Hogy múlik az idő! – emlegették nemegyszer a nagy orosz mozdulatlanságban Alfonzó híres Csehov-paródiájának a Ványadt bácsinak szereplői. Vladiszlav Troickij Gogol rendezése alatt óhatatlanul is eszembe jutott Alfonzó feledhetetlen jelenete, mivel Gogol színműve az orosz származású rendező, Vladiszlav Troickij interpretációjában még a Csehov-darabokhoz képest is igen komótosan indul. Mindez természetesen híven tükrözi az 1800-as évek orosz vidéki életének mozdulatlanságát, ahol soha nem történik semmi, a napok szépen folydogálnak a maguk csendességében és az uraságok legfeljebb szolgáik iszákosságán bosszankodhatnak, ráadásul külön élt ad az olyan mondatoknak, mint például Anna Andrejevna (Ráckevei Anna) végtelen nyugalommal és kecsességgel sétálgató lányához (Kacsur Andrea) intézett szavai: „Úgy rohangálsz itt, mint egy hőbörödött macska.” Lassúsága ellenére mégsem hajlik önmaga paródiájába, sőt az első pillanattól az utolsóig lebilincselő Troickij rendezése. Annak ellenére is az, hogy a rendező mindjárt az elején igencsak hosszúra nyújtja a békés vidéki idillt hangsúlyozó kényelmes tempóban előadott családi reggelit, komótosan vezetve fel a színmű első jelenetét, amikor is a város elöljárói A. A. Szkvoznyik-Dmuhanovszkij polgármester (Varga József) házába gyűlnek a nagy hírre, miszerint revizor jön hozzájuk Szentpétervárról. Talán már meg is érkezett és éppen a fogadóban tartózkodik, mert ugyan ki más lehetne az a fiatalember, akivel Bobcsinszkij (Vranyecz Artúr) és Dobcsinszkij (Dánielfy Zsolt) aznap délelőtt találkozott. A sötét tónusú, gyéren világított nagyszínpadon elhelyezett egy-két kellék, közöttük három ketreccel és a bennük üldögélő városi elöljárókkal, valamint a kimért tempóban előrehaladó cselekmény igencsak nyomasztó hangulatúvá varázsolja Gogol immár 170 éve töretlen népszerűségnek örvendő szatíráját. Múlik ugyan az idő, de bizonyos dolgok, nem is beszélve némely alapvető emberi tulajdonságról sohasem változnak, ezért is olyan gyakran játszott és közkedvelt a darab, ám, ami első pillantásra hálás témának látszik, éppen a már említett okból, kevés újdonságot hozhat, éppen ezért nagy kihívás a színrevitele. Troickij rendezése, és ez nem éppen új keletű dolog, elsősorban Hlesztakov (Mészáros Tibor) figuráján keresztül a darab sötétebb tónusát emeli ki, amit a már említett díszlet is hangsúlyoz. Nem új keletű megközelítés ez, mert Meyerhold múlt század eleji, immár legendássá vált rendezése óta előszeretettel ábrázolják Hlesztakovot a fiatal szélhámost ördögi manipulátorként. Hlesztakov fokozatosan ismeri fel a félreértést és az ezáltal ráruházott hatalmat és válik egyre inkább újdonsült pozíciója élvezőjévé, ugyanakkor rabjává is. A vendéglátói nagyvonalúságától és a neki szánt figyelemtől megmámorosodott álrevizort, egyre jobban magával húzza saját hazugságainak örvénye, míg végül már maga sem képes elválasztani a valóságot agyának kusza és tekervényes meseszövetétől. Látva, hogy a vidéki népek szájtátva hallgatják, Hlesztakov mindegyre úgy tereli a beszédet, hogy ne csak hallgassák, de feladva minden emberi méltóságukat lemeztelenítsék előtte lelküket és ha kell magukat, neki ajánlva minden pénzüket és emberi tartásukat. Az eredmény az emberi butaság és hiúság vására lesz, ahol ki a saját, ki a mások bőrét kínálja eladásra. Kell ehhez azonban egy manipulátor is, akinek a szerepére remek választásnak tűnik a Csokonai Színház fiatal tehetsége, Mészáros Tibor. Mészáros Hlesztakovja fiatalságához méltóan nagy elánnal veti bele magát végeláthatatlan hazugságaiba, melyeket ő maga is elhisz, ám ez a hazudozás egyre mélyebbre húzza és a sikertől megmámorosodó férfi igen hamar ráérez arra, miként húzhat még több hasznot vendéglátói hiszékenységéből. Talán a második felvonás elején, a csoportkép beállításánál kezd ez átbillenni hideg számítássá a részéről és egészen addig, míg a józanságot és óvatosságot képviselő idős szolga Oszip (Kóti Árpád remek alakítása) meg nem menti nemcsak a leleplezéstől, de önmagától is az egyre gátlástalanabbá váló és kontrollt vesztett Hlesztakovot.

