A kelet- és közép-európai demokráciák történetében nehéz az elfogadható és megbízható összehasonlítási pontok kijelölése. A rendszerváltás retorikája szerint 1989-ben, vagy 1991-ben az illető országok „visszatértek Európához”; így az összeomló autoriter rendszerek romjai alól visszatértek valamilyen „korábbi demokráciához”. E modellben országonként ugyan mások voltak a hangsúlyok és egészében mindaz, ami közvetlenül megelőzte a szovjet rendszer kiépítését, vagy annak ellenállt – szinte bármilyen megfontolásból – demokratikusnak minősült. Sokkal nagyobb bizonytalanságok vették körül az 1918–1945 közötti rendszereket. 1945-ben ezek közül a németek háborús szövetségeseit ugyan megfosztották a demokrácia státuszától, de egészében a társadalomkutatók kevéssé tisztázták 1918–1920-tól minek is voltak nevezhetőek akkor ezek a rendszerek. Ebben a keretben a közismert történeti klasszifikációs sémák szerint a régióban maradéktalanul csak az 1918–1938 közötti Csehszlovákia minősült demokráciának, a többiek inkább különböző félautoriter rendszerek lehettek, amelyekben a politikai spektrum fontos szegmenseit egyszerűen kizárták a nyilvánosságból, és egyes szakaszokban (elsősorban a 20–30-as évek gazdasági válságát követően) további demokráciaelemeket helyeztek zárójelbe. Később az 1945-48 közötti Magyarország belső rendje ugyan demokratikusnak nevezhető, de hát az 1947-es párizsi békeszerződés aláírásáig a magyar kormány szuverenitása korlátozott volt, és 1947–48-ban már megkezdődik a közvetlen beavatkozás az ország szovjetizálása érdekében. Tehát igazán azt a korszakot sem nevezhetjük „csereszabatos demokráciának”.

Minimalista demokráciák

Politikai történeti dolgozatokban elemezhetőek ezek a különböző korábbi rendszerek, bennünket ehelyett azonban csak az érdekel, hogy ezek számbavétele nem könnyíti meg az 1918–2010 közötti időszak olyan felrajzolását demokratikus és nem-demokratikus szakaszok mechanikus váltakozásaként, amelyek vizsgálatával a demokratizálódás valamilyen ciklusai elkülöníthetőkké válnának. A politikai elemzők ilyeneket a demokráciaépítés vizsgált klasszikus terepén, Latin-Amerikában összeállítanak. A kommunizmus előtti rendszerek eltérő és klasszikus értelemben demokratikusnak a cseh példán kívül csak ritkán és korlátozott ideig nevezhető konzisztenciája miatt azonban ilyesmi a közép-európai régióra csak különleges megfontolásokkal állítható össze. A „klasszikus” latin-amerikai esetben sem volt 30-40 évvel ezelőtt egységes álláspont arról, hogy mi is a demokrácia – sem a kutatásban, sem a politikai elitekben, de még a közvéleményben sem. A politikai jobboldal egy részét ilyen meghatározások különben sem érdekelték, mert azokat önmagára káros korlátokként, sőt, vele szemben megfogalmazódó vádakként élte meg. A radikális baloldal meg a térség demokráciáit egyébként sem tartotta elvileg sem azoknak, hiszen kapitalista társadalmakban felfogásunk szerint amúgy sem létezhet igazi demokrácia. Tehát akkor a körülöttük létező politikai rendszereket sem érdemes ebből a szempontból tesztelni, hiszen azokra a demokratikus jelző amúgy sem vonatkozhat. A teoretikus baloldal inkább ezekben az esetekben „formális” demokráciákról beszélt. A hidegháború befejeződésével azután e vonatkozásban is sok minden megváltozott. A „formális demokráciát” még a baloldal is „a valódi” demokrácia valamilyen részeként kezdte definiálni. Az intézményi keretek, ha nem abszolutizálódtak, de felértékelődtek. Nem tekintik őket perdöntőeknek, de lényegesnek tűnnek minimál programként (például UNDP, 2005).

Ezek a minimum követelmények közismertek: általános és szabad választások valamilyen menete, amelyek komoly csalásoktól mentes (bár ilyen-amolyan „nyomásokat” azért itt nem zárnak ki). Legalább két esélyes párt vetélkedik, s hogy végül a kormányrúdnál valamiképpen rotálódnak a pártok, és léteznek a tömegek részvételének nemcsak „szavazófülkés” változatai is. Meghatározásunkkal majdnem azonos Przeworski (2000, 18–19) definíciója, akinél egyébként a 20. század második felének demokráciáit elemezve a részvétel nem szerepel a meghatározó rendszerismérvek között. E meghatározás nagyobbrészt procedurális, mert a választások lényegi folyamataira irányul, és ebben a „szükséges előfeltételek” valamivel gyengébbek, mint amilyenek a „teljesen szabad és fair választások” lennének.

Jelen dolgozatunkhoz ezek mellé a demokrácia egy olyan leegyszerűsített modelljét választjuk, amelyet vázlatosan három koncentrikus körrel jellemezhetnénk. A legbelsőben találjuk a tisztán procedurális meghatározásokat. A második ezeknél szélesebb, de kizárólag a politikai teret jelenti (például Dahl poliarchiájának értelmében). Végül a legszélesebb egy olyan átfogó meghatározás lenne, amely a demokrácia szociális és gazdasági előfeltételeit rajzolná ki. A továbbiakban mi elsősorban ezzel a széles definícióval dolgozunk.

