Igen ám, de Írország, Görögország, Portugália után már a célkeresztben ott a következő áldozat: Spanyolország. Ma még azt mondják az okosok, hogy az ibériai ország megússza a vágóhidat, de pár hónap multán ott is bekövetkezik valaminő összeomlás. Aztán a belgák. És az olaszok, akik a GDP 110%-ig vannak eladósodva? Egyelőre ott is minden rendben.

Ami – gondolom – csak azt jelenti, hogy az összeomlás halasztva van. És az éppen sorra kerülőt nem akarják, mert nem is tudják megmenteni.

Nézd ezt az algoritmust: a bankokat az államok mentették meg a válság idején, az államok egy részét az államközösség –, mára kiderült: nincs annyi pénz a világon, amennyi az államok szanáláshoz kell, ki menti meg az államközösségeket? Legújabb hír,2 hogy az EU egésze kér átstrukturálást, ami azt is jelenti, hogy az államközösség csak 50%-át fogja visszafizetni hitelezőinek: a korábbi befektetők mondjanak le pénzük egy részéről, és minden okés lesz… Amerikában meg az államadósság elérte az alkotmányban rögzített plafont, ha nem sikerül megemelni ezt a határértéket, nagy gáz jön. (Hogy milyen, senki sem tudja…)

Az írás tehát megjelent a falakon: a fejlett országok lassan, de biztosan menetelnek az állandósult recesszió vagy egy tartósított válság felé 3. Lesznek jobb évek, meg csúnyább zökkenők, de a trend lefelé tart – ha meghosszabbítjuk a grafikont – beleborzadhatunk. Az EU képtelen önmagát hajánál fogva kirángatni az adósságválságból. Ugyanis a rosszul teljesítő országokat (déli karéj: plusz Belgium, Írország) nem lehet kizárni; a közös valuta miatt az sem járható út, hogy ezek az országok – külö-nkülön – leértékeljék saját devizájukat és így éljék túl válságukat. (Nincs „külön” valuta…) Ezért az eladósodott, illetve gyengén muzsikálókon az unió segít, magyarán: a németek állják a cehet. Ami egyre inkább tarthatatlan, nemcsak Berlinben, de az egyelőre egészséges országok központjaiban is. Figyeld meg, be fog jönni Európa kettéosztása – lesznek első- és másodosztályú országok4, e két régió (lehetetlen) egysége lesz az unió, ahogy Merkel és Sárközy tervezi. De így legalább meg lehet szabadulni a perifériaországok állandó tarhálásától. Ám az is lehet, hogy ez a forgatókönyv már rég szemétkosárba került, és a végén mégis csak felbomlik az euróövezet.

Amerika és az EU képtelen lesz felvenni a versenyt az új szupersztárral: Kínával. (Most a Mennyei Birodalom álljon itt a BRIC-országok – Brazília, Oroszország, India, Kína – metaforájaként, később is így használom.) Kínával, melynek gyorsuló térhódítása elszippantja az oxigént a fejlettek elől: ami ma helyi válságnak tűnik az EU perifériáján, az újonnan felvettek gondjaiban, az az új világgazdasági rend állandósuló velejárója. Úgy tűnik, a fejlettek eddig nem mérték fel a nagyságrendek különbségét és következményeit: 1. Kína Amerikánál ötször (Indiával: tízszer) nagyobb birodalom, 2. korábban soha nem látott fejlődési potenciállal rendelkezik, 3. és hogy ez a szinte felfoghatatlan nagyságrendi különbség előbb-utóbb lehetetlenné teszi a válságból való kilábalást.

Ami túlzásnak tűnhet. De a trendek gyanúsak. A munkanélküliség Amerikában 9%, (valójában: 14%) Spanyolországban 20%, európai átlag 9% körül. És e katasztrofális számokbnem akarnak csökkenni. A válságnak vége van, mondják, de ezek a százalékok azt mutatják, hogy valami nem stimmel. Igaz, a krízis a termelékenység felfuttatását is hozta, vagyis akiket a válság idején elbocsátottak, azoknak nagyobb hányadát nem is kell már visszavenni, fut a termelés nélkülük is. A munkanélküliség marad.5

Emellett az amerikai és európai bérszínvonalat az ázsiai bérnívó lefelé húzza, aminek eredménye a középosztály leszakadása, valamint és az alsó egyharmad elszegényedése.

