Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije című regényben van egy aprócska elképzelt történet: egy távoli bolygón a műalkotások köré szerveződik a társadalmi élet. A polgárok minden évben egyszer benyújthatják egy művüket a mindenható főhivatalba, ez ott számot kap, és sorsoláson vesz részt. Gooz, az egyszerű, egyedül élő varga gondol egyet és lefesti macskáját. Még sosem festett egyetlen képet sem, ezt mégis beküldi és példátlan szerencsével a sorsoláson a művek tömegéből megnyeri a fődíjat, egyben földi pénzértékben az egymilliárd dollárt. A kép díszhelyre kerül a bolygó galériájában és az emberek kilométeres sorokban állnak, hogy láthassák a felbecsülhetetlen értékű remekművet. A többi alkotást, festményt, szobrot, könyvet, amelyet a szerencsekerék értéktelennek nyilvánított, elégetik.

A kulturális termékek irtózatos és egyre növekvő mennyisége vesz körül minket, földi embereket is. Az internetes információk végtelen folyama, a sok tucat rádiós és televíziós csatorna huszonnégy órás kínálata, az ehhez társuló „hagyományos” kultúrahordozók (mozi, színház, múzeum, DVD, könyv, folyóirat, újság, szórakoztató rendezvénydömping stb.) élet-halál harca folyik a fogyasztókért. Vagy a piac szerencsekerekére hagyatkozunk, vagy nekiállunk keresgélni a kulturális terméközön hegyvonulatának lábánál, és elkezdünk guberálni a remekművek után. Hol van már az a kor, amikor Hamvas Béla, a múlt század nagyszerű filozófusa gondolt egyet, és azt mondta magának: a feladat száz könyv megmentése az ostromlott világból. Olyan száz könyv, amelyből, ha minden más könyv elveszne, az emberiség irodalmának vonalát nagyjából helyre lehetne állítani. Mondom, gondolt egyet, és megvolt „A száz könyv”, amelyek közül – az ő szavait idézve – „az egyiknek legalább mindig az éjjeliszekrényen kellene lennie, hogy az ember, ha nem is többet, elalvás előtt egyetlen szót elolvasson, és az emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj sötétségébe világításul magával vigyen”.2

Aligha tévedek, ha azt mondom nem szűnt meg vágyunk ennek a száz könyvnek a birtoklására, megismerésére. Umberto Eco kifejezésével élve, ez „a lista mámora”, amely megmaradt az emberiség gyermekkorának világteljesség-igényéből a felnőttkorra is, és végigkíséri történelmünket Akhilleusz pajzsától a posztmodern utáni időig. De amíg néhány ezer éve Akhilleusz pajzsát, vagyis a befejezett világot Ókeanosz végtelen tengerárja vette körül, mára ez a határtalan vízözön eltűnt, az óceán kiszáradt, a pajzs szélei elvesztek a látóhatár megfoghatatlan távolában. A civilizáció, avagy a kultúra nemcsak mennyiségében növekedett beláthatatlanná, hanem minden jelentéstartományába került, maga vált az univerzummá, és menekülni lehetetlen belőle. Nem a művészet, a tudomány, az oktatás stb. és ezek intézményei, illetve működésük szabályozóinak jól számba vett összege az, amit vizsgálnunk kell. A kultúra ontológiai-antropológiai entitás, Mátrix, kápráztató látszat, Maja fátyla, amely megbabonáz minket, de amiből nem szabadulhatunk sem a való világba, sem a nirvánába. S aztán rákapcsolódunk a világhálóra, hogy elmerüljünk a kommunikáció tiszta világába a fórumokon, chatszobákon, a hírportálok, weblapokon és más formákon keresztül. A természetnek alávetett emberből a kultúrának alávetett ember lett. Plázában élünk, amelynek minden négyzetcentimétere formatervezett, esztétizált, üzenetet kínál elénk, utánunk. Irtózatos a hangzavar, mesterséges látvány vesz körül, csillagok helyett fényszennyezésben gyönyörködünk. Olvasom, hogy a washingtoni Kongresszusi Könyvtár archiválni kívánja azokat a hozzászólásokat, amelyek az egyik közösségi portál oldalain jelentek meg. Egy olyan portálén, amelynek egymilliárd fölött regisztrált a felhasználója, és felületein napi 55 millió új hozzászólást ad közre. Minek? Milyen keresőrendszerek milyen szempontok szerint elemezheti bárki is ezt az iszonytató méretű és szédületes gyorsasággal növekvő szöveguniverzumot? Tiszteletet érdemlő, ahogy az ember mégsem veszíti el magabiztosságát abban, hogy úrrá tud lenni ezen az áradaton, hogy értelmesen szelektálni képes, rendet tesz, analizál, eredményre jut.