Közép-Európa 1918 utáni rendszerei – a már említett csehszlovák rendszer kivételével – nem minősíthetőek konszolidált demokráciáknak, ami azt jelentené, hogy stabil, intézményesített politikai rendszereik lettek volna, amelyek a Dahl-féle poliarchia meghatározást kielégítették volna. Ugyanakkor ezek az országok 1918–45 között legalább részben eleget tettek a minimális demokráciák követelményeinek. Felfogásunk szerint – az adott geopolitikai térben – az 1945–49 közötti rendszerek sem minősíthetőek poliarchiának. Még akkor sem, ha a későbbi szovjet rendszerekből visszanézve rájuk, fejlett demokráciáknak is tűntek. Következésképpen, a 20. században először 1989–91 után alakulnak ki az első poliarchikusnak nevezett rendszerek a régióban. Egyébként konszolidált demokráciából Latin-Amerikában is kevés van. Az ottani 17 államból a 90-es évekre mindössze hármat: Chilét, Costa Ricát és Uruguayt minősíthették annak (Philip, 2003). A másik 14 ország minimalista demokráciának feltétlenül nevezhető volt. A hungtintoni „harmadik demokratizálási hullám” hozta ezeket is nagyobbrészt a 70-es évek végétől létre. Ezt megelőzően egyszerre, ilyen tömegben minimalista demokráciák nem léteztek Latin-Amerikában. Mindenesetre azok a latin országok, amelyek már a hungtintoni első hullámban is feltűnnek, most már harmadszor vágnak bele a demokráciaépítésbe. Az ilyen újrakezdések rendszertanát Tilly (2006) kísérli meg felrajzolni, és a viszonylag gyors demokratizálódás négy szakaszáról beszél. Argentína, Chile és Uruguay mind a három hullámban megjelenik, és egyikben sem tudja a demokráciát egyértelműen fenntarthatóvá tenni. Jelen dolgozatunk fogalmi rendszerében itt inkább governance (irányíthatósági) válságról beszélhetnénk a nemzeti társadalmak szintjén, és ezt igazán egyik periódusban sem sikerült kezelni. A könnyen elérhető geopolitikai prognózisok (például Global Trends 2020) ezt az irányíthatósági válságot a régióban a következő időszakra is valószínűsítik, s ennek eredményeként nyilvánvalóan gyenge kormányok, tekintélyuralmi politikai modellek és a populizmus valamilyen keveréke várható a régióban.

Az EU-ba tagozódott Közép-Európában csak annyiból tűnik jobbnak a helyzet, amennyiben a hasonló irányíthatósági válságot az EU kezelni tudja és mandátumai a jövőben megnőnek a nemzeti kormányok igazgatási hibáinak kiegyenlítésére. Ez azonban egyáltalán nem magától érthetődik.

1945 előtt ilyen minimalista demokráciák nem fordultak elő ennyire sokféle változatban a Balkánon vagy a most posztszovjetnek nevezett területeken sem. S az is még nyitott kérdés, hogy az EU-háttér mennyire teszi lehetővé, hogy a közép-európai rendszerek is tartósan túllendülhessenek az újabb minimalista szakaszokon. Végül is a magyar és lengyel példák azért azt jelzik, hogy a változások így sem lineárisak.

Ebben az összefüggésben 1989–91 után is központi problémává válik a demokráciák instabilitása Közép-Európában és Latin-Amerikában.

Igazán sem Közép-Európában, sem Latin-Amerikában nincs átfogó magyarázat sem az 1989 utáni sikerekre, sem az újabb kudarcokra. Azt sem tudjuk igazán, hogy milyen előrejelzések minősíthetők inkább pesszimistáknak, s melyek azok, amelyeket valóban az instabilitás extrém eseteként írhatjuk le. Az úgy általában nyilvánvaló, hogy a vizsgált régiókban akut politikai válságok bukkannak elő. De egyfelől a válságok jellegének akut voltáról mindenütt elkeseredett viták folynak. S az sem világos, hogy ha ilyenek lennének, akkor vannak-e közös okaik, meghatározóik. S végül ugyanezeknek az okoknak a megléte vagy hiánya mennyire magyarázza a számba vehető kudarcokat vagy sikereket?

A sikerek és kudarcok egyetlen eseménysorba illesztése egyébként már azért is érdekes lenne, mert azok általában külön kezeltetnek. Emellett a demokratikus rend összeállása, elemeinek egymáshoz illeszkedése és a demokratikus instabilitás ugyanakkor az irodalomban külön folyamatként kezeltetik és nincsen kapcsolat a két folyamatot állítólag meghatározó tényezők meghatározásai között.

Az akut politikai válságok természetesen a központi politikai intézményeket érintik, s ezek itt nyilvánvalóan a parlamentek, esetleg a választott államelnökök. Ilyen akut válságoknak azokat neveznénk, amelyek megkérdőjelezik, vagy fenyegetik az éppen pozícióhoz nem jutó politikai szereplőket, s amelyek ezeket a fenyegetéseket a létező jogi megoldások határán, vagy akár azokon is túllépve képzelik megoldani. Az akut válságok vezethetnek ideiglenes kormányozhatatlansághoz, és feloldásuk esetleg csak a parlament feloszlatásával, vagy az államelnök visszaléptetésével lehetséges. Ilyen krízisnek számítanak a puccskísérletek (mint a 2001-es Milosevics-ellenes megmozdulás Belgrádban), a posztszovjet színes forradalmak, vagy a budapesti megmozdulások 2006. október 23-án. De abból, hogy minden puccskísérlet akut válság, természetesen az ellenkezője egyáltalán nem következik. Vagyis, a válságok egy része válik csak ennyire jól látható utcai konfrontációvá.

