Varró Dániel fordítása ügyes-okos szójátékokkal – utcai szlenggel vegyített brutalitással – adja meg az előadás alaphangját. Ami két szál összesodrásával játszik: Kata (Börcsök Enikő) betöretése az egyik, ennek váltótársa Bianca (Réti Adrienn) és a kérők keringője a másik cselekményvonalon. Az apa (Dengyel Iván) csak akkor adja Biancát, ha nővére – akit állítólag – nem akarnak elvenni, kérőre talál. Talált, jön Nagy Ervin (m. v.), (Petruchio) akit nem érdekel más, csak a hozomány, a többit brutális macsóként elintézi.

Azért írtam feljebb hogy „állítólag”, mert Kata smirgli modoráról, házi sárkányságáról nem sokat látunk. Igaz ugyan a játék indulása előtt mindenféle bútor, papír, rongy hullik alá az égből, perpatvar hangja is hallik, ennek kéne jelezni, hogy Kata épp formában van – de ez kevés. A keretjáték is dereng – bár csak Hamlet-idézeteket vettem ki a kiabálásból. Börcsök Enikő egy hirtelen pofonját leszámítva halk, legfeljebb kemény csaj áll előttünk. Aki nem azonos a róla szóló pletykákkal. Szóval: kit és miért is kell kegyetlenül „átnevelni”? Úgy sejtem, hogy Gothár a játékban „lecsendesítette” a „makrancost”, és Börcsök egy rezignált, korosodó lányt játszik, aki tele van frusztrációval, irigységgel (miért lehet olyan jó dolga húgának?), és persze okosságával. A rendezés – ismétlem: sejtésem szerint – így frissíti ezt a shakespeare-i gyöngét (a darabot, bocs), hogy van itt egy lány, akiről elterjedt, hogy házi sárkány, és a macsó Petruchio ezt a pletykát veszi komolyan, s ezen felajzódva indítja átnevelési kúráját Börcsök/Kata ellen. Mindezt tudatosan: hiszen mennél puhább Kata (visszavett szemtelensége, harciassága, férfiutálata), annál világosabb lehet Petruchio hímsoviniszta rámenőssége, illetve annak kérdésessége. Börcsök teszi a magáét: ha a másik pólus (Nagy Ervin Petruchiója) rímelne erre, izgalmas, modern felfogást kaphattunk volna. Mondjuk a macsóság ironizált képét. (Nagy Ervin mindezzel együtt nagyon odatette ezt a szerepet…)

Az előadás mégse billen át ironikusba, marad a „a nő ne pofázzon” alaphangon. Hogy a hámba törés ironikus játékmódja – Petruchio vaksága – működni tudjon, ahhoz nem elég Kata/Börcsök lányalak „halkítása”, ahhoz „lazítani” kellett volna Petruchio-figurát is. Persze csak találgatok: nem biztos, hogy ez a Shakespeare-darab engedett volna ilyen átrajzolást.

Az irónia, meg modernizálás azonban a slusszpoénban mégiscsak robban. Gothár nagy dobása: Börcsök megadóan elmondja önkritikus monológját (az „uramnak mindig mindenben igaza van”); jön a kibékülés, és Kata ezüsttálon kap valami kaját. Petruchio megnyugodva a közönség felé fordul –Kata meg a tállal jól fejen vágja, és a macsó kifekszik, mint egy zsák. Végre egy mindent átértelmező, színházi pillanat. Igaz, elő is van készítve. Shakespeare (és Börcsök) szép sziporkája, hogy ti. mi, nők a bölcsességünkkel járunk túl a férfiak eszén) már ennek a fejbevágásnak felvezetése, bár alig halljuk meg. De mikor koppan a tál Nagy Ervin fején, fülünkbe visszajön ez a shakespeare-i sor. Kár, hogy az előadás egészét nem tudta átitatni ez a „lehetséges irónia”. A másik vonal egyszerűbb, három lüke udvarló ruhacseréje –megtévesztő manőverek látványos sokasága – a játék végül is révbe viszi az igazi (nem álruhás) párt. (Kiemelkedik Lukács Sándor korosodó udvarlója, Fesztbaum Béla álruhában pontosan hozza a lúzert, Harkányi Endre komolykodó felháborodása jó ellenpont az őrületben…) A ruhák szürrealizmussal játszanak – könyvekből épített arc-maszk, hegedű, ami a fejre ragad, rongycsomó, ami voltaképp ló, kitömött sólyom ül az egyik szolga vállán. Egyébként meg rongyok és drága velencei ruhák crossoverje látványos és ötletes. (Bujdosó Nóra munkája.) A stílusos zenét viola de gambán Stollár Xénia vagy Kallai Nóra szolgáltatja.

A darab burleszk-vígjátéki szálának bizonyos részei a fenék közelében emelt belső színpadon (színpad II-őn) játszódnak – nem tudni miért. (Nem is lehet jól látni, mi történik ott…) Mindegy: a sziporkatömegben ez is egy ötlet –nem jön be. És nem jön be a ferde alapdíszlet, a zenekari ároktól befelé emelkedő játéktér: semmi funkciója. Valamikor nagy keletje volt e ferde színpadnak, aztán a színészek fellázadtak ellene. Most visszatért. (Díszlet: Gothár Péter). Funkciótlanságán segít valamit, hogy az előszínpadon „lyukak” vannak, melyeket ki lehet nyitni, olykor kimászik belőle vagy épp elbújik benne valaki – szóval e szabad kötésekkel játszik a tér. Valamennyire.

A produkció hangos, ordenáré (fiúk meztelenkednek), mindenki ordít (olykor a szövegmondás rovására) – ami, mint őrület, helyenként szórakoztat is, a publikum élvezi. A produkció egésze azonban felemás megoldás.

Utószó: a napokban olvastam egy (szociológiai) esszét arról, hogy a csajok megunták az elnőisedett fiúkat, akik csak beszélgetni akarnak Proustról vagy Lars von Trier filmjeiről, de fogalmuk sincs, mikor kell egy nőt megcsókolni, pláne nem lerohanni. És álmaikba ismét belépett a macsó férfi – hogy mégiscsak jobb lenne egy olyan. Petruchio rulez? – Csak úgy említem: fordul a trend…