Néha persze – egyszerűen csak józan belátással – azt mondjuk Hamvas Bélának, hogy Chestertonnak volt igaza, amikor egy angol folyóirat kérdésére, hogy melyik volna az a könyv, aminek legjobban örülne egy lakatlan szigeten, nem Shakespeare, Swift művei közül választotta, s nem is a Bibliát, hanem a csónaképítés kézikönyvét.

A hétköznapi prakticizmuson túl sincs azonban más lehetőségünk, mint a benne-lét analízise a végső határok elérése nélkül; a szabálykeresés és szabályteremtés, az eligazodás és eligazítás, a lista és listázás. Nem a végső igazság, hanem a sok igazság közötti relatív nyugvópont keresése, és újrakeresése a kudarc ellenére. A heteronómia irtózatos erejű kísértésétől, a posztmodern kontextulaizmusától átlendülni az autonómia és a modernitás szilárd pontjai felé és aztán vissza; ez az ingamozgás jellemzi egyre inkább nemcsak a kultúratudományt, hanem a művészetet és egyáltalán a magaskultúrát.

 

Ha mármost a magyar kultúrára tekintünk, a helyzet még összetettebb. Elvész, megmarad, erősödik az áradatban? Szörnyű próféciák, kétségbeesések, nekilendülések váltogatták egymást több évszázada. Nem tudtunk erős érzelmi töltet nélkül beszélni erről a kérdésről.

Az ezredforduló kulturális minisztere beiktatása előtt néhány nappal adta első hivatalos interjúját a televízióban, és többek között arról beszélt, milyen fontos lenne egy kulturális szövetség kialakítása Európában a magyar kultúra érdekében is. Szövetséget kell kötnünk ezen belül – mondta – különösen azokkal az országokkal, amelyek határainkhoz közel vannak, hisz ha valaki, akkor mi megértjük egymást.

Szimpatikus gondolat volt ez, már annak belátása miatt is, hogy a kultúrák között nem lehetnek határvonalat, létünkre csak az egész viszonyában kérdezhetünk rá. Sehogy másként. Rokonszenves mondom, de két kérdést nyomban fölvetett. Az első: ki, vagy mi ellen kell számunkra ez a szövetség? A második: vajon megvalósítható-e hiszen az európai nemzetek régen és a jelenben a kultúrában legalább annyira rivalizálnak egymással, mint bármely más területen?

A második kérdésre a válasz sajnos negatív: ez a szövetség legtöbb területen nem létezik, szomszédainknak jórészt érdektelen riválisai maradtunk. Sőt vannak akik a teljes befelé fordulás és ellenségkreálás kürtjeit fújják.

Az első kérdést illetően Európa emblematikus értelmiségei még mindig a néhány évtizeddel korábban kibontakozó és az ezredfordulóra uralkodóvá váló kulturális világrend meghatározó tendenciája ellen fogalmazták meg aggályaikat. Az ellen a kulturális világpiac ellen, amely a maga egysíkúságával megállíthatatlanul leértékelte mind az európai, mind a magyar magas kultúrát.