Nem sokat tudunk az akut politikai válság összehasonlító szociológiájáról. De bizonyára meríthetünk a demokráciák összeomlását taglaló alapvető Linz-Stepan (1978) kötetből, a tekintélyuralom különböző formáinak kiépülését bemutató történelmi irodalomból és az újabb politológia általános instabilitás irodalmából. Linz-Stepan szerint a gazdasági és társadalmi tényezők közvetlen hatása általában másodlagos a demokráciák összeomlásánál. Kereteket persze teremtenek ahhoz, amit és ahogy a közszereplők tesznek, azonban az események konkrét láncolata az akciók és döntési lehetőségek eredője lesz. Az ellenkező irányú folyamat vizsgálatánál, vagyis az autoritarizmus bomlásánál is a politikai szereplők mozgása válik meghatározóvá (O’Donnell et al. 1986). Egy, a politikai stabilitást vizsgáló újabb összefoglaló munka is (Goldstone et al. 2005) elsősorban a politikai rezsim szerepét tartja itt meghatározónak és a további változók közül is a politikaiak a legfontosabbak. Tehát némileg leegyszerűsítve, politikai válságot elsősorban politikai tényezők robbantanak ki. Ez nem jelenti, hogy olyan társadalmi tényezők, mint valamilyen közösségekkel szembeni diszkrimináció, a krízis átterjedése a szomszéd országokból vagy területekről, vagy külső geopolitikai akaratok helyi megosztó hatásai nem lennének itt még fontosak. De igazából ezek is elsősorban politikai, s csak kevésbé társadalmi-szociális faktorok.

Ugyanakkor az is látható, hogy az anyagi jólét (amit ezekben a dolgozatokban egy főre jutó GDP-vel szoktak szimbolikusan kifejezni), vagy az életminőség változásai nem hatnak azért e politikai válságokra. Ugyanakkor az sem biztos, hogy a szegényebb országok instabilabbak, és hogy a viszonylagos jólét stabilizál. Például a II. világháborút követő évtizedekben a gazdaságilag fejlettebb latin-amerikai demokráciák, vagy demokráciaszerűségek elvben inkább fenyegetettek voltak, mint a régió szegényebb államai. Mindenesetre a hungtintoni harmadik hullámban sem stabilizálja a kialakuló demokráciát automatikusan a társadalom viszonylagos jóléte. Legalább is a „magasabb életszínvonal = stabilabb demokrácia” képlet önmagában nem működött. Természetesen, a gazdasági lyukak – más faktorokkal együtt – nagymértékben destabilizálnak, ugyanakkor Linz-Stepan 1978-ra hivatkozva sok szerző ismétli, hogy a hosszú távú demokratikus stabilitást gazdasági és társadalmi elemek „legitimizálják”. Természetesen valaminek a legitimizálódása csak szubjektív lehet, hiszen vélekedések állnak e pontokon össze csoportokba. Mindenesetre Közép-Európában az elmúlt 20 évben számtalan alkalommal láttuk, hogy az aktuális életfeltételek és az elképzelt, igazságos életfeltételek közötti különbség, illetve a gazdasági teljesítménybeli és az ebből következő fogyasztási lehetőségek hullámzása együtt destabilizálhatja a rendszereket. A második tényező nagyobb mértékben csak a 2008–2010-es válságban bukkan elő, de az, hogy a közép-európaiaknak a jussa az, hogy úgy éljenek, mint a nyugat-európaiak, s ennek a megvalósítását nagyobbrészt a kommunizmus, de kisebb részt azért a rendszerváltás menete vette el tőlük, s hogy nekik (nekünk) alapvetően nagyságrendekkel több járna, mint amihez ebben a történelmi szakaszban hozzájuthatunk, azért alapeleme a régió ideológiáinak – legalább a 80-as évek óta. Vitatható, hogy a közép-európai rendszerek legitimációs válságában melyik tényező a fontosabb: a vágyak és valóságok közötti különbség, vagy a rendszer képtelensége, hogy jól észlelhető fenntartható növekedést produkáljon önmagában. A második tényező mindenesetre országonként eltérő erősségű. Az utolsó évtizedben Magyarország gazdasági növekedési teljesítménye a többi visegrádi országhoz képest rosszabb volt, tehát itt ez a faktor másoknál erősebben hat. De a távolság problémája lényegében valamennyi posztkommunista új demokráciának az első pillanattal kezdve alapproblémája, s amely most is velünk maradt. Érdekes empirikus kutatás lenne annak vizsgálata, hogy hogyan változik ennek a távolságnak az észlelése, és hol mozgósít, hol pedig ellenkezőleg, inkább leszerel? Legalább három szempontot érdemes figyelembe venni:

Mozgósítani ez a távolság inkább csak a középrétegeket tudja, azok alatt hiányzik a know-how, amely segítségével a mozgósítottak új helyzeteket teremthetnek maguknak. Ha ezzel nem rendelkeznek, akkor marad egyszerűen a több munka, az intenzívebb önkizsákmányolás, amelynek biológiai határai egy generáció számára eléggé jól láthatóak. Ha a 90-es években az emberek még rávehetőek voltak a szükségszerű 12-16 órás napi munkára, abban reménykedtek, hogy a különbséget csökkenthetik, vagy hogy ha hajtanak, akkor az nem nő tovább. A 2000-es évekre ennek az utat törő generációnak az energiája elfogyott, illetve megtanulták, hogy egyszerűen a több munkából semmifajta áttörés nem következik. Legfeljebb nem süllyednek végérvényesen el. Tehát itt a mozgósítás hosszabb távon nem működött. A középrétegeknél azonban bizonyos fokig mindmáig folyamatosan kimutatható.

