Egy modern nő megzabolázása... Berekméri Katalin görnyedt tartása... A házasság életidegen stációi...

Avagy a nagy érzelmi kielégülések alkonya...

Mi marad? Melyik kép? Milyen nyomot hagy Shakespeare darabja, miután a Tháliából hazaköltözött a saját színházába...

Feketébe öltözött, szeretethiányos női punk. Szűkölő vadmacska meggörbített háttal, éles karmokkal. Vagdalkozó lánygyerek, aki így próbál fölnőttnek látszani. Aki simán lehülyézi a kérőit. Azt az egyet. Gyermeki őszinteség és világ iránti harag. Szeretetlenség. Maffiózó(nak öltözött) apával és példaképnek állított, nyálas-bájos húgocskával. Énje mélyén a kor diktálta belső ellentmondásokkal. (Gondoljunk csak bele, hány női szerep között kell a felnőttség küszöbén választania. Mondjuk, itt a 21. században.) Mi ez a nő, ha nem a lázadás maga? Mi ez a nő, ha nem a szenvedés maga? Mi lesz, ha találkozik egy látszatra hasonlóval? Egy punkos jó fejnek látszó csávóval. Ugyanaz történik, amire görnyedt tartása predesztinálja. Ezt a lány csúnyán megvezetik. Látatlanban megszerzik a hozományát. Már az első találkozásnál rángatják, lökdösik. Később is húzzák-vonják. Éheztetik. Zabolázzák. Még az is lehet, hogy beleszeretnek. Még az is lehet, hogy szerelmes lesz. De végül is mindegy. A világ működését mindez érintetlenül hagyja. Mert ebben a sztoriban nem a szerelem a lényeg, de még nem is a pénzvadászat. A működés ridegsége, a manipulálatlanság bukása, pontosabban az arra való mégoly pórias hajlam diadala. A nélkülözhetetlen manipuláció!

Ebben az eredendően törékeny lelkű, látszatra fiús mai lányban egy érzékeny rendező világképe jelenik meg. Fájdalmas női portré fölkavaró kérdésekben, durva akciókban és kifinomult utalásokban...

Vajon egy nő még mindig sérülékenyebb? Még mindig a sérülékenységéhez való viszony a modern nő sorsa? Mert ha igen, az valóban predesztinálja bizonyos fajta elnyomásra. Ha próbálja elkerülni, nagy eséllyel kirekesztődik a társadalomból. Ha hagyja és lazán ellavíroz, egész jól kijöhet a dologból. Ez ilyen durva. (Viszont nem ilyen egyszerű.) Tény, hogy Petruchio ráfarag. A görnyedt kis békából nevel magának egy fennköltjárású manipulátort.

A szokásos darabértelmezések sokkal elnézőbbek a figurákkal. Sorin Militaru, a nagy román rendezőnemzedék egyik legsikeresebb utódja, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának az előadásában tárgyilagos érzelmekkel figyeli a szereplőit. Itt van Petruchio (Bokor Barna), aki a megjelenésével korszerű férfiasságot sugall, miközben rezzenéstelen elszántsággal zabolázza a tulajdonába került nőnek kinéző tárgyat. Látszatra korának férfiideálja. Erkölcsileg besorolhatatlan figura. De mintha tudná, mit akar. (Az előadás ebben is jól lavíroz. Egyidejűleg mutatja a napi társadalmi elvárások és a személyes erkölcsi érzék egymásnak feszülő, föloldhatatlan ellentétét.)

És itt van Bianca (Gecse Ramóna), aki a szerelem utáni vágyakozásban tüllruhás extázist él át a balettrúddal. Na, igen, erre a kislánynak öltözött balettruhásra jobban gerjednek a környezetében lévő férfiak. Bármennyire is kilóg belőle a leendő hárpia.

Ott figyel, lehidal az egész férfisereg. Nádasdy 2000-ben készült magyar szövegének rejtőzködő modernsége sokadik színpadi formájában mutatja meg erényeit. Ez a modernség nem erőltetett, inkább a szöveg mélyén, annak szövetébe ágyazva lappang. Lehetőséget ad, akár Shakespeare maga, az értelmezés sziporkázó gazdagságára. (Érdekes módon Varró Dániel nemrégiben készült, sikítóan újmagyar fordítása jóval hagyományosabb világképű előadásban jelenik meg a Vígszínházban.)

