenne „vizsgáztatni” az interpretációt nagyobb közönség előtt, nagyobb pódiumon is –a szövegértést biztosítva, a hallgatóság személyesebb megszólításával. Hogy minél többen lehessenek részesei, átélői a kamarazenei intimitásnak.