Globális világban így működik az ázsiai hatás: a bérek kiegyenlítődnek – azaz a fejletteknél lefelé tartanak. Ráadásul a kínai tőke már a high tech régiókban is jelen van – repülőgépgyártásban, autóiparban, elektronikában, informatikában, ami azt jelenti, hogy jelentős piaci részesedést visz el nemcsak Ázsiából, hanem Amerikából és Európából is. E folyamat példája Japán: a szigetország stagnálása évtizedekkel a cunami és atomkatasztrófa előtt indult, mert Kína fokozatosan elhódította Japán ázsiai piacait.

Amerika előnye persze megmarad: katonai, világpolitikai befolyása érinthetetlen, invencióképessége pedig verhetetlen marad – se Japán, se Kína nem képes még radikálisan új dolgokat (invenció!) kitalálni, és bevezetni a világpiacra. És jó ideig megmarad az egy főre jutó GDP behozhatatlan különbsége. (Ez a mutató Amerikában: 46 ezer, míg Kínában 7 ezer dollár.) Igaz, hogy mondjuk egy kínai BMW-klónba nem ülnék még bele: az a minőség, hm nem az igazi… De gyorsan tanulják a superbrand technológiát, ezért – ahogy én látom – ez a különbség csak húsz-harmincévnyi előnyt jelent. Kína már ma a második legnagyobb gazdasági hatalom a világon. Ez nyomja le a fejlett országokat, ezért húzódik el a válság a fejlett országokban. Globális átrendeződés. Innen tekintve a déli karéj, vagy a „periféria” sorsa apróság: az igazi tét a világgazdaság belassulása.

Mert Amerikában sem jobb a helyzet: a tartós stagnálás, az adósságcsapda, és a minden áron való (pusztító hatású) költségcsökkentés megmarad. (Kína háromezermilliárd dollárt halmozott fel – ebből Amerika adóssága kb. 1800 milliárd – ennyivel tartozik Kínának, más szóval ekkora a függősége Ázsiával szemben. És ez nem árfolyamkérdés, ahogy mondják (miszerint Kína manipulálja a jüan–dollár viszonyát. Ami igaz, de ez csak hab a tortán…) A baj nagyobb: Amerika leépítette iparának jelentős hányadát, tizenöt éve kínai kölcsönökkel tartotta fenn a fogyasztás színvonalát. Mert hogy a tankönyvek azt írták, hogy vége az „ipari társadalomnak”, és hogy a gazdaság motorja a fogyasztás, tehát nyomni kell a „fogyassz” billentyűt. A mesterségesen fenntartott konzumszint a külső eladósodáson túl háztartások eladósodottságával, magas állami deficittel jár. Ennek ára az állandósuló magas munkanélküliség, tartós recesszió. (Amit „szépít” a társadalom felső ezrelékének hihetetlen gazdagodása.) Mindez a világverseny eldurvulását is hozza. Az ázsiai tőke a kizsákmányolás minőségileg magasabb szintjével, az eredeti tőkefelhalmozásra hajazó módszerekkel dolgozik Csakhogy a foglalkoztatásnak ezeket az ősformáit a fejlettek szolgáltatóipara is átvette. (Ld. mutatóba a 14–15 órás munkaidőt az európai gyorséttermekben. A páriasors itt is terjed.

Ma már nemcsak Ázsiában van sweatshop, diszkrimináció, kiszolgáltatottság. Ez a divat Európában még csak light változatban terjed, de ahogy Kína nyomul, a fejlett országokban viharsebesen kopnak ki a jóléti rendszer maradék elemei is.