Ezekben a közös aggályokban nem csak arról volt szó, hogy az európai és benne a magyar alkotók színe-java képtelen megélni egy olyan piacon, amelyről John Keane azt mondja, hogy csöndben és lopva arra törekszik, hogy minden olyan véleményt, amely nem kommerciális és minden olyan életformát, amely nem piaci, kitúrjon a nyilvánosságból, és amely azt a demokráciától idegen tételt táplálja, hogy a fogyasztói életmód maga az élet. Még csak nem is arról, hogy ennek a piacnak nem állhatta útját egyetlen országhatár sem, hanem arról, hogy visszavonhatatlanul átalakítja a nemzeti tömegkultúrát is. Minden apró szegletébe behatol, és nem egyszerűen perifériára, skanzenbe szorítja például a hagyományos folklórt, de saját képére formálja azt. Persze ellenerők és visszahatások is érvényesülnek az amerikanizálódás, az európanizálódás, a hibridizációval szemben, mint ahogy erre a Zárva várt Európa című tanulmánykötetben Kovács János Mátyás szellemesen polemikus írásában rámutatott.3

Tény, hogy a magyar kultúra is strukturális átalakuláson ment és megy át. Az a sok évszázadon át kialakult kölcsönhatás, amely a magyar és valamennyi európai nemzet kultúrájának fejlődését biztosította, az ezredforduló körüli évtizedekben változni látszik. Aminek tanúi lehettünk a XX. század második felében, az egyrészt a magas- vagy elit kultúra és a tömegkultúra szüntelen és termékenyítő módon való egymásra hatásának átalakulása, felbomlása. Egy furcsa, új eklektikus szimbiózis alakult ki, amelyet nem is lehet plasztikusabban ábrázolni, mint a szerb rendező, Emil Kusturica sikerfilmje, a Macska-jaj mutat be nekünk. De ugyanez a problémakör érzékelhető az 1999. év talán legszebb magyar filmje, Enyedi Ildikó Simon Mágusában is minden stilisztikai eltérés ellenére, mert példabeszéd ez a film a talmiról és az értékről, humánumról és esélyekről egy fonák világban.

A kulturális struktúra- vagy korszakváltás más tényezőiről elég címszavakat sorolni. A mediális, digitális és mobilkommunikációs váltás, illetve az ikonikus, vizuális fordulat ugyancsak ellentmondásos fejleményekkel járt. Igaz, ez a hálózatok szerveződése, az autonóm kommunikáció, ennek az önálló nyelve, helyenként az idegen nyelv elsajátításának ösztönzése, ugyanakkor a felszínesség, a szabadságban megjelenő kultúrálatlanság virulenciáját a világhálón tömegével megtalálható kultúrjavak ugyanolyan elérhetetlen távolságban maradnak a felhasználóktól, mint a polcokon sorakozó könyvek. Nem beszélve arról, hogy piaci manipuláció itt is hatalmas úr, és egyre láthatóbbak a politikai fenyegetések, az egyének, csoportok elérése és ellenőrzése.4

Itt van aztán az emlékezetfordulat, amely az örökségkeresés és örökségalkotás előtt nyitott végtelennek tűnő perspektívát, nyomában markáns kulturális trendek, sőt iparágak bontakoztak ki, és igyekeznek lendületet adni a múltba forduló identitáskereséseknek mind a mai napig, miközben elvesztek –egyesek szerint örökre – a jövőperspektívák, a távoli horizontok, a képzelet már nem kapcsolódhat össze a fantáziával, hanem a lokalitásból és az ehhez kapcsolódó múltból építkezik, miközben örök vitában áll más lokalitásokkal, és a múltjukkal rosszul sáfárkodó örökösökkel, nem is beszélve az emlékezet nélküli páriákról. Az emlékezetfordulat persze megfér a szakralizált jövőperspektívákkal, mégis hagy maga után egy kis szomorúságot, rezignáltságot a reális egyetemesség elvesztése miatt. Elég néhány Krasznahorkai László-alkotást elolvasunk, hogy értsük, mi is ez.

