S éppen az a legjobb ebben az alkotásban, (amely az HBO saját gyártású filmje, s amelyet így szerencsére többször is vetít egy hónapban a csatorna), hogy a berögzött, és szinte mozdíthatatlan előítéletek felől alig értelmezhető. Annak ellenére, hogy a műnemet tekintve dokumentumfilmmel van dolgunk, a konkrét műnek olyan árnyalt dramaturgiája van, ami nem engedi, hogy a prekoncepciók automatizmusa révén süllyesszük be a megszokott skatulyák valamelyikébe.

Mert persze, hogy egyfajta „píszí” film a Romazsaruk, abban az értelemben, hogy az alkotók a szociológiai mintavétel során olyan roma „hősöket” választottak, akik alkalmasak lehetnek arra, hogy példájukkal rácáfoljanak a társadalmi ítélkezés sztereotípiáira. Ráadásul esetükben az is erősíti ezt a benyomást, hogy mint azt a figurák önreflexiója alátámasztja, ők nagyon is tisztában vannak azzal, hogy példaként szolgálnak az egész cigányság számára. Annál is inkább, mert –kimondva-kimondatlanul – egyfajta kísérlet részesei választott hivatásuk révén. Hiszen ezek a romák a rend őreinek esküdtek fel, arra hogy érvényt szereznek a törvénynek, elfogják a bűnelkövetőket, noha a közhiedelem szerint a romák mind a „rosszfiúk” és „rosszlányok” csapatában játszanak. S a kérdés éppen az, hogy segíti-e a bűn felderítését, de még inkább a bűn megelőzését az, ha a romák közé a rend képviselőiként saját fajtájukbélit vezényelnek. A film tanúsága szerint ez nem volna rossz ötlet, hiszen a roma rendőr jobban ismeri a sajátjai szokásait, gondolkodásmódját, s ezért még szorult helyzetben is képes ösztönösen a jó megoldást választani. Maguk a cigányok is úgy vélekednek, hogy jobban szót tudnak érteni egy roma zsaruval, mint a magyarral, akiről helyből feltételezik, hogy etnikai alapon pofozza be őket a rendőrautóba. (Ugyanakkor a – vélhetőleg a magyarok köréből kikerült –főnökség az ilyesmit olykor „fraternizálásnak” érti, és Sándort például azért nem helyezik át szolgálatra a szülőföldjére, mert túl közel volna a helyiekhez. Értjük, nyilván Kamcsatkáról kellene rendőrt odavezényelni, úgy megvolna a kellő távolság.)

A filmnek van egyfajta vertikális merítése is, három különböző életkorú szereplőt követnek nyomon, akik ennél fogva más-más szakaszában tartanak a hivatásnak. Pontosabban, egyikük még el sem kezdte a pályát, hiszen csak felvételizik a rendőr szakiskolába, és aztán szegődne el nyomozónak, szíve szerint. Ő Beatrix, aki kettős hendikeppel indul a pályának, hiszen nem csak roma, de lány is.

Mihály viszont már túl van a delelőn, bár még életerős férfi, de már nyugdíjas.

Sándor azonban aktív rendőr, méghozzá a sűrűjében, a „nyóckerben” szolgál, őt látjuk intézkedés közben, illetve élménybeszámolón egy iskolában, ahol valójában „az íme egy eleven roma” funkciónak tesz eleget intelligensen és barátságosan.

Az alkotók megvilágítják a figurák családi hátterét, szociológai közegét is és én ebben látom a film egyetlen billegő pontját. A választott hősök –ketten biztosan – kifejezetten szilárd háttérrel rendelkeznek, relatíve jó körülmények között élnek, ami azért nem jellemző a cigányság többségére. Ettől még az ő életük természetesen lehet pozitív példa, csak nem „kitörés”. Viszont a másik oldalról pontosan az érződik ezekben a példákban, hogy mennyire nélkülözhetetlen az erős családi háttér ahhoz, hogy az előítéletek ellenáramában valaki cigányként beilleszkedjen a társadalomba.

A film tartogat a végére egy dramaturgiai csavart, amit maga az élet komponált a műbe. Mindegyik szereplőnek van egy a hivatásával kapcsolatos vágya, ám egyelőre egyiküké sem teljesül. Beát nem vették fel az iskolába, Mihályt, bár egyfolytában kérelmezi, nyugdíjasként nem foglalkoztatják a rendőrségen, Sándort pedig nem helyezik át Mátészalkára.

De azért ők nem adják fel, továbbra is mernek ilyen nagyot álmodni.