A fináncszféra cinizmusa

Az elhúzódó válságának másik oka a pénzügyi szféra ellenállása. Ma már tudjuk, hogy a fináncszféra legnagyobb kártevése a dezindusztrializálás volt: mivel a pénzügyi manőverek radikálisan magasabb megtérülést hoztak, az amerikai ipar harminc év óta folyamatosan épül le. A fináncszféra átszivattyúzta a tőkét. A „Kína-szindróma” és a fináncszféra együttes szívóhatására az amerikai ipar jelenleg a GDP 14%-át adja, míg Németországban ez az arány 50%-os. Az ipar leépülése természetesen munkanélküliséget teremtett, amit egy ideig fel tudott szívni a hatalmas szolgáltatószektor. Jogi és befektetői tanácsadás, bankszektor a csúcson, a gúla derekától lefelé páriameló. Ráadásul a szolgáltatószektor bizonytalan: részmunkaidő, kölcsönmunkaerő, idénymunka, és jelentős bérleszorító nyomás a bevándorlók felől. A munkanélküliség termelése így párosult az alacsony bérszínt terjedésével. Ennek következménye a belső piac szűkülése, a vásárlóerő csökkenése és főképp – a megtakarítási hajlandóság eltűnése – nincs miből. Ha nincs megtakarítás – nincs beruházás. A kör bezárul.

A válságban kiderült, hogy a krízis háromnegyedét a laza pénzpolitika és a befektetési bankok és biztosítási társaságok felelőtlen tranzakciói hozták ránk. Itt megállnék egy szóra. A válság csúcsát követő pár hétben lehetett volna fordítani e rendszert veszélyeztető szféra működési feltételein. Magyarul: át lehetett volna nyomni a radikális pénzügyi reformokat: „csak akkor adunk mentőövet, ha vállaljátok a strukturális reformokat…” Amerika azonban elmulasztotta a kínálkozó pillanatot: a Lehman-összeomlás kínálta a lehetőséget, hogy a további bankmentési akciókat csak kemény reformfeltételek mellett indítsa el az adminisztráció6. Ezt a lépést sem a Bush-, sem az Obama-kormányzat nem merte/nem akarta vállalni, így ez a kedvező pillanat elszállt. És mikor irtózatos állami (értsd: adófizetői) tehervállalással (négyezermilliárd dollárral) megmentették a nagybankokat, azok ugyanott folytatták ahol a válság előtt abbahagyták. Mérgező értékpapírok gyártásával, újabb spekulációs eszközökkel, óriási bónuszok gyakorlatával, miközben nem indult be a széles körű hitelezés gyakorlata, vagyis a gazdaság egészének szolgálata. Gabor Steingart7 írja, hogy ezt a hübriszt maga az állam hozta létre: nemcsak engedte, hanem elő is segítette a beruházási bankok korlátlan (deregulált) és viharos újjáépülését: legjobb adófizetővel (a pártok legfőbb szponzoraival) nem mertek ujjat húzni.

És végül a tartósított válság még egy okáról: beszólt a demográfia is. A fejlett társadalmakban nő az átlagéletkor, és csökken a fiatalok részaránya: vészesen romlik az eltartó-eltartott arány: nincs pénz se nyugdíjra, se az öregek kórházi számlájára, ápolási költségeire. De ezt a jelenséget ismerjük hazai gyakorlatunkból, nem ragozom. Viszont a demográfia – más formában ugyan – de az egyetlen korlát, ami Kína nyomulását be fogja fékezni: ma még fiatal ez a társadalom, ám az „egyke-rendszer” (amiben a férfi-nő egyensúlyt megbontották: valamiért csak fiuk születnek…) vissza fog ütni: húsz év múlva gyors öregedés kezdődik. (Mivel csak a lányok szülnek, hirtelen zuhanni fog a születésszám. A többit képzeld el.)

Az adósságcsapda: vészkijárat lezárva

Manapság a kilábalást Amerikában és Európában egyaránt a kíméletlen takarékosságban látják. Igaz, Európában – a görög válság óta – pánik- hangulat diktálja a minél drasztikusabb spórolást: akkora adóssághegy halmozódott fel majd minden országban. Ami azért okoz válsághelyzetet, mert az öngerjesztő hisztéria felfelé srófolja az-adósságkockázati felárakat: bár egész Európa túl van a 60%-os államadósság-határon, mindig van egy-egy ország, melyre rászállnak a befektetők, ott megemelkedik a bedőlési kockázat, (vagyis ennek az országnak állampapírjaira magasabb kamatot fizetnek: lehet rajta keresni). Ugyanakkor az adott ország fuldoklik az így hirtelen megemelkedett törlesztési részletekben. (Portugáliával kapcsolatban erre utaltam a bevezetőben: Lisszabon 10 éves kötvénykibocsátást (hitelfelvételt) már nem tudott vállalni, mert csak 10%-os felárral keltek volna el a kötvények, ekkora büntetőkamatot a kormány nem tudott volna törleszteni. Ezért csak egyéves kötvényt bocsátottak ki (annak még olcsóbb volt a felára) – és kérték az EU-t, hogy a közös válságalapból nyújtson segítséget.