A kultúrában fellehető rezignáltság és melankólia volt érzékelhető a két európai szellemóriás Pierre Bourdieu és Günter Grass ezredfordulós beszélgetésében. Idézzük fel Bourdieu szkepszisét és az akkor éppen friss Nobel-díjas német író válaszát:

„Bourdieu: Sajnos különleges körülményeknek kell összejátszaniuk ahhoz, hogy a diskurzus előállítói, az írók, művészek, kutatók újra birtokba vehessék termelési eszközeiket. Tudatosan fejezem ki magam a marxizmus kissé régies nyelvén. Paradox módon a szó emberei ma nem gyakorolnak ellenőrzést a termelési eszközök és a terjesztési csatornák fölött, kénytelenek kis zugokba visszahúzódni és kerülőutakon járni.

Grass: Csak hogy ne kezdjünk siránkozni, szeretném leszögezni, mindig is kisebbségben voltunk, és ha végigtekintünk a történelem folyamatán, az a meglepő, hogy mennyi mindent el lehetett érni kisebbségből. Természetesen ki kell alakítani bizonyos taktikákat, hogy az embert meghallgassák. Én például, mint polgár kénytelen vagyok megszegni azt az általános írói szabályt, amely az ismétlés elkerülésére int….Úgy gondolom, nekünk magunktól kell olyan ajánlatokat tennünk, amelyek elől nem lehet kitérni.” 5

Nos, ezek az ajánlatok léteznek, jelentőségüket nem lehet eléggé túlbecsülni. Léteznek természetesen Európában is, mi több aktív, de mégis tartózkodó kultúrpolitikát testesítenek meg. Két ilyen ajánlatról és ezek sorsáról beszélnék.

Az első az emlékezetfordulathoz, az abból táplálkozó örökségalkotáshoz kapcsolódik. Ez a Bilbaoeffektussal, a múzeumboommal, a tájépítészet, a tájvédelem, az örökségvédelem előretörésével, a regionális térformálássá növekedő városépítészettel, a kulturális tervezés világtrendjével, a turizmus gazdasági húzóágazattá válásának reményével függ össze. Ez a nagyszerű uniós ajánlat ma is él pályázatokban, kezdeményezésekben. Mindenekelőtt az európai kulturális fővárosok kialakítása sok-sok izgalmat, ötletet, kulturális pezsgést hozó életéhez kapcsolódik. Azonban látnunk kell, hogy ha például Pécs siker volt, a határokon túlmutató regionális kulturális központ vágya álom maradt. Követtük a trendet, lett sok szép városközpont szerte az országban. Azt mondom, nem volt hiába. De válságban ez az ajánlat a fejlettebb országok számára marad vállalható, s nem is biztos, hogy tartósan megteremthető vele erős lokális identitás. Különösen, ha a teremtett múlt nem válik fenntarthatóvá és romosodásnak indul.

Az évezred első esztendejében Európa megfogalmazta másik, mindmáig legjelentősebb kulturális ajánlatát. A lisszaboni fordulatról, azaz az uniós csúcsértekezleten 2000 márciusában elfogadott tízéves középtávú terv elfogadásáról beszélek. Nem volt kevesebbről szó, mint hogy az Európai Unió az oktatást és a képzést olyan stratégiai ágazatként határozta meg, amely a humánerőforrás-fejlesztés pilléreként Európa és a tagállamok versenyképességének, kiegyensúlyozott társadalmi, gazdasági fejlődésének nem csupán előfeltétele, hanem motorja. A cél az volt, hogy tíz év alatt a kontinens a világ legversenyképesebb és legdinamikusabban fejlődő tudásalapú térségévé váljon, amely növekvő számú és javuló minőségű munkalehetőséget kínál. Ennek érdekében az unió országai az oktatási és képzési rendszerek átfogó fejlesztését határozták el, amit a tagállamoknak is számottevő forrásokkal kellett segíteni, nem is beszélve a folyamatos tapasztalat- és információcseréről.