Vladiszlav Troickij rendezése lassan viszi előre a történetet, elég időt hagyva minden jól megírt és elejtett szónak, hogy a megfelelő pillanatban érjen célba, hogy a néző is a szereplőkkel együtt nevethessen, még ha tudja is, hogy valahol önmagán is nevet, míg eljuttat minket arra a pontra, amikor például A. F. Zemljanyika (Kiss Gergely Máté) önmagát is lemezteleníti a szerepében egyre magabiztosabban tetszelgő álrevizor előtt, már nincs is kedvünk nevetni. Hiába múlik az idő, az ember nem sokat változik, akár a nagypolitikában, akár helyi szinten, elég csak körülnéznünk a saját házunk táján, de azért sem kell messze mennünk, hogy lássuk: a betegek nálunk is „úgy gyógyulnak, mint a legyek.” A rendező szándéka szerint a nevetésen, illetve nevettetésen túl hangsúlyozni kell, hogy noha művei oroszul jelentek meg, Gogol ízig-vérig ukrán szerző. Troickij saját bevallása szerint A revizor metafizikus voltát kívánja hangsúlyozni, mely véleménye szerint E. T. A. Hoffmannal, Edgar Allan Poe-val és Bulgakovval rokonítja a művet. Gogol írásának ezt a metafizikai mélységekben megnyíló dimenzióját kínálja a rendező, megelevenítve a falra festett ördögöt, hogy általa az emberek saját félelmét hívja életre. Hlesztakov kisstílű szélhámosból vendéglátói saját démonává válik, szembesítve őket önnön hívságukkal, miközben az álrevizor szerepe belőle is a legelemibb emberi gyarlóságot hozza ki, így válik ördögi, de ugyanakkor végtelenül groteszk figurává, amit ez esetben sajátos humor és lendület színez Mészáros Tibor karakterformálásának köszönhetően, még szórakoztatóbbá és magával ragadóvá téve a hatalomtól való félelem szülte hiúságok vásárát. Hlesztakov álrevizorja remek katalizátorként szolgál az eseményekhez, látogatása előhoz mindent, amit a városka méltóságai szeretnének mindenki elől, de legfőképpen a szentpétervári revizor elől elrejteni, mégsem képesek elfedni a gejzírként a felszínre törő valóságot, míg végül ott állnak magukból kivetkőzve, minden emberi méltóságukat hátrahagyva, kiteregetett kártyákkal, amikor megkapják a kegyelemdöfést az utolsó vészjósló mondat formájában. „Uraim, megérkezett a revizor és várja önöket.” Gogol A revizorja sötét szatíraként, sejtelmesen megvilágított térben kel életre, nyomasztó közegben, fenyegető árnyként telepszik rá az emberek életére. Ahhoz, hogy ezt átérezzük, nem elég az erős atmoszférateremtő díszlet és egy jól eltalált Hlesztakov, de kell a többi színész is, akik minden megmozdulásukkal az összhatást erősítik, legyen szó Varga József polgármesteréről, a Ráckevei Anna által megformált unatkozó és nagyravágyó vidéki szépasszonyról vagy Mercs János kíváncsi postamesteréről, akiken jól mulatunk, mert talán mi magunk sem vesszük észre, mint Gogol hősei, hogy közben önmagunkon nevetünk.

(A Debreceni Csokonai Színház társulatának előadását beválogatták az idei POSZT versenyprogramjába.)