Még akkor is igazak a fentiek, hogy ha az együttes legutóbbi két lemeze, a Hail to the Thief (2003), és az In Rainbows (2007) már egy fokkal halványabbra sikerültek, mint a (külön-külön is meghatározó jelentőségű, a könnyű és komoly zenei kategóriák határvonalainak elmosásában élenjáró) Ok Computer (1997), Kid A (2000) és Amnesiac (2001) lemezek. Az egy fokkal halványabb mivoltnak természetesen más-más okai voltak a két album esetében: míg a Hail to the Thief a maga 14 trackjével, úgy három-négy dalnyi relatív feleslegével kissé felhigultra, túlírtra sikerült, az In Rainbows-on már jóval nehezebb gyenge dalt találni (talán kettőt, ha), azonban a lemez egyenként remekre sikeredett darabjai kevésbé álltak össze egységes albummá, mint méltán elismert elődei, pláne annak fényében, hogy ennél a hanganyagnál épp ellenkező problémával szembesült az egyszeri rajongó: nevezetesen érthetetlenül lehagyott (és a csak limitáltan elérhető bónuszlemezre száműzött) kiválónál kiválóbb (nem mellesleg közönségkedvenc – Down is the New Up, Last Flowers,Go Slowly,4 Minute Warning) opusok bántó és nehezen emészthető hiányával.

Talán épp az ilyen és ehhez hasonló okokból fakadó, rájuk nehezedő nagy nyomásból okulva nem turnéztatta a zenekar új számait legfrissebb, The King of Limbs című lemeze megjelentetése előtt. Mindösszesen Thom Yorke frontember szólóelőadásaiból ismerhettek néhány szerzeményt a végképp türelmetlen Radiohead-fanatikusok. Azonban úgy tűnik, már ennyit is kár volt felfedni. Kár, mivel az előzetesen bemutatott számok közül mindössze három (Lotus Flower, Give up the Ghost, Separator) került fel az amúgy is (több mint négy év várakozás után) botrányosan rövidnek minősíthető, mindösszesen 37 percben 8 dalt tartalmazó lemezre, s ezek közül is csak egy (Give up the Ghost)úszta meg radikális áthangszerelés nélkül.

Az átlagos Radiohead-rajongó manapság (bár jóformán mindig) kivételesen frusztrált, örökkön bosszankodó alak. Most például még meg sem emészti az új lemezt (pedig éppenséggel lenne rajta mit), már arról spekulál, hogy az nem lehet, hogy annyi szív meg annyi hű kebel több mint négy éven keresztül hiába, hogy mindezek után csak nyolc új dalt kap. Ehelyett inkább spekulál, hátha vannak, vagy legalább lesznek titkos bónuszdalok, exkluzív B oldalak, vagy esetleg a csak májusban megérkező, különleges fizikai megjelenés (hiszen addig csak a digitális verziót élvezhetjük) titokzatos, „újság-album” műfaji besorolása jelenthet valamiféle előfizetést vagy hozzáférést további számokhoz, netán, mint az új évezred hajnalán (s talán ez a lehetőség még a leginkább valószínű), a Kid A / Amnesiac lemezpároshoz hasonlóan ezúttal is két, egymáshoz relatíve közel megjelenő lemezre osztva jelenik meg majd a teljes anyag.

Mert hogy a The King of Limbs valóban nehezen fogható föl (még a maga tömör, intakt mivoltában sem) teljes anyagként, a zenekar legfrissebb alkotói korszakában termett (vagy legalábbis ekkor kidolgozott), olyan éteri tisztaságú, szívszorítóan egyszerű és szép szerzemények ismeretében, mint a Skirting on the Surface, az Open the Floodgates, a The Present Tense, a Super Collider, a The Daily Mail vagy az A Walk Down The Staircase ismeretében. És hát a You Tube korában ki ne ismer(het)né ezeket a dalokat, ha kedve tartja?