Különbségek vannak az 1991–95-ös, a rendszerváltást közvetlenül követő régióbeli gazdasági összeomlás és a 2008–2010-es globális válság helyi hatásai között. A 90-es években az emberek olyasmit vesztettek életszínvonalban, munkakörülményekben, fogyasztási lehetőségekben, amelyekkel (legalábbis Magyarországon) már rendelkeztek. Pontosan tudták így, hogy mit veszítettek és teljesen világos képük volt arról, hogy mikorra és/vagy milyen formában sikerült ezeket a veszteségeket pótolni. Ráadásul az akkori, hitelesnek tűnő gazdasági és politikai agitáció arról beszélt nekik, hogy strukturális gondokról van szó, tehát mást és másképp is kell tenniük ahhoz, hogy a helyzet stabilizálódjék. A 2008–2010-es válság képe Közép-Európában azonban egyszerűen pénzügyi-túltermelési problémaként jelentkezett. A magyarázat nem túl bonyolult. Kiépültek már korszerű ipari kapacitások, de a megtermelt javakat nem tudjuk eladni. Majd ha ismét lesz kereslet rájuk, megindul a gazdasági növekedés is, s a nagyvállalatok majd maguk után húzzák a többieket. Tehát nem az egyéni szerepek újrafogalmazására van szükség, hanem a magyar gazdaság exportpiacain a növekedés beindulására. A túléléshez itt türelemre, szerencsére és némi tartalékra van szükség, nem önmagunk újrafogalmazására. A 2006–2010-es időszakban a Gyurcsány- és a Bajnai kabinet – elsősorban a jóléti szolgáltatások szükségszerű visszafejlesztésével kapcsolatban ugyan beszélt életstratégia-váltás szükségességéről is. Azonban ezt nem kötötte a magyar gazdaság általános teljesítményciklusaihoz, és e kormányok hitelességének romlásával maga a személyes stratégiaváltás programja is delegitimmé vált.

Mind a távolság, mind a változás érzékelésére döntő hatással volt a 2004-es EU-belépés. A közhelyszerűvé vált vélekedés szerint az EU-belépésig a politikai elitek és a közvélemény egyaránt a tagságra koncentrált, és azt tartotta szinte kizárólagos programjának, s amikor ez 2004-ben teljesült, akkor hirtelen program nélkül maradt, és egyfajta politikai, de legalábbis kormányzati válságok sorozatát generálta az ideológiai kiüresedés, és a rendszerváltó társadalmak igazán az azt követő években sem találták meg az őket integráló, összerendező közép távú társadalmi programokat. Mi a problémát ezzel szemben egy korábbi időszakra datáljuk. Úgy véljük, hogy a közép-európai társadalmak rendszerváltó és életmódváltó készségei és energiái már a 90-es évek végén kiürültek vagy eltompultak, s tulajdonképpen a rendszerváltás ekkor már le is állt volna, ha nincs az EU-belépés kényszere. De ami ennél is fontosabb, az a sajátos kiegészítő mozgósítás, ami az EU-belépés elvi lehetőségéből, a belépés majdnem biztos voltából következett. Az nem volt kérdéses a közép-európaiak számára, hogy őket az EU-ba beléptetik. Tulajdonképpen nyilvánvaló volt, hogy erről a döntés már a 90-es évek végén Brüsszelben megszületett. Így azután a kérdés legfeljebb a hogyan?-ban jelentkezett. A kiegészítő mozgósítás tulajdonképpen nem a kapukon belülre kerülésre vonatkozott, mert arról lényegében vita nem folyt. Inkább arról volt szó, hogy az EU-n belüli majdani létezéshez milyen új képességekkel, készségekkel kell a társadalomnak rendelkeznie, hogy az új típusú verseny feltételeinek megfeleljen. Feltehetően egyébként akkor is világos volt, hogy ezek az „új kihívások” a vártnál és beharangozottnál sokkal lassabban jelentkeznek, és hogy sok területen egyelőre nem is lesznek megragadhatóak. Viszont az EU-n belüli lét, mint különleges jövőbeli próbatétel megjelenése agitációs elemként a társadalmi vitákban az elképzelések szerint biztosította azt a kiegészítő lökést, amely a 90-es évek végére a rendszerváltó társadalmakban és elitekben mentálisan szükségesnek tűnt ahhoz, hogy a modernizáció egyáltalán folytatódhasson. S amikor azután a 2010-es évek végére kiderült, hogy az EU-n belüli lét sokkal áttételesebben érinti a többség életstratégiáit, mint ahogy azt feltételezték és hirdették, a modernizáció le is állt. Az elitek, persze jelentik a nemzetközi szervezetek felé, hogy mennyire reformkészek. A valóságban azonban nem akarnak semmit. S nem akarnak mögöttük semmit azok a tömegek sem, akiket ez a húszéves menetelés 1989 után nagymértékben kimerített.

Az életkörülmények romlásának, vagy nem kielégítő mértékű javulásának megítélésénél az összehasonlítás fontos. De a két lehetséges szempont; a saját múlttal, illetve a szülők életvitelével való összehasonlítás, illetve a szomszéd területek életkörülményeihez való mérés ugyan egyszerre jelentkezik, de Közép-Európában különböző intenzitással működik. Több mint húsz évvel az 1989-es törésvonal után, a fiatalok és a középnemzedék számára a korábbi időszak összehasonlítási alapként természetesen leépül. A személyes emlékek fogynak, tompulnak, a világ és az élet szerkezete úgy változik, hogy az új életkörülményeket szinte nincs is mihez hasonlítani az 1989 előtti környezetben. Láthatóan nincs különbség azon helyzetek és országok vonatkozási pontkénti használatában, amelyek akkortájt kötöttek kompromisszumokat és biztosítottak valamilyen minimális, de akkor teljesen tűnő fogyasztási lehetőséget, és azok között, amelyekben hétköznapos volt a brutális neosztalinista elnyomás, s az üzletek üres polcain zöldborsó konzerven kívül mást vásárló nem talált. Az új politikai erők mindkettőt egyenlően és egyforma mértékben használják politikai madárijesztőként, és akiknek nosztalgiájuk van (nem elég világos, hogy mi, talán a saját fiatalságuk iránt?) azoknál a kollektív biztonság és a felkínált munkalehetőségek emléke az akkori rendszert kifényezi.

