Már az előadás felütése is mesterkélt. Olivér és Orlando a 9. sor 7. székéért kap hajba, az első néhány perc tehát a nézőtéren játszódik, ilyet is láttunk már nem egy, és nem két alkalommal. Pedig a HOPPart Társulat és a Nézőművészeti Kft. a Trafóban látható előadása érdekes alapötlettel rukkol elő. Az Ahogy tetszik előadások általában a hatalmon lévők és az erdőben élő önkéntes és nem önkéntes száműzöttek világának ellentétére épülnek. Ezzel a konvencióval radikálisan szakítva Koltai M. Gábor rendezése nem térbeli, hanem időbeli kontrasztra épít, amennyiben az előadás időutazásra invitálja a nézőket. Irány az 1980-as évek Magyarországa, az alternatív zene világa, amikor még a dalszövegek nemcsak a színpadon elhangzottakat jelentették, hanem annál jóval többet: lehetőséget összekacsintásra a rejtett üzenetre vágyó közönséggel. A dugig telt koncerttermek voltak azok a helyek, ahol többet lehetett gondolni, mint egyébként az utcákon, a köztereken, vagy otthon a négy fal között. A szabadság akarása, az önkifejezés igénye, az új művészeti formák megtalálása akkoriban sokkal többet és főképpen mást jelentett, mint manapság.

Tehát a hatalom képviselői maradnak a mában, a többiek harminc évet repülnek vissza időben. Az Európa Kiadó, az A. E. Bizottság, az URH, az Ági és a fiúk zenéinek, szövegeinek világa sokunk számára ismerős lehet. Ám paradox módon a 2011-ből a múltba révedő előadás nem a mindig édes nosztalgiára épít, éppen ellenkezőleg, a jelenből nem az álmok és a vágyak erdejébe, hanem a kádári, puha diktatúrába helyeződik a cselekmény.

A szerelem, eléggé meglepő módon, hiszen mégiscsak az Ahogy tetsziket látjuk, nem lényeges elem, inkább arról a hamis nosztalgiáról szól ez az előadás, amely a 80-as éveket körüllengi mostanában. Koltai M. Gábor rendező Sediánszky Nóra és Kárpáti Péter dramaturgokkal együttműködve számos fordulatot kiiktat a darabból. Ebben a felfogásban Orlando nem rettenthetetlen birkózóbajnok, hanem egy alternatív banda gitárosa, Rosalindáról már nehezebb megmondani, hogy tulajdonképpen kicsoda és mit szeretne.

Ugyanis Roszik Hella színészi játékának üresjáratait kiabálással, hajának húzgálásával, összekócolásával, összefogásával, majd újbóli kiengedésével sikertelenül próbálja ellensúlyozni. Egyszer még egy bőrkanapét is felborít. A külsőségek megbízhatóan takarják a tartalmat. Rosalindája villámgyorsan dühbe guruló racionális nő, az a típus, akibe nem könnyű beleszeretni. Nem a szokásos cserfes, életvidám leányt látjuk, a színésznő sokkal inkább erőszakosan szeretetre, megértésre vágyó karaktert formál Shakespeare legvonzóbb nőalakjából. Erősebb rendezői kézre lett volna szükség ahhoz, hogy alakítása olykor ne szenvelgésnek hasson. Az epilógussal sem ő, sem a rendező nem tudott mit kezdeni, igaz addigra már az egész előadás lendületét veszti.

Ehhez képest kellene elhelyezni a többieket, a másik két szerelmespárt például, de ez nem sikerül, hiszen érdemben nem derül ki senkiről semmi. Itt minden és mindenki középszerű, a színek szürkétől szürkéig tartanak. A szereplők szenvednek a meg nem értett vagy a félreértett szerelmek miatt, vagy egyszerűen unatkoznak, és előszeretettel nyitogatják a színpad bal oldalán elhelyezett Lehel hűtőszekrényt sörért, unikumért, viszkiért, konyakért, hubertuszért és a jó ég tudja, hogy miféle italokért. A figurák néhányszor dalra fakadnak, amelyet a színészek élőzenével kísérnek, ilyenkor feltűnik, hogy Kiss Diána Magdolnának mennyire gyönyörű hangja van. Egy kivétel akad az általános és mindent elfedő szürkeségben, Mucsi Zoltán a mélabús Jacques szerepében. Az „abonyi gyökérgyerek” jelenlétének komoly súlya van, már az izgalmas, ha csak megjelenik a színen. Az egyetlen figura, akinél frappáns önreflexió működik.

Koltai M. Gábor alapjaiban izgalmas koncepciója akár működhetne is, hiszen sokan vagyunk, akik legszívesebben visszamenekülnének a múlt század nyolcvanas éveibe. Éppen úgy, ahogyan azt az Ahogy tetszik szereplői teszik, hiszen ők is futnak valami elől. Aztán könnyen lehet, hogy semmivel sem éreznénk jobban magunkat, mint most, ám abban bizonyosak lehetünk, hogy egy érvényes előadáshoz jóval több lendületre, és kidolgozottabb emberi viszonyokra lenne szükség.