Ki vagyok? Egy katasztrófa által szétszóratott nagy család tagja, a „jugoszláv Atlantisz” gyermeke, aki írja, törli, néha elmenti emlékeit és összerakja a töredékeket egy eltűnt civilizáció közös portréjához: a zágrábi Tresnjevka sarkát Seattle-ben, és a Mudrac nevű szarajevói presszó söntését Washingtonban, D.C. csészét egy zimonyi kávézóból Calgaryban és a Ljubljanica tükrének csillogását az amszterdami csatornák hídjai alatt, a Fruska gora lágy lankáit Chicago fekete gettójában és a Sibenik felett lemenő nap visszfényét, amint átillan az Eiffel-torony lába között, majd eltűnik a tanúságtétel és a vízió közötti résben.

Ljubljana Zelena jama városrészében lakom, a Szövetség utcában.

Fontos az utca neve?

Fontos.

A régi munkásnegyedben ilyen utcanevek találhatók, mint Proletár, Gyár vagy Társadalom utca: a név itt valóban jelez valamit, nomen est omen. Az államhatárok és politikai rendszer változásainak dacára utcánk megőrizte a második világháború után kapott nevét. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZSZK) néven ismert szövetség története beleíródott állandó lakhelyembe. Dilemma egy szál sem. Dilemmáik az új szlovén állam hivatalnokainak voltak, akik – mint a „kitöröltek“ kivételével minden állampolgárnak –1991 után új dokumentumokat adtak, a születési anyakönyvi kivonatot is beleértve. A „születési helye” rovatban csak apró nyomokat találni: Jugoszláviát a szégyen három pontjával hallgatták el a bürokraták.

Én nem szégyellem, hogy Jugoszláviában születtem és Jugoszláviában nőttem fel. Itt sajátítottam el a primér társadalmi szokásrendszert és tettem magamévá a különböző kultúrák és nyelvek, vallási hagyományok és nemzeti mitológiák valamint a politikai és társadalmi ideológiák koncentrikus köreit.

Jugoszlávia politikai közösség volt, amely kifejezetten köztársaságok (államok) nemzetek feletti szövetségeként jött létre. Mi, szlovénok már két évtizede élünk önálló államban és hat éve az Európai Unióban. Az EU is politikai közösség, amely kifejezetten nemzetek feletti szövetségeként jött létre. Mindkét alakzatot jellemzi a demokratikus deficit. Igaz, az EU-ban nincs „személyi kultusz” (hogy is hívják az elnökség illetve a bizottság, illetve az EU vezető szervének az elnökét?), és az EU-tagállamok kapitalizmusban működnek, míg a JSZSZK tagjai szocialista rendben tették ezt.

Én mégis a Jugoszláviában született és felnőtt néhány kiváltságos nemzedék tagja vagyok. Kiváltságosak voltunk legalábbis a multikulturalitás (iskolai szinten megszilárdított és személy szerint megélt) élményével. Tágabb hazánknak ott volt az egész térség a Triglavtól a Vardarig, a Dunától az Alpokig, az Adria partjaitól a Pannon síkságig. Jugoszláviában a „szűkebb” (köztársasági, nemzeti) és a „tágabb” (szövetségi, nemzetek feletti) haza készleteiből merítve őrizte az ember az identitását.

Nem vagyok meggyőződve, hogy fiatalabb, a független szlovén állam és az EU keretei között szocializálódott nemzettársaim már kialakították a hasonló kötelékeket a szlovénok „tágabb” hazájához.

Nincs ebben semmi különös: a „sokféleség az egységben” az EU keretei között ma annyira illékony, mint a „testvériség, egység” jelszava volt a JSZSZK-ban. Mindkét ideológia valami képernyő működik, ide irányítják kívánságaikat és várakozásaikat a nemzetek és az egyének. Az „európaiság” mint közös történet, amely több akar lenni alkotórészeinek összességénél, ebből a szempontból engem megállíthatatlanul emlékeztet a „jugoszlávságra”.

Mi több: a JSZSZK bizonyos kritikus sűrítésben kicsinyített EU-ként is feltűnhetett.

„Micsoda ízlés!” fanyaloghat bárki. De gondolják meg! Rajta, tegyük zárójelbe a titoista rendszer politikai természetét, és tekintsük csupán kulturális összetevőit. Hasonlítsuk össze tehát a jugoszláv és az európai szövetséget. Meg fogunk lepődni, mennyi a párhuzam.

Itt vannak mindjárt az ábrahámi vallások (a judaizmus, a katolicizmus, a protestantizmus, a pravoszlávia, az iszlám) eltérő öröksége; a különböző nemzetek és etnikai kisebbségek vagy „nemzetiségek”; a különböző (és szövetségi szinten elvileg egyenrangú) nyelvek; a különböző írások; az antik Róma és a középkori bizánci császárság öröksége; a nyugati kereszténység logikus gondolkodása és a pravoszlávia misztikus teológiája; a reneszánsz, a humanizmus és a felvilágosodás, továbbá az Oszmán Birodalom mindennapi szokásai és tűpontos identitásai. A balkáni „rhythm and blues” szekció (Románia és Bulgária) 2007. január 1-jén csatlakozott az európai zenekarhoz. Többé nem Görögország az egyetlen többségében ortodox hitű európai ország. Mindkét új tag az, Bulgária ezen túl jelentős őslakos muzulmán közösséggel is rendelkezik.