Ezzel szemben a végül The King of Limbs címen, az In Rainbows forradalmi, „fizess, amenynyit akarsz” módszeréhez nagyon hasonlatos, csak ezúttal már (nem meglepő módon) fix árakkal megjelentetett lemez nagyjából olyan sokkoló erővel tekeri új irányba a Radiohead karrierjét, amilyen radikális irányváltást utoljára a Kid A esetében tapasztalhattunk, igaz, akkor jóformán az egész könnyű- (és mint már említettem is, ezzel egyetemben komoly-)zenei gondolkodási sémákat felülíró alkotásról volt szó. A The King of Limbs ezzel szemben viszont kizárólag a zenekar munkásságán belül nyit (félig-meddig) új zenei korszakot. Amennyiben az In Rainbows lemezt a Radiohead (elsősorban a dallamok letisztultságára irányuló) minimalizmusra törekvéseként nyugtáztuk, a The King of Limbs egyenesen fejbe kólintja a zenehallgatót, mivel a lemezen már maga a dallam is relativizálódik, a legtöbb esetben pedig szinte csak az énekszólam reszortjává szűkül. Maga a zenei alap valóban sokkoló: a néhol két, néhol három gitárral felálló zenekar gitárosai ezúttal mintha szabadságra mentek volna (s nem úgy, mint a Kid A-n, mikor a gitárok visszaszorulásával új szerepkört kaptak), ezúttal még felfedezni is nehéz, hogy mit csinálhatott, mármint konkrétan milyen módon működhetett közre a felvételek elkészítésében Jonny Greenwood és Ed O’Brien. Leginkább persze az előbbi hiánya (azaz, fogalmazzunk inkább úgy: rejtőzködése) zavar, mivel az ifjabbik Greenwood fivér gitár, Ondes Martenot, xilofon, billentyű(k) stb. szólamai eddig meghatározó szereppel bírtak a zenekar hangzásában (ezúttal némi halk, végképp háttérbe szorított gitárplöntyögésen felül elsősorban a gépi és félgépi ritmusokban, illetve az általa komponált szinfonikus háttérszólamokban vélhetjük felfedezni a keze nyomát).

A hangsúlyeltolódás ezúttal a ritmusszekciónak kedvez. Colin Greenwood basszusfutamai főszerepben tündökölnek gyakorlatilag végig a lemez folyamán, míg Phil Selway dobolása esetében komoly fejtörésre és fülhegyezésre vannak kényszerítve azok a rajongók, akik megkísérelnék megtippelni: hányszor hallhatjuk a dobost valóban pont úgy játszani, ahogy az felvételre került (hiszen Selway dobolása megtévesztően pontos és precíz) s hányszor csak a játékából kivagdosott és újrakevert loopok által. (A gépi és élő dobhangzás keverésének e ritkán hallható, harmonikus fúziója miatt e sorok írója arra tippelne azonban, hogy Selway játékát egy az egyben ezúttal egyszer sem élvezhetjük).

A (hangszeres) dallamok monotonitása, ismétlődő, apró variációkkal operáló építkezése, osztatlan, vagy legalábbis nehezen osztható szerkezete és a hangszerelés minimalizmusa azonban rendkívül összetett, sűrű és szövevényes hangzással, megannyi zenei textúra gyakorlatilag szétválogathatatlanul összebogozódó, komplex hatásával ellenpontozódik. S bár a lemezen minden természetes hangzás (dobok, gitárok, énekhangok stb.) a végtelen vagdosás és újrakeverés miatt mechanikussá válnak, a végeredmény bizony pont olyan organikusnak hat, mint a Bloomban hallható, vagy a Codex bőlés a Give up the Ghostba átvezető (és kissé már hatásvadásznak is ható) natúr madárcsicsergés.

És bár a Radiohead-hallgatók az Ok Computer és az azóta keletkezett lemezek hatására már (jó értelemben véve) sokat próbált és zeneileg tapasztalt emberek, a The King of Limbs még ilyen előélettel is csak úgy a negyedik-ötödik meghallgatás körül kezdhet hatni rájuk. A lemez odáig ugyanis keményen ellenáll jóformán minden befogadási (s urambocsá’ értelmezési) kísérletnek. Mivel csak nyolc dalról van szó, ezt szerencsés módon lehetőségemben áll bővebben is kifejteni. A Bloomhangfoszlányokból építkező, és elsőre a rendezetlenség erejével ható, már-már esetlegesnek tetsző (a harmóniák és az igazi dalszerkezet építőelemei csak a dal kibomlása során rendeződnek felszínesen is észlelhető formába) indítása rögtön szembesíti a zenehallgatót az egész lemez irányvonalával, a Jonny Greenwood által komponált szimfonikus szólamok kivételével szinte minden hang idegenül, mesterségesen hat, a vokált leszámítva minden elem érezhetően saját zenei környezetéből (funkciójából?) kiragadva, elszigetelve és újrarendezve szólal meg, míg az összhatás gyönyörű, egységes és telített. A Morning Mr. Magpie című szám bizonyosan a dalcsokor legrégebbi szerzeménye, legalább tízéves dal, méghozzá az úgymond elveszett(nek hitt) számok közül (ilyen volt az In Rainbows-ról a Nude, az Up on the Ladder és a Last Flowers is, bár utóbbiak ugyebár csak a bónuszlemezen fértek el) az egyik legnépszerűbb, egy 2002-es keltezésű felvétel alapján. A dal akkori formájában egy szál gitáros, enyhe bluesos beütéssel bíró, kissé nyers, ám kerek kis szám volt, a végeredmény ehhez képest (a korábbi dallam teljes átírásával) egy monoton, végig fokozódó feszültséggel építkező, az eredetinél sötétebb tónusú felvétel lett, amely leginkább egy néhány évtizeddel ezelőtti kémfilm potenciális betétdalára emlékeztet. S bár a szám élvezetes, eredeti változatához színvonalában nem ér fel.