Felértékelődött, de át is rendeződött közben a válságok potenciális forrásaként a horizontális, vagyis az egyidejű, más országokbeli állapotokhoz és eredményekhez hasonlítás.

Itt alapvetően két szakaszt különböztethettünk meg. Az elsőben, a 80-as és a 90-es években a közép-európai közvélemények önmagukat közvetlen nyugati szomszédaikhoz mérték: a magyarok az osztrákokhoz, a csehek a németekhez, a baltiak a finnekhez stb. De az ukránok vagy a bulgárok szemében már a magyarok is sikeres nyugati szomszédokként jelentek itt meg. Létezett, persze a Nyugat és a rendszerváltók szembeállítása, de a „bezzeg a finneknél vagy a svédeknél mennyivel jobb, mint nálunk” összehasonlítás hamar kifutott. Azt viszont mindenki árgus szemmel figyelte, közeledett-e valamiben, akár néhány milliméterre a szomszédhoz, s hogy ez a mozgás folyamatos-e? A 2000-es években felértékelődött a régión belüli összehasonlítás.

Ausztriához, Németországhoz életkörülményeiben e társadalmak többsége nem közeledett, tehát ebből különösebb legitimáció, vagy annak hiánya sem következett. De fontossá váltak a helyezések a közép-európai régión belül. Fenntartható-e a szlovákok neoliberális felzárkózási modellje? Miért állják a lengyelek jobban a válságot, mint a magyarok? Megmarad-e Csehország a régió civilizációs éllovasának? Miben tudja utolérni Románia Magyarországot, és miben nem? És miért olyan sikeresek a románok a bolgárokhoz képest, pedig őket utoljára egyszerre léptették be az unióba? Ezek a kérdések meglepő módon nemcsak a politikai osztály és a középrétegek kérdései, hanem határ menti kisvállalkozások indítására, vagy a szupermarket-turizmusra lefordítva tömegek számára is értelmezendőkké válnak. Az itt szerzett osztályzatok nagyobb mértékben képesek meghatározni egy rendszer gazdasági krízisálló képességét, mint ahogyan azt ezek az összehasonlítások negatív vagy pozitív irányban, a 90-es években tették.

Mindenesetre az akut politikai válságot kiváltó társadalmi-gazdasági tényezőknek hosszú távúnak kell lenniük. Magyarországon, például, ilyennek számít a 2000-es évek második felében kibontakozó krízis számára a Kádár-korszakból örökölt privilegizált nyugati partnerség szertefoszlása. Természetesen, az utóbbi folyamat nem korlátozható csak a 2000-es évekre. Inkább csak akkorra fejeződik be. De elkezdődik úgy 1993–94-ben, amikor a régió fejlettségi szintjeit leíró első független statisztikákban Csehország jelenik meg az első helyen, és megjelennek olyan külső elemzések, amelyek azt a térség „leginkább Európa-érett” országaként értelmezik. E felismeréseket azután beruházói döntések is követik, és a 2000-es évek közepére feláll egy állandónak tűnő rangsor, amelyben leginkább versenyképesnek, társadalmian fejlettnek stb. a régión belül Szlovénia és Csehország, esetleg őket követően még Észtország, majd mögöttük lemaradva egy második csoport élén Magyarország (és már ott is esetenként Szlovákia megelőzi). Ebben önmagában nem lenne semmi rendkívüli, a sorrend tükrözi a régióban hosszabb távon kialakult fejlettségi különbségeket (egyébként még a történelmi Magyarországon belül is az északnyugati megyék sok tekintetben fejlettebbek voltak az ország többi részénél). A 90-es évek második felétől kezdődően azonban ennek a történelmi sorrendben a visszarendeződését a magyarországi közvélemény alapvetően váratlan kudarcnak, az elitek rossz teljesítményének, és mindenesetre azonnal kiküszöbölendő anomáliának vélte. S mert ezen a sorrenden a jelenlegi szakaszban a kormányzati elitek nyilvánvalóan változtatni nem tudtak, az az akut politikai válság egyik fő tényezőjévé vált. Itt az országteljesítmények valamiképpen nem is az egyes kormányok, hanem az egész rendszerváltás utáni politikai rezsim hiányos teljesítményeként jelentek meg. De hát már Linz-Stepan (1975) is jelzi, hogy az eredmények legitimációs hatása az egész rendszerre, s nem az egyes kormányzatokra fogalmazódik meg. A kudarc megélése ilyen esetekben ritkán kötődik egyetlen kormányzat teljesítményéhez, vagy egy rövidebb, néhány éves időszakhoz.

A közvélemény-kutatások az „elégedettséget az adott helyzettel” a felvételeknél általában rövidebb időszakokra vonatkoztatják. Ugyanakkor azonban azt is tudjuk, hogy legalábbis a rendszerváltás után egy hosszabb időszak teljesítményét érzékeli együttesen, összefoglalva a közvélemény. Ha arról nincs is szó, hogy a változások alapvonalának itt legalább egy nemzedéken keresztül kell hatnia (mint Gonzalez, 2005-nél), de az 1989–90-es, illetve a 2004-es év itt szükségszerűen jelöl ki olyan időszakokat, amelyeket a közvélemény együtt, egy blokkban kezel.