Európának ezt a kiteljesedő eszménye nyert kifejezést Konrád György A tanuló kontinens című szép esszéjében, amelyben egyenesen arról beszélt, hogy Európa címere a tanuló ember. Idézzük néhány gondolatát:

„Ez a melléknévi igenév (tanuló) az értékrend alapja és a fejlődés titka, s ha tetszik, maga az identitás. Az ember tanul a rajta kívül és benne magában zajló természet rejtelmeiből. A kutatás: tanulás, ami mint cselekvés mindennek, ami van, bíráló megőrzését, korrekcióját és továbbfejlesztését jelenti, olykor pedig rendszerszerű változásokat, forradalmakat.

A tanuló ember képes a megbánásra, és tud a hibáiból tanulni. Megtanulja tisztelni a másik embert és önmagát mint önuralommal rendelkező alanyt. Megismeri a környezetét, a terepét, kitapogatja lehetőségeit, okul az elmaradásaiból, több eredményt kevesebb fáradsággal akar elérni, finomítja és csiszolja az eszközeit és a módszereit.

A tanuló ember ellentéte a veszekedő ember, aki önmagának mindig igazat ad, másoknak – netán mások egy bizonyos csoportjának –sosem, önbírálatra képtelen, a bajokért másokat okol, kesereg, kiabál, szereti ha vörösödik a feje, kikel magából, az öklét rázza, így bizonyosodik meg az erőiről.”

Tíz év elteltével és különösen 2001 szeptembere óta mintha a veszekedő, harcias ember eszménye hódítana a világban és a kontinensen is. Talán egy régi-új koreszme kibontakozásának leszünk tanúi a válság elhúzódásának nyomán? Nem túlzottan biztató jel, hogy az egyébként csak diskurzusokban létező európai identitás mostanság a multikulturalizmussal kapcsolatos viták időszakában épp az idegenekkel szemben fogalmazódik meg. Éles verseny, konfliktusok, a háború kultúrájának kiteljesedése elé nézünk? A nietzschei világ közeleg? A háború kultúrájának terjedése tőlünk sem idegen, a politikában eluralkodott, és erőteljesen jelen van a szélsőjobboldali szubkultúrákban, formálja a divatot, a paramilitáns alakulatok körül markáns erőszakkultusz tapasztalható, és nálunk ezen belül sajátosan tömegkulturális formákban látjuk viszont az irredenta Trianon-élményt.

Az elmúlt húsz évben tanúi lehettünk annak, hogy a korszak elején intenzív vitákat kiváltó Kelet-Európáról, Közép-Kelet-Európáról, különböző együtt élő nemzetek kapcsolatáról, a visegrádi négyek együttműködéséről szóló ajánlatok hogyan marginalizálódtak. A konvergenciaprogramok sokasága ellenére a centrifugális erők erősödnek. De itt van egy friss példa. Az imagináriussá válás fenyegeti a magyar elnökség alatt 2011 áprilisában elfogadott Duna-stratégia eszméjét és különösen kulturális tartalmát, talán nem véletlenül, hiszen a programhoz sem új intézményeket, sem jogszabályokat, sem külön forrásokat nem rendeltek nem is beszélve arról, hogy a célok megvalósításának nincs határideje. A Kárpát-medence gondolata a magyar szupremácia visszaszerzésének gyanúját kelti szomszédainknál, és ahelyett hogy ennek eloszlatására történnének legalább kulturális kísérletek (amelyek csak hosszú távon hoznának eredményt), a szupremáciaszerzési szándékra erősítő törekvéseknek lehetünk tanúi. Az egyre markánsabb magyarságerősítő programok egyfajta bezárkózó, összezáró mentalitást felé mutatnak. Pontosan érzékelte ezt Kertész Imre már 2001-ben, amikor a tágasság, a világ, az ellenpólus és a kritika kultúrpolitikai leváltásáról beszélt nemrég megjelent könyvében.6 S amikor mindezt a zsidó szóval szimbolizálja már a mai jobboldali integrációs akarat dezintegrációs eredményére, azaz az idegenné tétel és válás hatására kell felhívni a figyelmet. A tágasság, a világ, az ellenpólus és a kritika mintha tűrtté, tiltottá válna. Az érdekes az, hogy baloldal sem a válság előtt, sem most semmilyen komolyan vehető formában nem alakította ki viszonyát a határokon átívelő regionalitáshoz, a dunai, vagy a kárpát-medencei népek együttműködése kulturális stratégiájához.

