Az eredeti cím (Un homme qui crie) a három éve elhunyt martinique-i író-költő, Aimé Césaire szürrealista versprózájából (Visszatérés a szülőföldre) vétetett.„...un homme qui crie n’est pas un ours qui danse” – írja a feketék kulturális öntudatra ébredésének egyik szellemi atyja: „aki itt kiált, az nem táncoló medve”. Tehát nem vásári érdekesség, amikor a megalázott, elnyomott, eladott és évszázadokon át állati nyomorúságban tartott rabszolga fejét felemeli és fájdalmában üvölt. Mahamat Saleh Haroun csádi filmjének kulturális referenciája ez a klasszikussá vált szövegfolyam, s igényt is tart rá, hogy fesztiválkedvenc munkáját ennek szemüvegén át nézzük. Csád tán független ország mára, ám korántsem szabad. A polgárháború jelenléte permanens, a mindennapokat a rettegés és az igazodás határozza meg. A film hőse fiával egy kínai tulajdonú, csillogó-villogó szálloda piciny uszodáját s benne a gazdag fehér turistákat és azok csemetéit felvigyázza. Ahogy az egykori úszóbajnok többször ki is jelenti: neki a medence az élete. A viszonylagos jólét, a biztonság, az identitás. Ám racionalizálás címén csinos és aerobikban is járatos fiát egyedül bízzák meg az úszómesteri teendőkkel, s az öreg még örülhet, hogy átveheti az elbocsátott portás munkáját – és annak nevetségesen szűk egyenruháját. Az öregedő, de még kiváló fizikai állapotban lévő exsportoló, nem tudván elviselni sem a megaláztatást, sem fia vélt árulását, felajánlja egyetlen gyermekét a lázadókkal folyamatos harcban álló hadseregnek. Csak akkor ébred rá, milyen jóvátehetetlen döntést hozott, amikor már késő, amikor fiát már feláldozta azért, hogy visszaszerezze saját beszűkült önbecsülését.

Ha megengedően szemléljük a film kissé iskolásan osztályharcos nézőpontját, ha inkább görög drámákra hivatkozunk, mintsem hogy belegondoljunk, vajon a családi konfliktuskezelésnek ez a szélsőséges, minden verbális és nem-verbális kommunikációt mellőző módja mennyire életszerű, ha túltesszük magunkat a zárlat kínos naivitásán (az öreg a frontra motorbiciklizik, és a katonai kórházból éjjel, tolókocsiban kicsempészi haldokló fiát), ha nem a főszereplő játékának, s egész figurájának hitelességét firtatjuk, hanem belefeledkezünk a kiváló francia operatőr Laurent Brunet erőteljes képeibe, akkor mi is azt fogjuk mondani, amit a cannes-i filmfesztivál zsűrije: hogy ez a film mégis csak jó, és boldogok leszünk, mint ők lehettek, hogy akkor most pozitív diszkriminációt gyakoroltunk.