A Little by Little az új Radiohead-anyag egyik legváratlanabb (s egyben legüdítőbb) színfoltja. A spanyolos gitárhangzásokkal és sűrű, elsősorban dél-amerikai zenékre emlékeztető ütőhangszeres megoldásokkal felépített szám olyan új oldalát mutatja a zenekarnak (hasonlóan az In Rainbows meglepetéstrackjéhez, az enyhe Red Hot Chili Peppers-beütést mutató Reckonerhöz), amely a korábbiak alapján nem számítható ki vagy vezethető le.

Az ezt követő Feral mintha a kilencvenes évek végi Radiohead-termés egyik B oldalas szerzeménye lenne, bizarr, mondhatni avantgárd furcsaságú elektronikus zenei egyveleg, amely egyrészt félparodikus, önironikus gesztusként is felfogható, másrészt híven és büszkén reprezentálja a zenekar által az utóbbi években bejárt utat, amennyiben egy ilyen szám az Ok Computerre, de talán még a Kid A / Amnesiac párosra, az azóta keletkező lemezekre meg végképp sem férhetett volna fel, míg a King of Limbsanyagából zeneileg/furcsaság tekintetében lényegileg ki sem lóg. Persze a furcsa önmagában még nem lenne pozitív jelző. A dal viszont sokadik hallgatásra levetkezi a töltelékszerepet, ha az egyszeri zenehallgató túlteszi magát az első sokk(ok)on (ahogy ez az egész The King of Limbsre igaz), nagyon is megszereti ez(eke)t a számo(ka)t.

Az albumhoz készült első klip legalább olyan sokkoló erővel bírt, mint maga a lemez: a koncerteken még egyszerű gitárakkordokból összeálló, végleges verziójában azonban már ravasz elektronikával szerelt Lotus Flower videójában Thom Yorke ugyanis nemcsak azokat lepi meg, akik nem látták még koncert közben kígyóként vonaglani, vagy épp vadul rúgkapálni az énekest: a félimprovizatíve koreografált, zavarbaejtő, intim közvetlenséggel rögzített táncmozdulatok a vizualitás terén is új korszakot jeleznek a Radiohead történetében. Maga a dal minden (anti)slágeressége ellenére is híven reprezentálja az egész anyagot: sűrű, többszintű ritmikája, minimalista és minimális gitárrészei, előtérbe helyezett basszusszólamai, szokatlan hangeffektusai és Thom Yorke vokálja, mint gyakorlatilag kizárólagos dallamteremtő erő, nem árulnak zsákbamacskát, ezekkel az újításokkal nyitja a brit zenekar az új évtizedet. A szövegek amúgy végig, az egész albumon szépek, letisztultak, ötletesek („There’s an empty space inside my heart / Where the weeds take root / So now I set you free / I’ll set you free / Slowly we unfold / As lotus flowers / Cause all I want is the moon upon a stick / Just to see what if / Just to see what is”).

A Codex volt számomra a lemez legproblematikusabb darabja, ez adta meg magát a legnehezebben. És ez talán érthető is annak fényében, hogy (mint arra már korábban utaltam is), az új számok koncertverziói alapján egy csendes, lassú, letisztult, zongoraközpontú lemezre számíthattunk. Így természetes, hogy a lemez egyetlen igazán zongoraalapú opusa (amely tehát „kiütötte” egészen gyönyörű társait), különös, kiemelt figyelemre tarthat számot. A Codex azonban elsőre (másodikra is) vészesen úgy szól, mint egy Coldplay-dal, akkordjai unásig ismerten sablonosak, Thom Yorke éneke pedig (bármily érdekessé tenné is a kissé rekedtes árnyalat) fantáziátlannak tűnik, mintha csak gyenge kísérletet próbálna tenni a zenekar, hogy valami rádióbarát dolgot is alkosson. Holott nem erről van szó, a Codex szép is, jó is, leginkább az In Rainbows legszebb szerzeményével, a Videotape-pel áll rokonságban (még ha ahhoz nem is érhet fel), egyszerűen csak haloványabb, kevésbé eltalált ötleten nyugvó dal, mint a vele egy alkotói periódusból származó többi. Így fordulhat elő, hogy míg a lemezről nem lóg le (vagy ki), magából az In Rainbows óta keletkező dalcsokorból igen.