Mindazonáltal Európa nem mondott le a „tanuló kontinens” eszményéről, bár ma jól látható, hogy az ezredfordulós ajánlat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Átgondolást, változtatást követel kontinentális szinten. Erre az átgondolásra a közös bajban azonban egyenlőre nem jut idő. Pedig látszik, hogy komolyan kellene venni, hogy a mai, a bővített unió nem ugyanaz, mint az ezredfordulós, hogy az országok közötti egyenetlenségeknek komoly következményei vannak.

2004 után mindenesetre Magyarország is igyekezett az ajánlat, az eszmény szerint cselekedni egészen 2010-ig. Mostanság azonban erőt vett a kormányzaton az euroszkepticizmus és a pánik. Utakat keres és reményeket táplál egy másfajta beágyazódás felé. Ajánlkozik, aztán csalódik, de Magyarországot már a köztes szférában helyezi el, be nem vallottan a tartósan leszakadó régióban, ahol a fejlesztés, a beruházás és az ehhez társuló társadalmi kohézió az ázsiai kínálattal való versenyben dől el. Így aztán kevesebb gimnáziumi érettségiző, kevesebb diplomás, több szakmunkás, betanított és betanítható munkás kell, összességében alacsonyabb képzettségű, végzettségű, jövedelmű többség, viszont talán több munkahely. 2011 az elfordulás éve a „tudás kontinensének” programtól. A dekulturálódás ajánlatának megvalósítása következik.7 Mintha a válság örökké tartana, miközben az elrugaszkodás, a fejlődés éveinek eljöveteléről beszélnek.

Lehet egyáltalán a válság közepén kulturális ajánlatot fogalmazni? De hát a nagy konzervatív jobboldali két példakép, Bethlen István és Klebelsberg Kunó nem ezt tette? Nem. Ez a művelődéspolitika – írta Romsics Ignác – „…amelynek egyik fontos célja az volt, hogy a maga sajátos eszközeivel elősegítse a rendszer megszilárdulását, ill. hozzájáruljon stabilitásának fenntartásához, tulajdonképpen már 1922-re készen állt. Gyakorlattá azonban viszonylag későn, lényegében csak az ország gazdasági helyzetének rendezése után, 1924–25-től kezdődően válhatott.”8 De miért is tudott hatékony lenni ez a Kornis Gyula nevével fémjelezhető alapvetés a válság időszakában? Mindenekelőtt azért, mert mozgósította a hagyományos uralkodó osztályt és annak dzsentroid csoportjait pozíciók, anyagi és szellemi javak újraosztása reményében és az államideológia szolgálatának fejében. Ezért nemcsak antikommunista, de élesen antiliberális, illetve antiszemita volt. Szolgálóit mentesítette Trianon felelőssége alól, és bűnbakká kiáltotta ki az első világháborút igenlőkkel szemben a háborút ellenzőket. A háborús trauma feldolgozására képtelen, hamis lelkületű magyar elitet teremtett. Ilyen értelemben igyekezett a magyar értelmiségi elitben hegemón helyzetbe juttatni a jobboldali konzervativizmust, ez megmutatkozott művészet- és irodalompolitikájában. A kormányzat másságot megbélyegezte és elüldözte, jogot kreált a politikai felelősségrevonáshoz, bevezette Magyarországon a politikai bűnözés fogalmát.9 Ideológiája szolgálatába állította a közoktatást és a közművelődést, majd a válság elhárítását követően kiterjesztette azt.