Itt látható, hogyan működteti a posztmodern piac az adósságcsapdát: a befektető annál többet keres, mennél veszélyeztetettebb egy ország, hiszen az érintett ekkor kénytelen magasabb (büntető)-kamatot fizetni. Hivatalosan: a bedőlés kockázatának emelkedését kell ellensúlyoznia a CDS8-el, a magasabb kamatokkal. A bedőlés veszélye azonban a befektetőknek plusz hasznot hoz. Durvábban (egyszerűsítve) fogalmazok: a globális befektetők érdekeltek az adott ország „veszélyeztetett” státusának fenntartásában, illetve más országok „veszélyes” státuszának kialakításában. Az adósságválságot így a befektetők maguk is gerjesztik: oda mennek pénzükkel, ahol magas a kamat, de ott magas a kamat, ahol magas a bedőlés veszélye. Amit viszont a biztosítási kötvények (CDS-kontraktusok) csak fokoznak. A kettő egymást erősíti. Emellett a kilövés – ahogy látom – egyenként megy: mindig van egy ország, melyre rászállnak, bedöntik, és jöhet a következő. A görög válság idején a portugálok adósságának törlesztési felára még csak 4-5% volt, miután a görögökkel remiztek, a portugálok kerültek, sorra, de náluk már hirtelen 8-10%-ra emelkedett a 10 éves kötvények felára (CDS-e).9 Ez a játék nem babra megy: ennek az üzletformának 60 ezer milliárdos piaca volt a válság előtt, ma kb. 2-3 ezer milliárdos. De az sem piskóta… A piac ezért sem engedi ki Amerikát vagy Európát a válságból. Kis kiegészítő csapda a Kína-szindrómához.

Az Európai Unió ismét későn ébredt: csak az idén indították el azt szabályozási javaslatot, ami megtiltaná az „üres CDS”-sel való spekulációs üzletelést, vagyis a fent leírt „mérgező értékpapír” használatát, ami már egy pár országot segített bedönteni. 10 Egy szó, mint száz a CDS spekulatív használatának pusztító hatását a 2008-as válság óta ismerhették volna, ám eddig senki se mert lépni…. Most észbe kaptak és nyomják a korlátozó szabályozást, amit, csak figyeld, el fognak gáncsolni.

Ebben az adósságüzletben aztán hirtelen kitört a spórolási hisztéria: ma már az EU legfontosabb küldetésének tekinti a takarékosságot, a lefaragást, a csökkentést, a vágást. Annyira, hogy szinte semmire sincs pénz: egész Európa átállt a legdurvább takarékosságra. Ennek következtében egészségügyi intézmények bénulnak, fontos oktatási, kutatásfejlesztési projektek állnak el, elszegényedik a középosztály, drágul a képzés – a jövő kerül távolabb. Nem Magyarországról, Európáról, sőt Amerikáról beszélek. Ez lett a világ új status quója. A hazai spórolási gyakorlat e világtrend egyik, némileg eltúlzott variánsa.

Ha kicsit távolabbról nézzük az adósság és törlesztés, illetve a válságból való kilábalás viszonyát, kérdéses eredményre jutunk: Mert hogy vannak olyan közgazdászok, akik szerint csak ezzel a hirtelen bekapcsolt takarékossági fékkel nem lehet kijutni a gödörből, vagyis hogy a megszorítások vagy újabb válsághoz, vagy tartós recesszióhoz vezetnek.11 Persze ez az érv igazi keynesi tanács: válság idején adósodj el, hogy kilábalj, aztán mikor dől a pénz, visszafizeted. Hosszú távú program – talán ott be is válna – csakhogy hosszú táv ma már nincs: ezt az utat Kína épp most falazza be.