Sokan a pozitív elmozdulásokat általában a gazdasági növekedésben látják, és hangsúlyozzák, hogy ha a növekedés közben a jövedelemkülönbségek gyorsan nőnek, akkor azok felehetik a növekedést, és akkor azt a közvélemény nagy része nem érzékeli, következésképpen az nem stabilizál. A legális magyar jövedelmek a létező adatok szerint egészében egyáltalán nem tartottak olyan nagymértékben szét, mint ahogyan az az elterjedt vélekedésekből következne. A 90-es években viszont a magyar növekedés a Visegrádi Csoporton belül valóban a leggyengébb volt. Ugyanakkor azonban, ha az alacsony GDP-növekedés valódi mérőszáma lenne a kielégítetlen várakozásoknak, akkor a gyorsan növekvő országokban nem lennének válságok, a tartósan gyengén növekedőkben viszont azok állandósulnának. A latin-amerikai 1975–2003 közötti adatsorok ezt mintha igazolnák. A kapcsolat a két mutató között azonban mégsem egyértelműen meghatározó.

Az akut politikai krízisek okai elsősorban politikaiak. Úgy tűnik, mint hogyha a rezsim típusa lenne a legfontosabb változó. De ha abból indulunk ki, hogy valamennyi posztszovjet állam legalábbis minimalista demokrácia, akkor ebben az értelemben a rendszertípus állandó lesz. A különbségek nyilvánvalóan a minimalizmuson túl ragadhatóak csak meg. A részvétel tulajdonképpen már a minimalista demokráciában is létezik, tehát itt tulajdonképpen nem önmagában azzal, hanem a tiltakozás és a politikai kritika valamilyen együttes játéktereivel jellemezhetjük igazán a civilitásnak azon köreit, amelyek számunkra a különbséget megjelenítik. Nyilvánvalóan a demokráciának vannak kemény történetileg is rögzült magjai (biztosított vagy kiharcolt jogok), de ezeket a jogokat a közép-európai régióban csak szelektíven érvényesítik (például a kisebbségek között). A Világbank (Kauffman, 2004) a demokrácia kiteljesedését adott országokban vállalati felmérésekkel próbálja meghatározni. Hat fő indikátort használnak: a jogi függetlenség, a bírósági korrupció, a jogi keretek minősége, a tulajdon védelme, és a bírósági és rendőri hatékonyság, pontosabban az azokról a helyi vállalatok között élő kép lesz a meghatározó a belső intézményi függetlenség, mint a demokrácia ismérvének meghatározásakor. Közép-Európára ilyen méréseket nem ismerünk, de Latin-Amerikában a bírósági-jogi hatékonyság erősebben hat az akut politikai válságra, mint a GDP növekedése. Érdekes módon az akut válság megjelenése és a bírói függetlenség hiánya – ismételten latin-amerikai mérésekben (Gonzalez, 2005) – szorosabb kapcsolatban van bármilyen más indikátor krízisjelző képességénél. Ez persze nem azt jelenti, hogy a bírói függetlenség puhulása vagy részleges leépülése önmagában válságot gerjeszt. Az összefüggés inkább fordított: a bíróságok függőségének növekedése biztos jele a válság erősödésének.

Akárhogy is van, az azért látható (Stein et al. 2005, Kauffman, 2004), hogy a nem teljesült vágyak és a jogi szabályozás hatékonysága közvetlenül kapcsolhatók az akut politikai krízisekhez, tulajdonképpen e két indikátorból felépíthető rendszerbe beépíthetőek a posztszovjet reformországok. A táblázatot először Gonzalez (2005) építette fel latin-amerikai országokra, mi az alábbiakban megkíséreljük ezt feltölteni a posztszovjet térségből.

Természetesen, mindkét itt alkalmazott indikátor folyamatjellegű és nem eseményközpontú. Nyilvánvalóan, mindkét esetben végül is a felhalmozódó események hatnak, de inkább valószínűsíthető következményekkel járnak, és nem jelentenek kemény meghatározottságokat.

„Túlmenedzselt” demokrácia

Túlmenedzselt vagy túlságosan kézbe vett demokrácia alatt itt olyan politikai rendszert értünk, amelyben az erősen központosított állami tekintély a végrehajtó hatalomba koncentrálódik, amelyben formálisan létezik intézményi tér alternatív jelöltek számára legalább a posztok egy részén, és ahol a kiépült intézményi megoldásokat folyamatosan pótlékokkal, leegyszerűsített szervezeti megoldásokkal és a központi hatalomtól függő politikai-jogi megoldásokkal váltják ki, helyettesítik. Az egyszerű „irányított demokráciától” (ugye, már ez sem az atlanti modell) a túlirányított változatot a centralizáltság igen magas foka, a politikai versenyszféra szűkülése és az intézmények helyettesítésének, kiváltásának kiemelt szerepe különbözteti meg. Más hibrid, félautoriter rendszerektől leginkább a kiváltó intézményhelyettesítés egész rendszere különbözteti meg leginkább az itt vizsgált változatokat. A helyettesítések itt nem egyszerűen működésképtelen intézetek látványai, Patyomkin-falvak, hanem sokszor komoly agitprop terheket hordoznak (a világgal és a hazai közvéleménnyel különféle módokon, de elhitetik, hogy működőképesek, és egyébként részben talán még azok is). Ebben az értelemben a helyettesítések, intézményi pótlások nem csak virtuálisak. A demokratikus intézményi legitimációt az állam elő akarja állítani, felismeri, hogy szüksége van rá, de nem akarja hozzá az igazi intézményi forrásokat működtetni. Ezen, persze lehet háborogni, de talán legalább annyira hasznos annak felismerése, hogy az állam itt tudja, demokratikus legitimációra szüksége van. S ha nem is a teljes árat, de valamit azért hajlandó fizetni érte.

