Mozart életművében három opera készült Da Ponte librettójára, az „opera buffa”-ként meghirdetett Le Nozze de Figaro, a „dramma giocoso”-nak nevezett Don Giovanni, végül az ugyancsak „opera buffa”-nak minősített Cosi fan tutte. A három mű – három világ. Közös bennük a librettista és a zeneszerző. Salzburgban a rendező Claus Guth fantasztikus lehetőséget kapott e három opera színpadra állításával. A Mozart-évben, 2006-ban a Figaro házasságát rendezte, 2008-ban a Don Giovannit, s végül 2009-ben lett teljes a ciklus a Cosival (mindhárom a Haus für Mozart színpadán került bemutatásra). Több cég áldásos együttműködésének köszönhetően, nemcsak annak örülhetünk, hogy TV-közvetítéseken túl DVD-n is rögzítésre kerültek e produkciók, ráadásul elismerésre méltó gyorsasággal – a Claus Guth által következetesen végiggondolt, már-már ciklusként értelmezett három opera felvétele utóbb hat korongot tartalmazó albumban is megjelent, további tanulságokat kínálva a potenciálisan immár végtelenített közönségnek. Guth nyilvánvalóan korunk közönségét szólítja meg, ennek megfelelően mindhárom operában él a történeti formanyelvek beszédes, kommentár nélkül is érthető jel- és képkincsével. Úgy is értékelhetnénk, további vizuális „réteget” ad – és itt jön, vélhetően korántsem tudatos meggondolásból adódóan – a mérlegelnivaló, ugyanis a hozzáadottak (értelmezések, kommentárok stb.) elsődlegesen, sőt, néha kizárólagosan a librettóra reagálnak. Mély emberismeretből fakadó felismerése, hogy a média áldásos-átkos hatására a potenciális közönség számára nem természetes, hogy használja a fantáziáját, vagyis hogy a látottak és hallottak hatására elgondolkodik, s megindulnak benne érzelmi-indulati folyamatok. Az elkényelmesedett nézőtípus szinte igényli is a szájbarágást. Erre is épít Guth, miközben különböző – számára nyilván fontos – megfelelésekre, analógiákra irányítja a figyelmet (már amennyiben a vizuális jelolvasás iránt fogékony a néző), néha már-már vulgarizáló látványvilággal.

Napjaink nézője edzett, ki-ki tud felhozni színházi élményeiből egészen szélsőségeseket (a modernen, illetve újszerűn belül jelentésgazdagítót és szimplifikálót, vulgarizálót, netán az eredeti mű mondanivalóját ellenpontozót). A mozarti muzsikák környezetében (az adott mű ismertségének függvényében) szívesen fogadja, többletet remélve, a meglepő ötleteket is. Amikor pedig rendszert vél felfedezni köztük, még hálás is az élményért.

A Da Ponte-trilógia, Guth rendezésében, korántsem azonos mértékben meggyőző produkciókból áll. A Figaro már régóta a „szerethető” kategóriába tartozik. Többszöri végignézés során szinte megkedveljük a látványbeli többletszereplő Kerubot, aki emocionális alapon mindig „elrendezi” az összekuszálódott szálakat, kioltja a rossz feszültségeket. Nem árt ugyanis a zeneiségnek, s ennyi „virtualitást”, meseszerűt szívesen fogad bárki.

Más a helyzet az erdőben játszódó Don Giovannival, ahol a pszichológiában akár csak felületesen jártas is készséggel lefordítja a szavak nyelvére a szerzői szándék megannyi adalékát. Egyvalamivel azonban adós marad az előadás, és ez korántsem elhanyagolható szempont: ebben az olvasatban a címszereplő nélkülözi a „földöntúli”, az „irreális”, sőt, az „ellenállhatatlan” vonásokat – egyszerűen megmarad az egyediség szintjén. Egy extrém link, akinek korántsem lényéből fakad a hódítás készsége, és csak megannyi napi tapasztalat birtokában próbálhatjuk tudomásul venni, hogy különböző rendű-rangú hölgyek önként vállalkoznak vele partnerkapcsolatra. Azáltal, hogy legfeljebb Erwin Schrott parádés alakításának köszönhetően Leporellót tudjuk „megkedvelni” – nos, kérdéses, hogy másodlagos gyönyörködnivalók rentábilissá teszik-e a ráfordított időt.

A Cosi esetében az elidegenítő effektus sokkal helyénvalóbb. Az ízig-vérig mai környezetben játszódó sztori főként a Despina szerepében remek alakítást nyújtó Patricia Petibon jóvoltából –szórakoztató „családi film”, némi korhatárral. Hogy közben (a háttérben) Mozart zenéje szól, senkit sem zavar. Itt az áriák nem egy-egy személyiség önvallomásának, kitárulkozásának alkalmai, hanem az egyébként pergő cselekménynek a pillanatnyi felfüggesztései, amikor is egy szereplőnek önálló megmutatkozásra, ha úgy tetszik, virtuóz önkifejezésre nyílik alkalma. A recitativo felfokozott beszéde e színpad természetes közege (igazi zenei élményt az az idővel való szabad gazdálkodás jelent, ahogyan a szereplők hatáseffektusként merték szinte felfüggeszteni a zenei folyamatokat), az ária valamiféle „betét” szerepét tölti be. Nem többlet, hanem kontraszt.

Azon szerencsések közé tartozom, akiknek megadatott élőben is látni a Salzburgi Ünnepi Játékokon ezeket a produkciókat, így rendelkezem alappal, hogy összehasonlítsam a színpadi produkciót a videóval. Megint csak elismeréssel kell adóznom Brian Large-nak és munkatársainak, amiért az előadások felvételeiből nemcsak élvezhető, de értékes produkciót készítettek, és – a nézőtéren alkalmanként elbambuló nézőknek is – a tekintetet mindig lényegre irányító képi világgal a rendelkezésükre álló keretek között a maximumot adják. A kortárs rendezésekből kiábrándult operarajongók között mind gyakoribb az a vélekedés, hogy „a kevesebb – több”, s mind többen voksolnak a félszcenikus (ha van olyan), vagy épp koncertszerű előadásokra. Nekik még működik a képteremtő fantáziájuk. Mégsem javasolnám senkinek sem, hogy a Claus Guth-rendezte előadások DVD-felvételét CD-ként hallgassák. Legfeljebb arra biztatnék mindenkit: ne zenehallgatás közben, hanem csupán utána próbáljon meg reagálni a látottakra. Amíg tart a felvétel, koncentráljon a zenére!