Miután a Horthy–bethlen–klebelsbergi politika társadalmi emelkedést óriási tömegeknek nem tudott biztosítani, politikai emancipációt pedig – részben emiatt – nem is akart adni, a demokráciát megtagadta állampolgárai nagy részétől, a kultúrfölény délibábját festette az értelmiség elé.

Milyen eredményt hozott a harmincas évek beköszöntével a klebelsbergi mű, a neonacionalizmus építménye? Milyen volt Magyarország szellemi kisugárzása, és milyen volt ennek a világnak a belső atmoszférája? Egy biztos. A társadalmi integráció az egy ideig emelkedő kulturális költségvetési arányok, a népiskolai program ellenére sem valósult meg. A kirekesztettség mértéke iszonyatos maradt. A hatalom gőgje visszataszító volt. Emlékeztethetnék az Apollo, a Válasz, a Szép Szó és a Márciusi Front fiataljaira, Szekfű Gyula pálfordulására és így tovább. De még a szélsőjobboldali ellenzék is népi lehetett. Akárcsak manapság.

 

Ma mit látunk? Bűnbakképzést, klientúraépítést, antiliberalizmust, kommunistázást, szétesettséget,10 aránytalanul növekvő forrásmegvonást. Poszler Györggyel szólva: elszabadult hajóágyú tör-zúz a hajótérben11? Nem lennék igazságos, ha a bizonyos fragmentált átgondoltságot megtagadnák a jelentől. Ide sorolom az MTA átalakítását. (Hozzá kell tenni, hogy a csak a 2012-es első pályázati esztendő után látszik majd, hogy ennek vesztese lesz-e a társadalomtudomány a természettudományok javára.) A kulturális örökség kezelését a múzeumok és más közgyűjtemények most folyó erodálása már nem nevezném átgondoltnak.

És mi van a válság utánra tartogatott eszménnyel? Nincs. (Ezen nem változtat a Heti Válasz budapesti urbanisztikai konferenciájának néhány gondolata, hiszen ötletek szép számmal születtek korábban is.) Talán a nemzeti kulturális értékek fokozott népszerűsítése a nagyvilágban – ez az eszmény? A Liszt-év, és a repülőtér átnevezése? Az uniós elnökség fél évének offenzívája? Egy kétes hírű és eredményű, Kínában rendezett kiállítással, a bukaresti Magyar Kulturális Intézet vezetőjének szégyenletes leváltásával? Ez is csak az év végig tartott, amikor kiderült, hogy a lengyel elnökség sokszorosan attraktívabb, gazdagabb fél évet produkált a Németország és Oroszország felé nyújtott baráti kézzel, Wajdával, Miloszcentenáriummal, Stanislaw Lemmel, Európai Kulturális Kongresszussal és még sorolhatnám.12 A lengyel konzervatív európaiság miért nem példa idehaza?

Nem csak a 2009-es fideszes kulturális program maradt írott malaszt, de hol van az Új Széchenyi Terv támogatásdömpingje a filmiparnak, vagy az ún. kreatív iparágaknak? Nem volt, pedig lehetett volna a válságra elképzelés, 2008 óta eltelt több mint három év elteltével sincs, csak az erőtlen védekezés az állandó elvonások ellen. A baloldalnak sincsen mentsége, legfeljebb, hogy nemet mondott az oktatási törvényekre. Leginkább azonban hallgat, és most sincs kulturális stratégiája.13

„A kultúra jó sorsban ékesség, balsorsban menedék.” Az Andrássy-negyed helyett jó állapotban kell megőrizni intézményeinket, be kell fejezni a megkezdett felújításokat, rendbe kell hozni Lechner Ödön remekbeszabott Üllői úti palotáját, nem szabad a muzeológusokból teremőröket csinálni, mert ez szellemi értékeink megalázása. Vigyázni kell menedékeinkre, és össze kell rá kaparni a pénzt, de ez mind nem elég. A válság utánra kell gondolni, és itt szembe kell nézni az összetorlódott és megoldatlan kérdések tömegével. A leértékelődésekkel, a kulturális generációváltás, a szocializáció, az átadás-átvételben jelentkező nemzedéki feszültségekkel és a kulturális depriváció szörnyével.