Megérkeztünk a kiindulóponthoz: ebből a recesszióból a fejlett országok nem tudnak kivergődni: a vészkijáratot épp most falazza be Ázsia (Kína, India & Co.). A kafkai Ajtónálló (A törvény kapujában c. írásra gondolok), kezdi bezárni a Kaput, ahol még pár órával korábban ki lehetett volna menekülni.

■ Mikor idáig jutottam, jött a hír: a S&P leértékelte a dollárt. (AAA besorolás maradt, de negatív kitekintéssel.) Ami korábban még soha se fordult elő. A hír cinikus oldala: Amerika azért engedi a dollár romlását, mert az így gyengülő árfolyamon könnyebb lesz törleszteni az adósságot.

Mondják. De annyi mindent mondanak. Mint ahogy én is ebben az egész disztópiás (pesszimista) jóslatomban.

JEGYZET

1 Financial Times, 2011. április 8.

2 Die Zeit, 2011. március 14. Auf der Kippe. http://www.zeit.de/2011/15/Schulden.

3 Ennyiben dolgozatom – önkritika is: a Hová tűnt az a rengeteg pénz? Válságkönyv. (2009) c. könyvemben még feltételeztem, hogy Amerika, a hétszáz-, illetve ezermilliárdos dollár infúziójával hamar véget tud vetni az egész cirkusznak. Nem volt igazam.

4 Philip Stephens: All aboard for a two-speed Europe, FT: 2011. febr. 10.

5 „1990-ben Németországban a részmunkaidős foglalkoztatottság a munkában állók 8 %-a volt… tíz évvel később, ugyanitt háromszor annyi embert foglalkoztatnak részmunkaidőben. Ők időben mérten szabadabbak, mint a teljes munkaidőben foglalkoztatott társaik, de szabadságuk nem mindegyikük szabad akaratán múlik.” (Gabor Steingart: Das Ende der Normalität. Nachruf auf unser Leben, wie es bisher war. München, 2011. 69. old.) Amerikában, akinek heti négyórás elfoglaltsága van – kutyasétáltató – már nem tekinthető munkanélkülinek.

6 A lehetőségek pillanatának elmulasztását, a „too big to fall” hamis jelszavával való takaródzás ősbűnét Joseph Stiglitz írta meg: Freefall: Amerika, free markets and the Sinking of the World Economy c. könyvében. New York, 2010. 108. old. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy amit ez a Nobel-díjas a nagybankok bűnös szerepéről ír – hogy ti. ők hozták ránk a világválságot – azért hazánkban komcsiként üldöznék.

7 Gabor Steingart: id. mű: 130–131. old.

8 CDS: Credit Default Swap, hitelbiztosítási csereügylet.

9 Félreértések elkerülése végett: a CDS csak másodállásban „mérgező értékpapír” – másik funkciója az adósságkockázat számszerű jelzése: mennél magasabb az általa fedett kötvény (kölcsön) kamatfelára, annál ingatagabb az adott ország. Mi magyarok is arra törekszünk, hogy CDS „jelzőszámunk” minél alacsonyabb legyen, hogy olcsóbban tudjunk hitelhez jutni.

10 Az EU szabályozásijavaslat-tervét 2011 áprilisában kiszivárogtatták: a munkapapír címe: Report on Sovereign CDS, Az eredeti javaslatot 2011. március elején indították el az Európa Parlament zöld képviselői. (Reuters, 2011. márc. 7.) A titkolózás, időhúzás jelzi a fináncszektor kemény ellenállását: nem fogja engedni ennek a jó üzletnek felszámolását. De még ha mégis EU-határozat lesz is belőle, minden országnak külön kell majd eldöntenie, hogy tiltja vagy engedélyezi e veszélyes értékpapírral való kereskedést.

11 Paul Krugman: 1938 in 2010. The New York Times, 2010. szeptember 5., „When the economy is deeply depressed, the usual rules don’t apply. Austerity is self-defeating: when everyone tries to pay down debt at the same time, the result is depression and deflation, and debt problems grow even worse.”

Martin Wolf: Why plans for early fiscal tightening carry global risks, FT.: 2010. június 16.