Az angliai vendégrendezőnek, Jim Carollnak, a budapesti Bárka után most kaposvári játékterében egy szólószámot látunk, egy nagyon kedélyes és mókás valaki beszél, incselegve, aki elnéző magához és a világhoz, akkor is, ha ő tesz aljasat, mohót, gonoszat vagy csak egyszerű csínyt űzve – és akkor is, ha siheder barátja, az őt oly szívesen mocskoló Harry, a walesi herceg utánozza őt. Némi kritikai távolságtartással. Egy keresztútnál, egy fogadóban, egy harctéren vannak együtt, erősen 16. századi angliai miliőben: és nem szakad sem ő, sem senki más ide mi közénk, a 21. századi vidéki városba. Czintos József vidámabb mesébe oltja a történéseket, s két nagy, halhatatlan monológja is – tökéletesen uralt szövegmondással bár – de efelé tendál.

A IV. Henriknek tudnivalóan két része van, azaz két mű. Itt most csak az elsőt játsszák. Ebben nincs igazán óriási veszteség és tragédia. Történelemlecke van, történelmi lecke lenne. Bonyolult, zavaros ugyan a történet, egy a rengeteg uralkodóból és egy a rengeteg csatából, ha így olvassuk, vagy így láttatják. IV. Henrik király uralmának megerősítése, ellenségeivel való leszámolása, kicsapongó életű fiának, a későbbi V. Henriknek személyiségfejlődése, és egy komplex zsiványalak halhatatlanná tétele: körülbelül ennyi tömören. Hogy itt generációk állnak egymással szemben, hogy a nyugalom hogyan győzi le a forrófejűséget, hogy valaki hogy válik érettebbé egy feladat alatt, hogy a hadi koncért hogy támadnak egymásra egykori társak: szólhatna mindez nekünk is és általunk is, ahogy William Shakespeare erről zseniálisan gondoskodott. Nem ő tehet arról, hogy szövegét bőbeszédűnek érezzük az operajátszási merevség és viaszfigurák okán, s talán Vas István kissé nehézkesen archaizáló szövegénél fogva is. Jim Caroll nem gondol sokat arról, hogy miről szólhatna éppen most ez a mű. Arról inkább, amit színészei el is mondanak műsorfüzetbe szerkesztve (s korábbi Hamlet-rendezése is ennek némileg szerencsésebb példája volt), azaz, hogy mennyit gyakorolnak, tréningeznek, színészileg rugalmassá tévő helyzetekbe kerülnek, de célokat és oksági összefüggéseket nemigen látnak. A legodaadóbb stilizálás sem tudja elkendőzni, hogy nem felhőtlenül boldogok, s tudják, hogy ez látszani is fog. A csodálatos, ma már ritkán látható gondossággal és igényességgel válogatott anyagok, pazar ruhák, fodrok, szegélyek, finom bőrcsizmák, kesztyűk, kösöntyűk színháztörténeti pontosságúak és eleven Globe-múzeumot varázsolnak. Ez Cselényi Nóra igen szép munkája. (Ezt a vois végig lehetne csinálni, de következetesen, és akkor kapnánk egy kis turistáknak szóló szép színjátszást stratfordi mintára.) És mindeközben a mát a díszlet hivatott jelezni, kínosan szájbarágóan. Minden tét nélkül, reflektálatlanul önt elénk egy lepusztul katedrálisbelsőt, elhagyott szerelőcsarnokként. Kidobott autóülés, rozsdás vasak, műanyag ládák, avar és mai kosz. A fenti, király, urak, főnemesek számára pedig fenn körbefut egy vastraverzes galéria. Összeveti a két kort? Annyira szép az előző? Ilyen silány a mai? Ezt mutatja, de nem mondja. Nem érvel. (Csanádi Judit díszletterve szolgálja a dichotomikus koncepciót.)

Van egy nagy formátumú, gazdag Falstaff figura, apai-fiúi komplexus, és két párhuzamos házassági jelenet, egy nagy párbaj: ezek maradnak bónuszként, mert ami összeköti ezeket a csomópontokat, az tanácstalan, szövegmondásra korlátozódó unalom, megbonyolítva a színpad végében a bejövetelt gátló dombocskával, melyen két szomorú növény nődögél. Felerősödik a múzeumi jelleg akkor is, mikor korhű madrigálokat és templomi kórusokat énekelnek a jelenetek között, hol latinul, hol angolul, hol, nagyon szépen, wales-iül. (Faragó Béla, az előadástól függetlenül szintén igényes zenei rendezői munkája.) Ami walesi (welsh), az mind jó. Az idegenség, a különleges nyelv elvarázsol: Lady Mortimer is, Glendower lánya, csak e nyelven tud férjéhez szólni. Nyári Oszkár tud olyan ízt keverni két jelenetbe, ami valami mitikusságot, vadságot és varázslást teremt a walesi, mágikus erejű főnemessel, és Tóth Molnár Katalin is megteremti a nyelv által ezt a – jobb szó híján – „egzotikusságot”, behoz valami üdítőt a színpadra. Még a kocsmai turpisságnak is van dinamikája, hála Csonka Ibolya Sürge asszonyának. Az urak, IV. Henrik mellett, ellen, csatatérre gyűlvén, háborút latolgatva: alig megkülönböztethetők. És nagy igyekezet sem mutatkozik létrehozni ezt. A kiváló Kovács Zsolt most erőltetetten száraz, végig szürke, igyekvő katona. Egy jelenetben, összevillanásban fénylik föl az apai csalódottság és remény vegyüléke, mikor fiát, Henryt vádolja s magát sajnálja.

Az összetett és sejtető figura, melynek csak a következő darabban látjuk még teljesebb kifejlését, Kovács Krisztián alkatára és színészi jelenlétére pompásan illik, és érzékenysége által néha valóban megteremtődik az a borzongató kétség, hogy vajon benneragad-e a lehúzó környezetben, vagy bizonyítja alkalmasságát, összeszedi magát, s kiválik a kétes közegből. Ez történik, de már szinte belefáradunk, hogy összemérje kardját Hővér Percyvel, a hasonló korú, nagyratermett pártütővel, s elinduljon az utódlás felé. (Megint szépséges hadijelmezben vannak.) Nem marad tere valami többet elárulni arról, mit jelent neki az apja figyelme vagy a haza szolgálata, vagy bárki más, aki körülveszi a színpadon. Ilyen értelemben Hővér – Fándly Csaba is magára hagyatottan dacoskodik, és az a legendás erő, dinamizmus, amit neve mutatna, nem képződik meg.

Nehéz végigülni a több mint három órát, és nem azért, mert Shakespeare ma már élvezhetetlen lenne. Sok munkával, készülődve, áldozattal, kényszerű színészi alázattal most már-már azzá tették.