2006-ban, vagyis a válság előtt Ferge Zsuzsa úgy becsülte, hogy a szegénységben, és peremén vagy árnyékában élők együtt a népesség mintegy 40 százalékát tette ki.14 Ma nemcsak rosszabbul állunk, hanem a helyzet egyre romlik. Ha nincs reális és felelős terv a társadalmi kohézió erősítésére és a kulturálisan megnyomorított és elnyomott milliók felemelésére, ha nem a közoktatásnál és a köz művelődésénél kezdjük az újragondolást, s ha nem kapcsoljuk össze ezt a média, az internet, a vizualitás világának kérdéseivel, akkor… nos akkor mi lesz? Semmi különös. Elháborúzgatunk a fogyó koncon.

 

JEGYZET

1 Elhangzott A válság és a magyar kultúra című konferencián, 2012. január 19-én a Politikatörténeti Intézetben.

2 Hamvas Béla: A száz könyv. Medio kiadó, Budapest, 2000. 5.

3 „Euróaizálás? Europanizálás? Még pontos szavunk sincs rá, pedig pár év se kell, s nacionalista – értsd: jóval több, mint euroszkeptikus – retorikában elfoglalja majd az őt megillető helyet az amerikanizálódás vádja mellett.” – prófétikus szavak 2002-ből. Kovács János Mátyás: Versengő ajánlatok – passzív rezisztencia. In.: A zárva várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon. (Szerk.: Kovács János Bálint) 2000/Sík kiadó, Budapest, 2002. 468.

4 Jevgenyij Morozov említette, hogy egy minszki tüntetést követően a hatóságok 600 embert tartóztattak le, mert bemérték a mobiljukon keresztül őket egy Ericssontechnológiával készült berendezéssel. Nem beszélve az arab világban a diktatúrák által alkalmazott mobilszolgáltatások és internetelérhetőségi korlátokról, megfigyelésekről.

5 A műsort a Radio Bremen készítette és az Arte tévé sugározta 1999. december 5-én, rádiós változata a Radio Bremen 2 hullámhosszán december 29-én hangzott el. A beszélgetés rövidített, nyomtatott szövege előzetesen megjelent a Die Zeit 49. számában, 1999. december 2.

6 Kertész Imre: Mentés másként. Feljegyzések 2001–2003. Magvető kiadó, Budapest, 2011. 5–6.

7 GDP arányosan a legnagyobb arányú pénzkivonás (–0,4%) 2012-es költségvetésben az oktatásból történik, amelynek közel felét a felsőoktatás adja. (HVG, 2012. január 14.) Persze elfordulás ez saját 2009-es „Minőség a kultúrában” címet viselő programjuktól is….

8 Romsics Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció. Gondolat kiadó, Budapest, 1982. 211.

9 Ormos Mária: A katedrától a halálsorig. Ágoston Péter, 1874–1925. Napvilág kiadó, Budapest, 2011. 229.

10 Három minisztériumhoz, a Nefmi keretében pedig több államtitkársághoz tartoznak, kerülnek kulturális ügyek, nem is szólva az öt kormánybiztosról; a film, az opera- és daléneklés, az Andrássy-negyed, a Budai vár rekonstrukciója és az alaptörvény kultuszának megszervezésére kinevezett személyről. Az MTA és az NKA hagyományos intézményei mellett a Fekete-féle akadémia is teljes művészetszervező önállóságot és 2012-ben ehhez a hírek szerint 1 milliárd forintot kap.

11 Népszabadság, 2011. június 14.

12 Magyar Nemzet, 2012. január 3.

13 A baloldali stratégia szükségességéről l. Földes György: Honnan hová, szocialisták? Egyenlítő, 2010. 6. sz.

14 Laki László: Modernizációs ugrások avagy a „színlelt kaptálizmustól” a „félperifériás újkapitalizmusig”. Társadalomkutatás, 2011. december.