Ezzel szemben a Give up the Ghost az album legmaradandóbb szerzeménye. Bölcs belátásra vall, hogy a zenekar ezen a számon változtatott a legkevesebbet a korábban ismert formátumhoz képest: lényegében csak a terebélyesedő lombokként burjánzó (a koncertverzióhoz képest kvázi kivirágzó) vokálok, és a szívbemarkolóan egyszerű, finoman adagolt plusz gitárszólamok jelentenek újdonságot. A Give up the Ghost a maga felváltva elfojtott és szabadjára eresztett érzelmi töltetével, illetve az e kettő közti állandó pulzálásban már most érezhetően olyan ékes darabjává vált a Radiohead-korpusznak, hogy bátran nevezhetjük, mindösszesen pár héttel a megjelenése után klasszikusnak, s ilyetén minőségében a The King of Limbs egyetlen klasszikusának.

Az előző szám elgépiesülő, recsegővé deformálódó utolsó hangfoszlányai, és a visszafelé lejátszott, pattogó zajokból már csak egy szám bukkan elő, a leánykori nevén még Mouse, Dog, Bird címen ismert Separator. Unalmas lesz már, hogy itt is a korábbi változat hangszerelését reklamálom, azonban kevés (egyszerűségében is) szebb akkordmenet képzelhető el akusztikus gitáron, mint amelynek a kíséretében felcsendült, hogy „Just exactly as I remember / Every word, every gesture / I’ve my heart in my mouth”. Ehhez képest meglehetősen lelombozóan hat a basszus-dob alapokon nyugvó nóta, egészen addig, amíg (feltehetően) Jonny Greenwood könnyed és üde gitárszólama be nem lép, sajátos, édesbús atmoszférát kölcsönözve ezzel a dalnak, s egyszersmind funkcióval is felruházva a korábbi részeket.

És ez a The King of Limbs kulcsa is, az hiszem, ha eltekintünk a(z amúgy teljes joggal) reklamált, lemaradt számok fájó hiányától, mégpedig a funkciók utólagos meglelése. Ezért nem lehet (vagy csak nagyon nehezen) megbarátkozni rögtön az első befogadáskor a teljes anyaggal, ez azonban annak az oka is, hogy még ötvenedikre is tartogat valami újat, valami egészen apró meglepetést a fülnek, az agynak, a szívnek, kinek hova tartozik a zene.

S egyrészt be kell látnunk, hogy abszolútértékében talán csak az első két Radiohead-lemeznél erősebb ez most, azonban ez nem jelenti azt, hogy a zenekar a lassú romlás útjára lépett volna. Egyszerűen nincs másról szó, minthogy az eddig minimum két lépéssel a világ előtt járó Radiohead most látszólag (hiszen nem tudjuk, mi várhat még megjelenésre az elkövetkezendő egymásfél évben) eggyel lemaradt maga mögött is. Minket, szemérmetlenül elkényeztetett zeneélvezőket azonban, teljes szívemből kívánom, hogy sose érjen nagyobb csapás, mint most, s míg ezt az ínyenceknek való, remekbe szabott nyolctételes lépéshibát hallgatjuk újra meg újra (mert hát minek is tagadjuk, ezt tesszük február 18-a óta egyfolytában), fél szemmel (azaz füllel) még arra is figyelmesek lehetünk, hogy Jonny Greenwood azt nyilatkozta a lemez megjelenése után, hogy a Radiohead jelenleg is zenét rögzít. Micimackó is ilyen szituációban kérdezte Nyuszitól, hogy „Mér, van még valami?” Most épp kérdőn felvont szemöldökkel meredünk a Nyuszira és várjuk a választ, feszült izgalommal, lappangó örömmel.

■ A fenti sorok megírása óta tisztázódott a kép: a zenekar egyrészt megjelentette az egészen kiváló Supercollider/The Butcher dupla A oldalas kislemezt, másrészt ezzel párhuzamosan Ed O’Brien be is jelentette, hogy minden titokzatoskodás és erre utaló gesztus dacára, több zenére a következő (ki tudja mikor készítendő) nagylemezig már ne számítson a nép. A fent részletezettek értelmében mindenki levonhatja a szükséges konklúzió(ka)t. (Radiohead: The King of Limbs, digitális, szerzői kiadás)