Talán az akörüli hangoskodás vonta el a figyelmet az új színházbeli előadásról, talán a tény, hogy nem ősbemutató. Eddig kétféle –igaz, nem könnyen hozzáférhető – színpadra állításáról tudunk. Az első Máté Gábor rendezése volt, a budapesti színművészetisekkel, 2008-ban, a másik szinte saját, történelmi-reális topográfiai terében, Marosvásárhelyen. (Kövesdy István volt a rendező, Kovács András Ferenc a dramaturg.) Ez utóbbi előadás Debrecenben is látható volt, a 2010-es DESZKA-fesztiválon. Van tehát bizonyos „játéki hagyománya” a SZÍNHÁZ című folyóirat mellékletében is megjelent szövegű darabnak, s alapozása még szélesebb: Móricz Zsigmond Erdély-regénytrilógiáján (Tündérkert, A nagy fejedelem, A nap árnyéka) nyugszik. Annak páratlanul gazdag szövete aligha kibontható más műfajra fordításban, s eleve az első kötet fókuszában álló Báthori Gábor alakja itt csak nagyon hatásosan megoldott visszfény. Rendkívül precíz az írói és a dramaturgiai munka (Lőkös Ildikóé) ebben az előadásban is, érzékeltetve, hogy a Závada-mű színházi gondolkodás kiindulópontjává vált, egyszersmind a megközelítési módok változatos, színház-pedagógiailag is fontos, aprómunkára teret nyitó lehetőségévé. Az időben való elhelyezés problematikussága szintén elméleti tisztázásra ad okot, s egy újabb értékes adalék a magyar kortárs dráma történelem- és játékmodor-felfogásához.

Az alcím pontos, megnevezi azt a tartományt, melyek a játék kereteit jelölik: Fejedelmi magánügyek. Vagy, Bergman után, Jelenetek egy fejedelem házasságából lehetne, hiszen szerkezete fragmentált, önmagukban zárt egységekből építkezik, néhol szó szerint meghagyva a móriczi mondatokat, másutt sűrítve, kiemelve, összevonva, továbbírva a regényszöveget. A Hargitai Iván rendezte előadás majdnem posztmodern utáni laboratóriumot idéz, törtfehér díszletben, nagy tárgyaló-, avagy svédasztal köré rendezve a mozgást, s nagy székek és stilizált útiládák-lócák vannak még a közvetlen közelbe hozott szín-, avagy küzdőtérben. Tresz Zsuzsanna díszlete jelzi, hogy nem a marosvásárhelyi előadás történeti kosztümös (és az elrajzolt karral ellenpontozott) stílusa jelenik majd meg. Ezt erősíti a dramaturgiai jelentőségű zene, amelyet Tárkány Kovács Bálint cimbalmon szólaltat meg (Wéber Kristóf egyvelege). A cimbalom nagy találmány: korfestő is, koron átemelő is, intim is, a magyar fülnek kedves is. Egészen beavató-színházi egyszerűséggel kerül tehát elénk egy nagyon határozott, szimbolikus jelentésekkel telített történelmi fogalom, Erdély, és a politikus-ideálmítosz figurája, a nagy kiegyensúlyozó, Bethlen Gábor. Gyors utalással rálátunk imádott-gyűlölt, követni vágyott elődjére, Báthory Gáborra, a szenvedélyek betegére-zsenijére. Hargitai nem a reális életkort nézte, s nyilvánvalóan „nem tévesen” osztott szerepet, mikor Derzsi Jánost választotta. Látjuk élvetegen a lakomaasztali, vérfertőző aktusbeli jelenetben, majd végig, kísértet képében, temetetlen holtként és nyomasztó emlékként megülve utódai-rokonai tudatában-mellén. Derzsi önmagában művészi ikon: játék nélkül is hordozza az emberi végállapotokról való tudást. Az ő beállítása az alig 25 évesen meggyilkolt fejedelem figurájába ezt a feslettséget, kiégettséget, fiatalon is több évtizednyi kiéltséget jelzi. (Lakkcipőben, kifestett körömmel megerősítve.)

