A gépet sosem láttam bekapcsolva. Úgy gondoltam, ez is csupán a nagyszabású tervek elakadásának emlékműve marad. Sosem használja majd, csakúgy, mint a két mobiltelefont, a faxot, a szkennert és a videokamerát. Nem lesznek temetőfelújítások, nem lesz oral history archívum, nem lesz fotódokumentáció sem. Nem lesznek kutatások a háború előtti zsidóságról, nem tudja meg senki, milyen volt az a világ, the glory that was, sosem tudja meg senki, hogy a százezernyi sietős izraeli haszid ősei a jiddis mellett magyarul beszéltek, és leültek egy italra a kocsmában nem-zsidókkal is. Nem tudja meg senki, hogy szombatonként, mielőtt imádkozni mentek, az újhelyi zsidó kocsisok is beültek egy pálinkára vagy kettőre a kocsmába, volt hitelük a szombat kimeneteléig, s mire a templomhoz értek, némelyikük már mintha angyalokat látott volna.

Nem tud meg senki semmit soha többé.

A múlt maradéka itt, a szemem láttára morzsolódik darabokra, csak ki kellene nyújtanom a kezem, hogy felfogjam aláhulló morzsáit, de nem vagyok rá képes, csupán arra, hogy eltompultan nézzem a hulló szemcsék kavargását s e fájdalmas végjátékot, a reménytelen küzdelmet, amint ez az öregember kétségbeesetten próbálja menteni a menthetetlent, és átadni darabjaiban széthullott világa foszlányait. Bénultan figyeltem tettvágya és csüggedése hullámhegyeit és hullámvölgyeit évek óta, és nem hittem, hogy bármi haszna lenne befektetett energiáinak. Az alapítvány, a dokumentációs központ nem jön létre, nem lesznek önkéntesek, akik interjúznak. A hagyatékán veszekedni fognak, a könyvtárát széthordják, a kéziratai elvesznek vagy töredékeiben használhatatlanok lesznek, a magnókazetták sokaságát senki nem fogja meghallgatni. Ígérgettek neki, reményt keltettek benne, mert megfertőzött másokat is a lelkesedése, végül cserbenhagyták. Én legalább nem ígérgettem, nem keltettem reményt, szkeptikus voltam. Haragudott érte, kétnaponta rám csapkodta a telefont, de mióta újra szóba álltunk, velem nem szakította meg a kapcsolatot, ellentétben azokkal, akikhez komoly reményeket fűzött, s akikben csalódnia kellett.

Nem ült le, nem mondta, hogy segítsek, mert akkor meg kellett volna mondania, mit keres, s azt maga se tudta. Talán azt a rendet kereste, melynek hiánya minden bajának okozója volt; nem állíthatta vissza senki más, egyedül az, aki feltámasztja a holtakat.

– Tudok valamit segíteni? – kérdeztem egy idő után, türelmem vesztve.

– Maradjon ülve, legyen szíves, és ne sürgessen. Maguk mind fontos emberek, és sietnek. Nekem viszont olyan segítőtársakra volna szükségem, akik ráérnek – mondta, miközben tétován, de fokozódó indulattal dobálta ide-oda a szekrényből elővett papírjait, s közben a hiábavaló munka miatt legyintgetett és fújtatott.

– Csak a Mártiban meg a Verában bízhatok. Azok segítőkészek, van bennük kitartás és türelem a munkához.

– Na, persze, a Vera meg a Márti. A Verában én is szívesen megbíznék…

– Ne szemtelenkedjen velem. Egy hetvenhárom éves emberrel beszél. A Verának különben is vőlegénye van, hagyja csak békén. Ezek a lányok történészek, levéltárosok, pontosan tudják, hogy mi a jelentősége annak, amit csinálok. Olyan, mintha a lányaim lennének. Nekem már csak plátói érzelmeim vannak.

– Ahhoz képest elég sok a munkatársnője, reb Slojme…

– Na, fejezze be! Nem vagyok a pajtása. Maguknak az a baja, hogy nem tudják megadni a másiknak a tiszteletet. Nem érdeklik magukat az emberek. Csak a zsidóság, a zsidók nem… Nem is szólva a keresztényekről. Nincsenek is keresztény barátaik. Igazam van? Vannak magának keresztény barátai?

Nem nézett rám, miközben kérdezett, csak tett-vett tovább.

– Hát, nemigen. Barátom is kevés, fűztem volna hozzá, de tovább tudakozódott:

– És mikor volt viszonya utoljára nem-zsidó lánnyal, ha szabad kérdeznem?

– Régen, még az egyetem alatt. Miért, erre kellene törekednem? Nem arra, hogy olyat keressek, aki hozzám hasonló?

– És biztos, hogy a zsidóság az egyetlen, amiben hasonlatos lehet az a másik?

– Nem-zsidó lányokat kellene inkább keressek?

Egy pillanatra némán nézett, azután lassan, tagoltan mondta, mint aki álomból ocsúdik:

– Felejtse el, kérem, amit mondtam. Én néha összevissza beszélek. Hagyjuk ezt a témát. Túl érzékeny dolog, hogy most megbeszéljük. Inkább azt mondja meg, volna-e magának egyszer három órája, amikor átjönne segíteni?

