Ha nem is az igazság végzetes pluralitása, relativizmusa és a valóság sokarcúsága jelenik itt meg – annál könnyedebb a tálalás –, a verbális manipuláció azért jól tanulmányozható. Annak lesz igaza, az győz az adott éles helyzetben, azé az utolsó szó, aki hangosabb, aki többször ismétli a maga érvét, érdekének megfelelően, s szégyeníti meg partnerét méltatlankodással, tulajdonítással, s kéri ki magának a másik gyanakvását, bizalmatlankodását. Az tehát a győztes, aki arcátlanabb, s nem pirul, nem fárad bele saját szövege hangoztatásába, nem véti el magának kiosztott, jól felfogott szerepét.

Darabont Mikold kiválóan megfelel e szerepkörnek. Bírja erőnléttel, jelenléttel, ahogy partnere, a kettős szerepű férfit játszó Köles Ferenc is finoman, érzékenyen, mégis erőteljesen alakítja a csapdába csaló, ám saját csapdájába sétáló kelepceállítót. Aki végül azt hisz el, amit el akar – s amit el akarnak hitetni vele, nem pedig hús-vér tapasztalatát.

Az össznépi összejátszást kiváltó akciója hálójába ragadó férj jól látja, mi zajlik, s elő is mondja a szerepeket. Maga szavalja el, mielőtt szóhoz jutnának, a környezet: az anyós, cselédség, házibarát folyékony hazugság-szólamait, megkímélve őket az erőfeszítéstől. Ez a tudatosság, helyzet- és érdekfelismerés sem gátolja meg abban, hogy azt tegyék vele, amit (tudtával és jóváhagyásával) megtesznek. A férfi, a „Színész” szerepjátszó alakításában felmerül azonban egy olyan, lényegi tényező, ami elgondolkodtatja a reflexív nézőt. Elmaszkírozása kevéssé sikerül –s mégis megtéveszti a feleséget. A totális illúziók, a nagy átváltoztatások korában különös, hogy a szeretővé váló férjfigura hogy tudott olyan kevéssé mássá lenni. (A tévénézők egy rétege jól emlékezhet Szíj Melinda többszöri hatalmas és lenyűgöző átalakulására, a Megasztár sminkesének, stylistjának, fodrászának lélegzetelállító, szemkápráztató sikerére. Van tehát rá technológia.) A férjfigurát nem sikerült elváltoztatni – legalábbis abba az irányba, hogy valóságos lény váljék belőle. Megjelenése, külseje inkább mulatságos lett, parodisztikus, komikus – mintha a megtévesztő akció külső sikerületlenségét demonstrálta volna. Jócskán emlékeztetett előző önmagára, ami lehet, hogy szándékos fogás. Ahogyan a szobalány túlzó, túljátszott, szerepkörét parodizáló, földig hajló, halálra vált, alázatoskodó farce-os gesztusai is kibillentenek, elidegenítenek. Játék, stilizálás, geg volt innen nézve, és nem pszichológiai valóság, ami előttünk zajlott. Vicc, könnyed ecsetvonásokkal felskiccelt vázlat, bohóság. Ahogyan Molnár Ferenc sem akart mélyebben mögé nézni a hasonló történéseknek, legfőképpen annak, hogy miért is áll elő ilyen helyzet, miért un rá oly könnyen a nő a férfira, úgy a rendezés is elviccelte, elbliccelte a finomabb lelki rezdülések megjelenítését a testen. Nagyszínpadról, monumentális nézőtéren eleve elsikkad az arc drámája, színeváltozása. A 13. sorból már nem látszott. A verbális bravúr azonban megtörtént. Mindkét fiatal főszereplő állta a sarat, elég jól tudta már a bemutatón a szerepét, s kibeszélte magát – szerep szerint – a szituációkból. Az, ahogyan a jelmezkirakosgató (önleleplező) jelenet közben kitartóan másról diskuráltak s hidegvérűen, zökkenőmentesen belehelyezkedtek az új szerepbe, igazán jól megoldott, csúcsponti alakítása mindkét főszereplőnek. A kiváló Stenczer Béla, a kritikus-házibarát tökéletes partnerük minden helyzetben. A konzekvens vígjátéki tálalás, a korhű, klasszikus rendezés, a „semmi extra” érzete mégiscsak összeadta az élet cinizmusának, banális voltának némiképp baljós, komor, frusztráló felismerését, fájóan ismerős hangulatát. Azt, milyen szokásos jelenség is, hogy az erőseké, erőszakosaké a világ. A gyengék pedig nem ártatlanok abban, hogy rájuk hagyják ezt. Talán van takargatnivalójuk.

