A Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadának Náthán gyermekei című, Jeruzsálemben játszódó előadásában a muzulmán gyűlöli a zsidót, és viszont, a keresztény ki nem állhatja a muszlimot és fordítva, mindenki utál mindenkit, és nem is kicsit. Nem olyan nagy probléma ez, gondolhatná egy ateista, csakhogy a Közel-Kelet több ezer éves történelmét akár felületesen is ismerve, jól tudjuk: nem egyszerű dologról van szó. Mindegyikük más istenben hisz, és máshogy, mindegyikük úgy gondolja, hogy az ő népe régebb óta él itt, tehát több mindenre joga van, mint a másik kettőnek. Próbálják egymást meggyőzni az igazukról, először vitázva, később már sértéseket vágva egymás fejéhez. A kérdés természetesen eldönthetetlen, inkább hosszú századok óta ölik egymást, mert ez egyszerűbb, hiszen gondolkodni nehezebb, mint ütni, és mindig akad olyan, akinek lesz oka bosszút állni.

Az 1963-ban született Ulrich Hub úgy írt drámát, mintha körültekintő, a színpad csínját-bínját ismerő dramaturg lenne, semmint író. Gotthold Ephraim Lessing a felvilágosodás hajnalán írt Bölcs Náthánját addig alakítgatta, addig toldozta-foldozta, amíg a romantikus túlzásokat, a felesleges fordulatokat, a ma már egyértelműen komikumot kiváltó befejezést ki nem metszette az eredeti szövegből. Jó érzékkel hagyta meg a cselekmény két lényeges elemét, a szerelem lehetőségét a két fiatal között, és a világvallások képviselőinek engesztelhetetlen gyűlöletét, amely, mivel mégiscsak gyerekeknek szóló darabról beszélünk, néhol kesernyés humorba fordul.

Gigor Attila rendező nem akar mindenképpen az előtérbe kerülni, pedig nem ártana, ha néhol hangsúlyosabban lenne jelen. A Náthán gyermekei nem a hitvitára koncentrál elsősorban, hanem arra, hogy a másként gondolkodó is ember, nem kell feltétlenül hívőnek lennie, sokszor már éppen elég „bűn” már az is, ha más a bőrének a színe. Ne adj isten cigány, nem véletlenül került az előadás szövegébe az utalás a romákra. Az első jelenetben nagyon ötletes a tűz megjelenítése, amelyből Kurt, a keresztes lovag megmenti Rechát. Halas Dóra, aki szintetizátorral kíséri az előadást, szájjal és gyufával imitálja annak a cigarettának a meggyújtását, amely majd a tűz okozója lesz. Ez a felütés egy érzéki színház lehetőségét villantja fel, de később nem követi folytatás. Mint ahogy többet ígér a színpad bal oldalán elhelyezett kivetítő is, amelyet azonban csak egyszer használ a rendezés, egy kamaszoknak szóló előadás esetében, az internet és virtuális világok korában bátrabban hozzá lehetett volna nyúlni ehhez az eszközhöz. Nagy gond nincs azért, hiszen Kulka János, Martinovics Dorina, Földi Ádám és Hollósi Frigyes színpadi teljesítménye megfelelően illeszkedik a rendezői elképzeléseihez.

Mindössze Sinkó László lóg ki negatív irányba a játszók közül. Szultánja egyszerűen a figura paródiája, lehetetlen komolyan venni, néhol a szavát sem érteni, indiszponált alakítása leginkább arról tanúskodik, hogy a színész mielőbb szeretne túl lenni az előadáson. Sinkó felületessége miatt az egész interpretáció megcsúszik egy kicsit, hiszen a zsidóság, a kereszténység és az iszlám képviselőit erényeivel és hibáival együtt kellene megmutatnia az előadásnak, de így ez nem sikerülhet.

A Nemzeti produkciója nehéz feladatot vállalt fel, hiszen a színházra és az előítéletektől mentes gondolkodásra próbál, nem iskolás módszerekkel, nevelni. A Náthán gyermekei azért éri el a célját végül, mert nem magyaráz, és még kevésbé dönt el bármit is. A rendezés nem fejezi be a történetet, az ifjúsági előadás nézőinek otthon a szülőkkel, vagy az iskolában a (dráma)pedagógussal kellene megbeszélniük és feldolgozniuk a lehetséges végkifejleteket. Az előadás nem tekinti feladatának a válaszadást, inkább kényes kérdéseket tesz fel, amelyek alkalmasak arra, hogy a tizenévesek elgondolkodjanak önmagukról és a világról.