– Volna.

– Úgy, hogy azt tegyük, amit én szeretnék, és nem türelmetlenkedik?

– Úgy.

– Segíteni kéne rendet tenni az irataim között.

– De mit keres? – kérdeztem. – Most is itt vagyok már fél órája, kereshettük volna együtt.

– Látja, máris ideges. Nincs értelme magukkal kezdeni. Érdekes, én mindig csak a keresztény munkatársaimmal jöttem ki. Volt például egy protestáns lelkész tanítványom, meg a felesége. Azok hónapokig ott dolgoztak nálam, Amerikában, önszántukból. Még ide is eljönnek, ha hívom őket. A zsidó barátaim mind futóbolondnak tartottak. A Berger például, akitől egy kis pénzt kértem, hogy a könyvtáram hadd hozhassam vissza ide, Pestre, azt mondta, lakhatok nála életem végéig, etet-itat, fizeti az orvosaimat, beleértve a surgeryjeimet, na, hogy is mondják ezt magyarul? Várjon, ne mondja meg, nem vagyok még teljesen szenilis, csak kihagy az agyam. Műtét, ez az! De a bolondériáimat nem támogatja. Ez a Berger multimilliomos. Kinevetett, amikor mondtam neki, hogy alapítványt akarok létrehozni itt a zsidó kultúra megmentésére, és ennek ajánlanám fel a könyvtáramat. Egyébként pedig ne tegyen fel nekem keresztkérdéseket, inkább segítsen! Ha nem akar, akkor viszont nagyon kérem, ne tartson fel. Érzem, hogy fogy az időm, a legszükségesebbeket szeretném magam elrendezni, nehogy összekeverjék a dolgaimat. És az alapítvány ügyét is szeretném sínre tenni. A maguk hibája az is, hogy szétesett a dolog, mert maga mutatott be annak a lehetetlen Kérinek. Az meg bejárkált ide a szomszédokkal együtt a lakásomba, és elvitték a dolgaimat. Elhallgatott, aztán mintha megkésve tudatosodott volna benne, amit mondott, eltűnődve folytatta:

– Tényleg érdekes, hogy én mindig keresztényekkel jöttem ki jobban. Van bennük valami alázat, ami a zsidókban nincs. És mégis, amikor a lányom beleszeretett egy keresztény fiúba… El akartuk választani tőle. Hibát követtünk el, az anyja is, én is. Tudja maga, mi az, amikor az ember el kell hogy temesse a gyerekét? – emelte rám a tekintetét. – Fogalma sincs magának arról. Látta már a lányom fényképét?

– Nem mutatta még.

– Akarja látni?

– Ha szabad.

– Nekem már mindent szabad. Itt kell lennie az asztalon – lépett oda az irathalomhoz. – Itt kell lennie valahol. – Egyre szélesebb mozdulatokkal hányta szét a papírokat. – Nem tudom, hol van. Majd legközelebb megmutatom.

– Nem segíthetnék? – kérdeztem óvatosan.

– Rajtam már csak a halál segít – mondta. –Már a lányom fényképét se találom. Képtelen vagyok megvigyázni a dolgaimat. Nincs meg a lányom fényképe!

Idegesen fogta a fejét, majd leroskadt a karosszékbe, feltolta a homlokára a szemüvegét, és remegő tenyerébe temette az arcát. Nem tudtam, jót teszek-e, ha odamegyek hozzá, és együtt érzően megérintem. Általában nem reagált bátortalan gesztusaimra, amikor érkezéskor és búcsúzáskor megfogtam a karját, de tudtam, tisztában van az érintés jelentőségével. Ismerős volt ez a távolságtartás, de nem tudtam, honnan. Mindenesetre felálltam és odaléptem. Nem nézett fel, de hallotta, hogy közeledem.

– Hagyjon békén, kérem. Inkább menjen el. Nem érzem jól magam. Nem ér az életem semmit. Azt se tudom, minek élek. Miért teszi ezt velem az Isten? Nincs rá magyarázat.

Meredt egy darabig maga elé, azután rám nézett, és kezét felemelve, ujjait mozgatva úgy mondta, mint aki számvetést készít:

– Három testvérem halt meg gyermekágyi lázban. Amikor anyám újra megfogant, az apám elutazott Sájele Keresztirhez, a bodrogkeresztúri rabbihoz, hogy eddig minden gyereke odalett, mit tegyen. Az meg csak nézett rá szúrósan, ahogy az apám mesélte, úgy, mint aki át akar látni rajta, vagy szinte átdöfni a kishitűségét. És csak annyit mondott neki: Ez a gyerek élni fog. Menj haza, és imádkozz a feleségeddel együtt. Az apám pedig tényleg kiimádkozott az Istentől, sőt a húgomat is, aztán mind odavesztek Auschwitzban, csak én maradtam meg. Kérdem én, akkor mire volt jó ez az egész? Edit, a feleségem nagyon rendes asszony volt, gyönyörű, intelligens nő. De fiatal volt, nem bírta elviselni, hogy én nem tudok szórakozni, csak mindig a könyveket bújom, éjjel is, amikor ő már lefeküdt volna. Hogy nem viszem táncolni, mindenféle tanítványok járnak hozzám, lányok is, máskor meg ortodox zsidók. Szenvedélyes asszony volt. Egyszer annyira bedühödött, hogy széttépett egy Talmud-kötetet. Én meg, amikor nem tartottam a vallást, akkor is tanultam és tanítottam. Lilmod ulelamed, lismor veláászot. Tanulni és tanítani, megőrizni és megtartani. Az apám hajnali fél ötkor felkeltett, és Talmudot kellett bifláznom. Sokat pofozott, ha nem fogadtam szót, de az olyan ember volt, hogy csütörtök reggel egy napra eltűnt, és pénzt gyűjtött a szegényeknek, akik nem tudták, kitől kapták, de sabeszra ott volt az asztalukon a hal meg a hús. Odajött hozzánk egy barátom Brooklynból. Egy snorrer, aki jesiváknak gyűjtött pénzt. A feleségem meg, aki pesti úrilány volt, azt mondta, hogy az ő házában ugyan nem alszik kaftános. Azt is mondta rá, hogy bolhát hoz a házba, mire összevesztem vele. Akkor én se alszom veled! Én is ilyen ruhában jártam, és nekem is volt pajeszom gyerekkoromban! Kiabáltam vele, hiába csitított a barátom, hogy inkább elmegy szállodába, nehogy rámenjen a selom bájisz.1 El is ment. Ki akartam békülni a feleségemmel, odamentem hozzá, és átöleltem, amikor vetkőzött. Gyönyörű nő volt. Fekete nejlonharisnyát hordott csipkés harisnyakötővel. Megőrültem ezekért a dolgokért, tudta nagyon jól, de ő aznap este eltolt magától, és azt mondta: Nem vagyok kurva. És többet nem feküdt le velem.

– Emiatt a balhé miatt? – kérdeztem hüledezve.

– Fenéket! Akkor már fél éve volt valakije. Megvárta, míg megszerzem a diplomáimat, addig kitartott mellettem. Aztán elváltunk, és én soha többé nem nősültem meg. Ha ő nem lehet az enyém, más se kell. A lányunk pedig, Nicole, egy keresztény fiúba lett szerelmes. Hogy örökölte a depressziót, vagy tényleg a miatt a fiú miatt, nem tudom…

– Lehet, hogy ezért voltak magának keresztény barátai – bukott ki belőlem.

– És hiába van vagy ezer rokonom Izraelben, az unokatestvéreim révén, olyan egyedül vagyok, mint az ujjam… – folytatta még, de közben eljutott a tudatáig, mit mondtam. Csak nézett, mint aki nem érti vagy nem akarja érteni az összefüggést, én pedig elszégyelltem magam. Meg kellett szólalnom, hogy eltereljem a figyelmét.

– Emlékszik arra, hogy mit mondott az újhelyi jesivában a tanítójának, akinek nem volt családja, és emiatt egyszer elsírta magát?

– Mit mondtam? – hunyorgott bizalmatlanul. Merengő tekintete élénkké vált. – Maga emlékszik reb Eizikre?

– Mesélt róla. Tudja, amikor a Baba Meciatraktátust tanulták. Ahol az „égi hanggal” vitatkoznak a rabbik, amelyik a nézeteltérésükbe avatkozna.

– Nu?

– És a tórai idézettel elhárítják a Jóisten beavatkozását, mert a döntés „Nem az égben van”, hiszen már átadta a zsidóknak a Tórát.

– Na, ne csűrje-csavarja, nem Talmudot tanulunk. Mit akar mondani?

– Nem azt idézte maga akkor ennek a reb Eiziknek, hogy aki a felebarátja fiát tórára tanítja, az olyan, mintha az apja lenne?

Levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét:

– Mi az, maga emlékszik arra, amit nálam hallott?

– És arra emlékszik, reb Slojme, milyen választ kapnak a rabbik?

– Ne vizsgáztasson engem, ott még nem tartunk!

– Emlékszik vagy nem emlékszik?

– Nagy azesz pónem2 maga! – vette fel a szemüvegét. Aznap először nézett a szemembe. – „Az Örökkévaló nevetett, és azt mondta: Gyermekeim legyőztek engem! Gyermekeim legyőztek engem!” – A fejét csóválta, majd elmosolyodott. – És reb Eizik azt is hozzátette: „Sokat tanultam a mestereimtől, még többet a társaimtól, de a legtöbbet a tanítványaimtól.” Maga nem is tudja, milyen nagy ember volt ez a reb Eizik. Egy vidéki melamed.3 Mit tud maga erről? – kérdezte, aztán csak nézett, míg zavarba nem jöttem, és fel nem álltam, mint aki határozottan indulni készül.

– Késő van – mondta kis hallgatás után. –Tegyük el magunkat holnapra.

 (Részlet az Édeshármas című regényből, mely az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában.)

JEGYZET

1 a ház békéje

2 szemtelen fráter

3 tanító