A fiktív szerelmi történetek legnagyobb buktatója, ha olyan emberek között zajlik, akik valamilyen valóság feletti asztrálsíkon találkoznak csak, kizárólag a fennkölt ideákkal állnak viszonyban, éteri közösségüket nem húzza le sem a hétköznapok, sem a szeretett ember sötétebb oldalának, testi-lelki-szellemi sajátosságainak, hiányosságainak, netán deformáltságának súlya. Az ilyen történetekből épp az hiányzik, ami az emberi kapcsolódásokat teszi: a küzdelem saját, mindig önző egónkkal; a hétköznapi áldozathozatalok cseppet sem látványos, de egyedül valóságos folyamata; a közös, elbukásokon és talpraállásokon, bántásokon, sértéseken és hűségen, boldogtalanságon és megbocsátáson átívelő fejlődés, növekedés folyamata. Ami a felszínről nem látszik. S amiről könnyed lávsztorik kiötlői semmi áron nem akarnak tudomást venni, hiszen a szembesülés nem olyan piacképes, mint az andalító fuvolázás az örök szerelemről. Az efféle történetek hősei voltaképpen nem egy másik emberbe szerelmesek, hanem magának a szerelemnek a szentimentális ábrándozásként elképzelt ideájába.

Fliegauf Benedek új filmjében is egy szerelmi történet bomlik ki. A gyermekkoruk óta egymásnak rendelt, a tökéletes összhangot egymásban megtaláló emberpáré, ahol a kapcsolatot nem felhőzi az együttélés embert próbáló rutinja. Az írórendező csakugyan és mély értelemben szép képeken keresztül bontja ki ezt a szinte csak vallásos fogalmakkal leírható emberi közösséget, amely az első pillanatban még innen, az utolsóban már túl van a testiségen. S amely a fiú hirtelen és értelmetlen halála miatt nem tud beteljesedni.

Ez így alighanem a legélesebb élethelyzet, ami elképzelhető. A halál, a gyász, és a gyászon való túljutás az egyik legfontosabb, legizgalmasabb, az embert megérinteni leginkább képes, örök történet. S az egyik legnehezebben megfogalmazható is. A magyar sikerrendező ebben a nemzetközi munkatársakkal agyonfejlesztett, és világpiacra fazonírozott művészfilmes sztenderdet követő opuszában meg sem kísérli. Azt hiszi, jobbat tud, eredetibbet: A főhősnő klónoztatja elhalt szerelmét, újraszüli, felneveli, s húsz év múltán végre elhálja vele a nászéjszakát (vagy: ismét elhálja, ez nem egyértelmű).

Mindezt persze nem ilyen gyomorfordító direktséggel. A tempó lassú, az egymást követő melankolikus jelenetek szemlélőjének hagy időt, hogy eltűnődjön az emberi szabadság, az idő, az egyediség kérdéskörén, s a képi megformáltság mívessége, kifinomultsága (Szatmári Péter operatőr kiüresítettségükben japán tusrajzokat idéző, gyönyörű képein) megteremti azt a közeget, amelyben minden esemény önmagán túlmutató, szimbolikus gesztusként is értelmeződik. A történet szintjén az ismétlődésekkel és az eltérésekkel játszik el a rendező. Látjuk felnövekedni a kisfiút, s látjuk férfivá érni. Látjuk, amint szembesül a mindig titkolt valósággal, s látjuk, ahogy megküzd a felismerés súlyával. Látjuk, ahogy végül tudatosan képes elfogadni az újra meglelt életet. S látjuk a történet filozofikus utalásait.

Csak az életet, mint olyat, nem látjuk.

Az eleve is egy tengerparti, gyéren lakott falucskába helyezett történet közege tovább szűkül, amikor a kisfiú gyerek-barátai megtudják származását (ami – túlzottan is nyilvánvaló dramaturgiai okoknál fogva – őelőtte csak majd egy évtized múlva tárul fel), s ezért az anya egy mindentől távoli tengerparti házba vonul el vele, s él évtizednyi időt. Iskolának, a külvilág iránti igénynek, a legcsekélyebb kapcsolódásnak nyomát sem találjuk. A klónozott fiú barátnője is a semmiből bukkan fel a későbbiekben. Elvész az átmenetileg felvett sci-fi-szál is, nem tudjuk, hol vagyunk és mikor, húsz év múlva ugyanolyanok a használati tárgyak és a hajviseletek. Az anyává levő szerelmes asszony szemernyit sem öregszik két évtized alatt, életét egészen fiának-szerelmének szenteli, otthonról nem jár el sem dolgozni, sem egyebek miatt. Érteni persze értjük, hogy mindez az időtlenség, s vele az örökérvényűség érzetét volna hivatott felkelteni, ám ehelyett lassan rátelepszik a filmre a steril modellszerűség. A merev tekintetű és mimikájú főhősnővel (akit a világsztár Eva Green érthetetlenül fád kifejezéstelenséggel alakít) nemcsak azonosulni képtelenség, de egy idő után egyszerűen kifulladnak a sorslehetőségek, amelyekhez jelenlétet kéne biztosítania, s tehetetlenül várjuk, hogy beteljesedjen, ami kezdettől is elég nyilvánvalóan beteljesedni készül.

A húszéves fiatalember identitásválságot él át, amikor kiderül, hogy az élet, amit él, nem az övé, s abban az értelemben, amelyben eddig hitte nem is valóságos. S ez így is van: nem valóságos. De ebben az esetben nem azért nem valóságos, mert valamilyen, a fikció önmagában zárt – és önmagába záruló – keretein egy centiméterrel is túlmutató, netán épp a valóság relatív, emberi érzékelésnek, tudatosságnak kiszolgáltatott voltával kapcsolatos felismerés adódnék a vetítés két órája után, olyasmi, ami az emberi sorssal valamilyen viszonyban áll, s ezért a nézőt is képes megérinteni. Hanem, mert ez a vulgárszcientifista klónozássztori nem teremti meg annak kereteit, hogy az emberi lét mibenlétére vonatkozó érvényes kérdést fel lehessen tenni. Az egész helyzet, annak (ha lehet ezt épp itt mondani:) fogantatása, kibontakozása, és végső kifejlete annyira életidegen, mesterséges, hogy amikor a klónként új életet nyert, s immár felnőtt ember azt kérdi a világra őt újraszülő szerelmétől, hogy „ki vagyok én?”, meg azt, hogy „ki vagy te?”, a néző már tudja a választ: filmhősök vagytok. Egy szépelgő művészfilm hősei.