A szereplők ruhái, bár elemelődnek a jelentől, korunk manipulatív létezési technikáira utalnak. (Díszlet, jelmez: Alina Herescu.) A figurák külvilágnak mutatott szerepeit egyértelműsítik. Az esküvőn – melyet a szöveg szerint Grémio mesél el, de itt egy hatásos képben a maga valójában elénk tárul –különösen sokatmondóak. A halványpiros virágok a menyasszony fehér nászruháján halovány vérfoltokként borítják Katalin testét. Nem csak a test, a lélek ártatlanságának jövendő elvesztését is előre vetítik...

A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása valóban átmegy exorcizmusba, ahogy a rendező ígéri. Érzelemmentes kényszereljárást látunk, amely egy romlott társadalom nevében űzi ki az őszinte létezésbe vetett hit mélyen lakozó, gonosz démonát.

Nagy érzelmi kielégüléseknek Petruchio és Katalin kapcsolatában sem lehetünk tanúi. Eldönthetetlen a két ember érzelmi viszonya. Látjuk őket kívülről. Ez a kép nagyjából megnyugtató. A dolgok elrendeződését mutatja a régi, jól bevált hierarchia szerint. Belső érzelmi viszonyaikat ki-ki a saját habitusa szerint ítélheti meg a boldog végkifejlettől egészen a kényszerházasság sötét jövőképéig. A petruchiói férfialak egy idejétmúlt kor mai válasza a modern korra. Régi szemlélet imponálóan mai külsőben. Berekméri Katalin Katájának modernsége sem egyértelmű. Korunk ellentmondásaira adott korszerű válaszai teszik oly végletesen mai nőalakká. Lázadó énjét a korszellem ráerőltette szerep győzi le. Az küzd ellene, akár még Petruchio helyett is. S nagyon úgy tűnik, hogy végül belebukik. Legalábbis, ha annak vesszük, hogy a lefinomult külső, a szelíddé olvadt gesztusok, a szálfaként kiegyenesedett tartás gyaníthatóan egy női mivoltában meggyötört, rejtőzködő, mélységesen boldogtalan lényt takar. A tudást megszerezte, szenvedésével a képmutatásra való jótékony hajlamot is, (ami egy képmutatásra berendezkedett világban igencsak hasznosnak tűnik) s immár tévedhetetlen abban is, hogy mit vár el tőle az a közösség, amely körülveszi. A szűkebb és tágabb környezete. A szerep tehát megvan. Mint amolyan általánosan elterjedt túlélési stratégia korunk társadalmában. És mi az, ami elveszett? Önnönmaga? Százfelé pereg a képzelet, ahogy az előadás gazdag képeit nézve, Shakespeare szelleme száz és száz formában társalog velünk.

A színésznő remekel. Csak ahogy a legvégén a hangjával játszik. Mikrofont ragadva csábítóan nyúlik el a pompás lakomaasztalon, miközben belekezd Katalin híres, minden eddiginél fájdalmasabban hazug monológjába a női engedelmességről. Elmondja, újra kezdi. Majd újra és újra. Egészen addig, amíg már csak a hangját halljuk a színfalak mögül.

...„Volt énnekem is nagy öntudatom, / dagadó szívem, s tán még több agyam, / hogy szóra szót, dühre dühöt feleljek. / Most már tudom. Lándzsáink szalmaszálak, / erőnk gyönge, semmi se teszi széppé, / látszunk valaminek, s az vagyunk legkevésbé.”

Ahogy távolodik, a monoton gépiességgel ismételt monológ egyre halkul. Valahogy mégis egyre hangosabban, hátborzongatóbban szól a színfalak takarásából...

Akkor most mi ez a nő? Lázadás, szenvedés... behódolás. Vagdalkozó vadmacskából büszke szolga. Mocskos szájú lázadóból fennkölt beszédű pedagógus. Pedáns házinyúl. Más nők kioktatója. Vagy épp ellenkezőleg? Ő minden fájdalmunk? Anyánk helyett anyánk, lányunk helyett lányunk? Társadalom kontra makrancos Kata súlyos 1:0.