A „magánügyek” nyilvánvalóan a szerelmi szálat, Bethlen két asszony által való széttépettségét mutatják. A történelmi tetteket, mindazt, ami űzi-hajtja a két nő közötti száguldásban a külső történések szintjén, egy-egy erős jelentben, karakterben kapjuk vissza. De leginkább a kórus kommentárjában. Az új színházi előadás igazi értéke ennek a közös munkának a létrehozásában mutatkozik meg példaadóan. Hargitai ugyanis nem hoz be külön kórust a kortársi kommentelésre, a plusz történeti információra, továbblendítő megjegyzésekre, hanem valamennyi szereplőt egy krémszínű ballonkabát segítségével karbéli tagként is alkalmazza. Innentől kezdve a játéktér fokozott feszültséget kap: az egyszerre mindig a színen lévők össze vannak zárva, figyelnek és figyeltetnek. Hol aktív csinálói, hol passzív elszenvedői a történéseknek. Színészileg hihetetlenül bonyolult helyzetbe kerülnek: közvetlen közelből, közel három órán át, néhány centi távolságról figyelik egymás jelenéseit. Szemük lereagálja – civil nézőként, résztvevőként, kollégaként, szerepben maradó figuraként is – a többiek játékát. Ha kabátban van: Kereki várának katonája, pletykás udvarbéli, pápista vagy kálomista falusi, krónikás. Pikírt vagy korlátolt kortárs, vagy az utókor meghökkent vagy cinikus szemlélője: ami éppen kívántatik. Ugyanakkor látni, mikor egy-egy nagyon brutális, fizikailag is nagy kihívást jelentő akciónál a színésztárs legszívesebben eltakarná a szemét (a nézők egy része is ezt teszi) vagy ahogy önzetlenül, figyelmesen segít, kabátot átad-átvesz egy-egy szereplő a másiktól. A címszereplő és asszonya ugyanúgy löki az asztalt, teríti a szőnyeget, viszi a széket, mint a többiek: teljesen egyneműsít az összjáték, simán folynak egymásba az akciók és a rájuk adott reakciók, gyakran ugyanabból a szájból, de más nézőpontból. Mintha közösségi, alternatív színházat látnánk, s nem híres, megállapodott, kőszínházi színművészeket. A kabát alatt azonban vannak ruhák, Kárpáti Enikő eltalált, mai, de anyagukban és motívumaikban finoman korjelző jelmezei. Takács Katalin Károlyi Zsuzsannaként nagyon elegáns borvörös selyemkosztümöt hord, piciny ezüst csuklópántokkal. Báthory Annának azaz Petrik Andreának szexbolti dominaruhája is van. Simoni György tüneményes német feleségének nagyon elegáns, trendi harangszoknyája van, Nemes Wanda egzotikus és kedves idegensége felerősödik a különlegesen szép kreációban.

Gáspár Sándor Bethlene is ilyen időtlen politikus. Első megjelenésében mintha a Parlamentből ugrott volna át, az öltöny, a cipő minden stimmel. Tépelődő, gondolkodó, gyötrődő, gyakran tétova, manipulatív, esendő embernek is megmutatja Bethlent, bár a történeti formátumát is megcsillantja. Nem elsősorban a szoknya bolondja, hanem a hatalomtechnika elméleti szakembere, elméletalkotója is. Nemcsak Báthory Anna érzékisége, boszorkánysága vadítja, hanem a dinasztiaépítés felelőssége is: ezért felerősödik a gyereket követelő szólam. És gyereket Károlyi Zsuzsanna már nem tud szülni többet. Hatalmas, mindent tudó alakítás Takács Kataliné, tele fájdalommal, magát kibontani nem tudó rettenetes nagy szerelemmel, gőggel, féltéssel, vad féltékenységgel, már-már aszketikus önbüntetésekkel. Nem korlátolt, gátoló akadályt, inkább racionális kontrollt jelent megformálásában Károlyi Zsuzsanna, aki nem kisszerű, hanem egyetlen emberre szűkült érzésvilágú. Elfogy az életből: ez a fizikailag is átélt kiszorulás páratlan erővel süt át s indít meg Takács jelenlétéből. Petrik Andreának sincs egyértelműen könnyű dolga, különösen, hogy a „vad lány” kategória kezd kissé ráragadni. Báthory Anna gyönyörű, szeszélyes, ellenállhatatlan. És sötét erőkkel cimborál. De megvan a magához való esze, nem féktelen, ha a saját sorsáról van szó. A második felvonás kissé széttartóbb jelenetsorában, melyben nehéz követni az események és érzelmek lengését, már többféle árnyalatot kikever. Az örök szószátyár magyar vitéz hálás szerepében nagyon elemében van Papp Zoltán, általa pillanthatunk be Móricz már-már öntetszelgően túlírt nyelvi jellemzésének technikájába. Kitűnően jellemeznek, rövid időn belül pörögnek fel a jelenet energetikai csúcsáig a Homonnay–Simoni-párharc ellenfeleiként Huszár Zsolt és Vass György. Hirtling István Báthory Anna megalázott férjének, Jósika Zsigónak szerepében szintén megmutatja az abszurdan viszonzatlan szerelem áldozatának kiszolgáltatottságát.

A Bethlen nem Erdély-történet. Hangsúlyosan kortársi olvasata egy nagy műnek, egy vonulatának kiemelésével. A színházi megvalósulás is segítette ebben, Hargitai Iván és az Új Színház alkotógárdájának elmélyült megközelítésében.