Befejezetlenség

A félperifériák politikai fejlődésének általános elméletei nemigen léteznek a Kelet-Európára vonatkozó újabb felfogások pedig a folyamatot végesként, a 60–70-es évek nyugat-európai demokráciájának végleges kiterjedéseként élték meg. Mivel a szovjet rekonstrukciót kizárták, másmilyen autoritarizmusokkal nem számoltak, így ezekből a felfogásokból sajátosan hiányzott az idődimenzió. Ami egy pillanatban létezett Nyugat-Európában, az abszolutizálódott, és az elméletek második lépcsőjében abszolutizálódtak az ahhoz vezető ösvények is. Latin-Amerikában, persze, kezdetben létezett elmélet, amelynek volt időmetszete, de az világképében meglehetősen klasszikus volt. Nem voltak benne trendek, minden ismétlődött, a mozgás két pólus között zajlott. Ezeket hol „anarchiának és despotizmusnak”, hol „szabadságnak és hatékonyságnak” hívták (Schmitter, 2006). A félperiférián ebben a felfogásban az egyik póluson ott munkált a szabadságvágy és az önkifejezés reménye, a másikon pedig ott voltak valamilyen időnként előbukkanó és az előbbinek ellentéteként megjelenő kis, és nem is olyan kis „vezérek”. Egyik pólus sem kerekedett hosszú távra felül, de nem alakultak ki szintéziseik sem. Ebbe a latin alapképletbe a felületek mentén illeszkedik az Orbán-rendszer, de kevésbé a posztszovjet formációk. Illeszkedik az aktuális Balkán, de még nem a balkáni előtörténet.

A latin-amerikai politikatörténészek elég jól leírják, hogy ezeket a ciklusokat megakasztotta a németek és az olaszok veresége a II. világháborúban, és egyfajta importhelyettesítő gazdaságpolitika is, és így fokozatosan előkerültek az észak-amerikai liberális, pluralista demokrácia mintái. Forradalmakról itt nem volt szó, szerves evolúcióról azonban igen, és mint ilyenben, megjelentek az elakadt változások, a modernitás felületes utánzása, egyes pontokon korábbi minták ismétlése is. De hát az evolúció már csak ilyen. Az 50–60-as években azután már észlelhető azt az ezt a mozgást igazoló irodalmi vonulat is, amely bizonyítani akarta, hogy a gazdagság növekedése és a demokrácia egy országban szoros kapcsolatban áll. A demokratikus mozgás elakadását, vagy lelassulását egyik vagy másik országban így azután gazdasági nehézségekkel magyarázták. A korabeli vitában az egyik oldalon azok állnak, akik a latin-amerikai változásokat patológiákat produkálónak véli –elsősorban történeti maradványok miatt. A másik oldalon pedig azok, akik úgy vélik, hogy a demokratikus alaptrenddel a kontinens normalitását bizonyítja és hogy az adott alulfejlettség kiinduló állapotát is szem előtt tartva, itt tulajdonképpen minden normálisan megy. A fejlődés e megfigyelhető modelljei teljesen normálisak, s csak arra kell vigyázni, hogy meg is maradjanak.

A 90-es évek végétől a rendszerváltás első gazdasági sokkjának múlásával Kelet- és Közép-Európában is megjelenik, majd szembekerül e két felfogás. Az egyik arra hivatkozik, hogy civil társadalom nélkül nincs demokrácia, és hogy 1945–49 előtt is kevés volt a demokrácia a régióban. Hagyományok és az átalakulás mélységének kezelése nélkül így azután nem csoda, hogy a demokrácia is csak felületi és instabil lesz. És különben is, ha nem sikerül életerős középosztályt fenntartani, és a vállalkozások nagy része állami segélyekből él, akkor hogy lehet itt demokráciáról beszélni. A másik tábor itt is optimista. Ezek az országok már nem „posztkommunisták”, hanem „új demokráciák”. Egyes jól lehatárolt térségek kivételével az átalakulás erőszakmentes volt, és vér egyáltalán nem folyt – bármennyire is „huhogtak” a pesszimisták.

Még a 60-as években (Cutright, 1963) születik Latin-Amerikára egy „túlfejlettségi elmélet” is. Eszerint a régió az 50–60-as évek demokratizálódási hullámában politikailag túlfejlődött. A demokrácia szintje itt nagyobb, mint ahogy más, a szó közvetlen értelmében gazdasági fejlettségi szinten más régiókban azt megszokhattuk. A fejlettséget itt a kommunikációs hálózatok sűrűségével mérték, és megállapították, hogy ilyen kommunikációs intenzitások más régiókban nem produkáltak hasonló szintű demokráciát. A legutolsó időkig sem pozitív, sem negatív értelemben e tekintetben nem vizsgálták a posztkommunista országokat, bár bizonyára megállapítható lenne, hogy a tranzit országainak vagy régióinak jelentős része gazdaságilag sok lényegi intézményi metszetben még olyan környezetben van, mint amilyeneket Mussolini vagy Franco országaiban mértek, bár az új kommunikációs technikák itt sokszor gazdasági szintektől függetlenül terjednek. Az analógiás gondolkodás azonban itt is megjelenik (Liberalnaja Misszia, 2011), amikor orosz reformerek konstatálják, hogy Oroszország gazdasági fejlettsége már elérte azt a dél-koreai szintet, amelyen az addig ott autokratikus rendszerben megindultak a demokratizálási folyamatok. Tehát most már itt az idő, Oroszországban is cselekedni kellene. Természetesen, az ilyen közvetlen analógiákat politikailag használni lehet, de szakmailag azért nehezen védhetőek.