A Pécsi Nemzeti Színház közelmúltbeli nagy, a szakma és a közönség által is elismert kiugrásai után ez a hagyományosabb, látszólag nem sokat akaró, különösebb innovációktól, megrázó elemektől, konceptusoktól mentes felfogás sem érdektelen. Helyén volt a (kevés) zene és a dekoratív, a rendezés többi elemébe beleoldódó, korfestő díszlet. A szokásos megoldások és valamelyes koncepciótlanság ellenére, s az is lehet, éppen azzal együtt megszületett eredmény a színpadon azt sugallja: világainkba természetesen simul a manipuláció, élteti, szervezi azokat bármely korban. A sallangoktól és modernizációtól mentes bohózati komédiázás rávilágít mindennapjaink létkonstrukcióinak keservességére. Intellektuális rárakódás híján is megjeleníti a (Molnár Ferenc életében, az ismert biográfiai háttértényezők kiváltotta) valóságérzet illúziótlan, csalóka, illékony, gyötrő természetét. Azzal, hogy eltúlozza (ld. a szobalány csetlését-botlását, a testőr felismerhetőségét, mulatságos, bábjátéki kinézetét), csökkenti is realitásértékét. Kissé idézőjelbe teszi, elsúlytalanítja valóságra vonatkozását. Elgondolkodtató, hogyhogy nem ismert rá a feleség a férjére a vicces testőrben… A komikum, a komolyan vehetetlenség az abszurditással vetélkedik itt. A testőr modoros szigorúsága, udvariassága megejtő, esetlenségében megható. Az iménti kérdésre adható, kimondatlan magyarázatok, okok közt talán szerepet játszott ez a hatás bújtatott lélektani motivációként. A nőt ugyanis elvarázsolhatta akár a férj, akár a testőr bájosan kisfiús komolysága, megilletődöttsége. A verbális párbaj azonban kíméletlen, amikor az érdekháló leplezetlenül kifeszül. A Színésznek nincs kétsége, hogy mindenki az úrnővel hazudik. Ekkor már a mindenkori kreált, játszott, elhitetni és elhinni kívánt illuzórikus valóság valóságosságáról győz meg a darab és az előadás. A (többféleképpen) hihetetlen dolgok életszerűségéről. Arról, hogy kilóg mindig valami az előző szerepből, nem teljes, nem profi az álcázás, a fedés – s így is bedőlünk annak, aminek kell.

Ami – a darabon belül is – jutalomjáték a színésznek, aki színészt játszik szerepe szerint. Az utalás a színházra, a generációkat összefogó, mozgásban lévő intézményre megtörténik a taps alatt is: a fiatalok, a helyi egyetemi stúdióból, a JESZ-ből indult Köles Ferenc s a most is ott dolgozó Víg Diána;Bódis Zsuzsanna (valóságos) énekkari tagból lett Páholyosnő; a PNSz oszlopos színészei: Stenczer Béla, Füsti Molnár Éva, Bánky Gábor s a hatodik éve pécsi, Erdélyből érkezett és elismerésekre szert tett Darabont Mikold a távozó igazgatóval, BalikóTamással egy villanásra, míg ünnepelték őket a tapsrend alatt, érzékelhetővé tették a színház szerepét egy vidéki nagyváros életének szerveződésében, összefüggéseiben, létezésmódjában