Az EU-ban a kettős állampolgárság jogi-politikai keretében rendeződnek az egyének, a nemzetek és az államok közötti kapcsolatok. A kettős állampolgárság lehetővé teszi az egyén számára, hogy egyszerre fejlessze kapcsolatát a nemzetállammal és Európával. Ez a gyakorlat strukturális szempontból összevethető a JSZSZK gyakorlatával: az ország lakóiként egyszerre voltunk egy bizonyos köztársaság állampolgárai, ahol az állandó lakásunk volt és ugyanakkor a (hat köztársaságból és Szerbián belül két autonóm tartományból álló) szövetségi államéi.

A kettős állampolgárság gondolatát Tito Jugoszláviája a „népek börtönétől” vette, ahogyan az Osztrák–Magyar Monarchiát bélyegezték kritikusai a fekete-sárga birodalom porba hullása után. Josip Broz Tito, a dörzsölt kommunista aktivista, a karizmatikus gerillavezér és nagy formátumú populista államférfi pedig azt állította, hogy Jugoszlávia a nulláról kezdte 1945-ben, a fasiszták és a náci megszállók feletti győzelemmel: ezeknek a területeknek a teljes múltja hordozóival együtt a „rohadt burzsoá kultúra” letűnt fejezete.

Másfelől viszont Tito a Habsburgokról vett példát. A császári udvarban kiforrott stílusok és politikusok kelléktárából a jugoszláv diktátor bátorítást merített a felkapaszkodottsághoz, a pompa, a ceremóniák kialakításához és az egymással hajba kapó vallási és nemzeti közösségek irányításának a módszeréhez, ugyanakkor annak biztosításához, hogy viszonylag békésen élhetnek az egységes politikai hatalom alatt.

A gyengeségből erényt kellett kovácsolni. Ennek mikéntjéről megoszlottak a vélemények. Milyen tartalma legyen az összekötő ideológiának, hogy meghaladja a köztársaságokban élő egyes kultúrákat azok megszüntetése nélkül?

Milyen intézkedések a megfelelőek és megengedhetőek e cél megvalósításához? A „jugoszlávságról” folytatott vita fontos kérdést nyitott meg. Mint tudjuk, nem hozott megváltást.

Tito halála után 1980-ban a vezető jugoszláv politikusok a fantázia teljes hiányáról tettek tanúbizonyságot, jelszavuk – „Tito után is Tito!” – csak fejetlenségüket mutatta. A „jugoszlávság” összekötő ideológiáját kikezdték a militáns nacionalista politikák, főként a szerb politika. Miután Slobodan Milosevics, a jugoszláv katasztrófa építésze hozzálátott a „Minden szerb egy országban” soviniszta programjának megvalósításához, az egyes köztársaságok elitjeinek nem maradt sok választása. A saját ország követelésének nacionalista programját velem együtt sok szlovén tekintette a rossz lehetőségek legjobbikának.

A szlovén politikai vezetést a nyolcvanas évek végén nem hatotta át a nacionalizmus. Nem törekedtek minden áron a Jugoszláviából való kilépésre. Több lehetőséget javasoltak a különböző népek együttélésére: a laza szövetséget, az aszimmetrikus konföderációt, a svájci kantonrendszert, a kanadai modellt, a brit „nemzetközösséget”. Az összes javaslat a szemétkosárba vándorolt Milosevics irodájában. Csak a mindenfajta tárgyalás pökhendi elutasítása után fordult szembe a többségi szlovén vélemény a „Szerbiával folytatjuk, más módszerekkel” programjával, ahogy Milosevics aposztrofálta a Tito utáni Jugoszláviát nagy visszhangot kiváltó beszédében 1989. június 28-án, a rigómezei csata 600. évfordulóján. Az egykor hajlíthatatlan kommunista hivatalnok ekkor már tüzes nacionalista vezérré változott.

A nacionalizmusokat próbálja meghaladni az „európaiság”, az Európa különböző nemzetei és népei közötti szolidaritás és egység ideológiája. Ez nemes cél. A szabad és egyesült Európával kapcsolatos optimizmusom mégis döcög: az értelem pesszimizmusa ássa alá. Félek, hogy hosszú távon az EU is sikertelen lesz, ha nem talál módot a legerősebb tagállamok uralmának megfékezésére. Jugoszláviában a legnépesebb (szerb) nemzet képezte ezt az elemet. A mai EU-ban ezt testesíti meg a KernEuropa, amely a „kétsebességes politikával” írja le magát. Csakhogy ez az új gazdasági szükségszerűség álarcában fenntartja a régi határt a földrész fejlett nyugati és fejletlen keleti része között. Ebből a nézőpontból a „Nyugat-Balkán” államai (a jugoszláv utódok mínusz Szlovénia, plusz Albánia) nyilván a csak a lábukat lóbálják. Habár Jugoszlávia szétbomlása a gyilkosság és az öngyilkosság kombinációját valósította meg, sok kommentátor egyetért abban, hogy a halálos csapást éppen a szolidaritás hiánya mérte az érintettekre. Csak remélhetem/remélhetjük, hogy az Európai Unió megfelelő választ tud majd adni erre a kihívásra.

Fordította: Gállos Orsolya