A közvélemény Kelet-Közép-Európában, különösen annak „nyugatos”, vagy liberális része ma is hisz az átalakulás uni-linearitásában, de más félperifériákon ez a világkép már régóta megroppant és helyette a politikai fejlődés különböző elágazásos – ha már geometriáról van szó, akkor inkább romboidális – változatai népszerűek. Ezek szerint a posztindusztriális demokráciához többféle módon is el lehet jutni, s a lineáris demokrácia csak ezek közül egy. Végül is a különböző tekintélyelemeket tartalmazó rendszerek is oda visznek, még ha különböző kerülőkkel is. A kutatásban egyébként még a 60-as években kialakulnak ennek különböző bonyolultabb modelljei is (Silvert-Germani, 1961). A modellt később formalizálták Markov-láncokkal. Ami ebből kijön, azt Schmitter (2006) salátamodellnek nevezi. A politikai rendszer fejlődését különböző változatokkal egy olyan salátafejként lehet ezek szerint leírni, amelyben a fejlődés kívülről halad befelé. Végül is, bár az egyes levelenként leírt nemzeti modellek kezdetben egymástól távoliak és külsejükben is eltérőek, de a fejlődés végén egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Egyre inkább hasonlítani fognak egymásra, s ily módon a különböző klasszikus demokratikus, korporatív, mérsékelten tekintélyuralmi, és kollektivisztikus rendszerből a gazdasági és társadalmi átalakulás nagyon hasonló politikai rendszerváltozatokat generál.

A mai tranzit országok egyelőre a mozgást a saláta belseje felé nem érzékelik. Egyes országokban még mindig abszolutizálják az uni-lineáris változatot (Csehország, vagy az orosz demokraták). Mások egyelőre a saláta külső fodrai között látszanak elveszni (különböző posztszovjet rezsimek, de a 2010 utáni Magyarország is). A kelet-közép-európai társadalomkutatás a régió elmaradottságával, az „elkanyarodással az Elbától keletre”, stb. elsősorban az államszocialista időkben foglalkozott. Ilyen kutatásokat műveltek a régión belül és kívül, hogy megértsék, miből következik a kommunista modell, mint fejlődési vízió, és hogy ez mégis miért akadt el. De folytak ilyen kutatások állami megrendelésekre is, hogy igazolják a történelmi elmaradottság miatt nincs alternatívája az erőltetett fejlesztés szocialista modelljeinek. Nem véletlenül, 1989 után e munkák megszűntek, vagy hátrébb szorultak. A régió sajátszerűségének hangsúlyozása legfeljebb csak az 1949–89 közötti rezsim időszakára volt megengedett. Az akkori szóhasználat szerint 1948–49 előtt a régió „az európai normalitás” állapotában volt, onnan szakította ki a szovjet beavatkozás, és ide, ismét a „normalitásba” tér most vissza. A lassanként megerősödő európai komparatív kutatások is azokat az elemeket hangsúlyozták, amelyek a régió társadalmainak azonosságát, vagy legalábbis egyfelé mozgását hangsúlyozták a „régi Európával”. S mert idegenkedünk

– módszertanilag és ideológiailag – az elmaradottság túlhangsúlyozásától, nemigen vizsgáljuk azokat a mentális hagyományokat és rendszereken átívelő államigazgatási megoldásokat, amelyek a helyi politikai formációk sajátjai. Ezért keveset tudunk arról a kontinentális politikai ethoszról, amely bennünket egyfajta „porosz-orosz” mentális előtérben tart. Tehát az elkülönülő intézményi hagyományokról, autonóm, zárt hierarchiákról, a szervezeti racionalitás felületének szakralizálásáról, annak elmélyítése nélkül stb. S természetesen több komparatív kutatás kellene ahhoz, hogy egyfelől összevessük a térség azon területeit, amelyek évszázadokon át Habsburg-igazgatás alatt voltak, azokkal, amelyek orosz vagy ottomán ellenőrzés alatt voltak egészen a 20. század elejéig, vagy még későbbig. Keveset tudunk arról is, valóban milyen hatással voltak a további történésekre a korábbi szocialista reformkísérletek. Miért jelentek meg részben autoritárius politikai irányzatok Magyarországon és Lengyelországban, ahol pedig részleges demokratizálási kísérletek 1989 előtt is, más országokhoz képest erőteljesen folytak? És miért nem igazán Romániában, és csak viszonylag gyengén Szlovákiában (a más történelmi sodorvonalat követő Csehországról nem is beszélve), ahol komolyabb reformok az utolsó szocialista negyedszázadban nem folytak.

Nem sokat tudunk a megkésett fejlődés hatásáról sem a demokrácia stabilitására. Hiszen az 1989 utáni modellek két értelemben is különlegesek. Egyrészt a kelet-európai modernizáció első nagy hullámai is az egyébként az atlanti kapitalizmushoz képest megkésett németek, olaszok, japánok után indultak csak, tehát intézménymásolásukban az előttük járó első és második modernitási hullámot eleve vegyesen másolták. Majd ennek az intézményrendszernek a fejlődése is többször megakadt. 1989 után közéleti ásatásokkal, politikai leletmentéssel azonban e momentum elismerésén túl, valójában azonban senki sem foglalkozott. Azt is tudjuk, hogy az államszocializmus is értelmezhető valamilyen modernitásként, de nem igazán világos, hogy milyenként. Ösztönösen, természetesen építünk rá, de tudatosságról itt mind ez idáig szó nem volt, s tulajdonképpen az ilyen többször elakadt későn jövők máshol is populista rendszereket építenek fel. Miért lenne ez akkor alapvetően nálunk másként?

Az új megroppant demokrácia ezekre az elemekre mind építhet, s láthatóan épít is. Jelenlegi elfogadottsága a közvéleményben nagymértékben összefügg azzal, hogy olyan mentális sztereotípiákat használ (ilyen kiterjedtségben először 1989 után), amelyek akkor is növelik fontos társadalmi csoportok komfortérzését, ha egyébként a konkrét lépések érdekeik korlátozására, mozgásterük szűkítésére az államétól eltérő ideológiáik felszámolására irányulnak.