Kocsis Ágnes első filmje, a Friss levegő revelációnak számított. Egyfelől azért, mert valami egészen mást képviselt a maga idejében, mint az akkori magyarországi trend. Filmművészetünk színe-virága éppen odaadóan próbálta felfedezni saját zsenialitását fél évtizeddel ezelőtt, s nagy ívű látomásokból igyekezett kibontani a nagy ívű látomást. Míves és tökéletesen életidegen filmek sora próbált elemelkedni a valóságtól, amelynek az alkotók – engedtessék meg nekem ez a nem megalapozatlan vélelem – valószínűleg csupán a művészkocsmákból is látható szeletét ismerték. Ebben a közegben bukkant fel egy-egy olyan kivételes érték, mint Hajdú Szabolcs Fehér tenyér c. munkája (amelynek keresetlenségét a szerző mind ez idáig meg sem tudta közelíteni), Bollók Csaba Iszka utazása c. remekműve (amely az aktuális filmszemlén erőlködés nélkül utasította maga mögé a sok pénzből felfújt megaprodukciókat), s nem utolsó sorban Kocsis bemutatkozó filmje.

Reveláció volt azonban a halk szavú, egyszerű, mégis fájdalmas, drámává mintegy észrevétlenül szerveződő életképeivel a nézőt megérinteni képes film azért is, mert valóban új formanyelven szólalt meg. Természetesen voltak, akik inspirálhatták a Friss levegő képi fogalmazásmódját (Bresson, Kiarostami, Kaurismäki és mások), de a realitást és a stilizációt ilyen észrevétlenül egybesimítani alig tudják néhányan úgy, mint Kocsis Ágnes.

Ott egy vécében jelent meg a világ – képileg is!, az egy igen ravasz díszlet volt –, a főhősnő nem egy nyilvános illemhelyen dolgozott, hanem „a” vécében, minden vécék esszenciájában. Az új Kocsis-film főhősére – az elfekvőben dolgozó, túlsúlyos ápolónőre – egy kórház fojtogató belső terei zárulnak, s ezek a terek sem valahol vannak. A kórterem még egészen reális, a folyosókat már a szokásosnál erősebb szorongással figyelhetjük, a nővérszoba viszont, bizarr szívhangfigyelő monitorfalával – miközben nyilvánvaló stilizáció a szerkezet, ilyen a valóságban nincs – maga a kórházság, sőt, az elfekvőség, ahonnan már nincs visszaút az életbe. Itt tengeti Piroska boldogtalan életét, beszáradt egykedvűséggel. Türelemmel kivárja, míg a doktor széttárja a karját (előbb-utóbb minden haldokló felett széttárja), s akkor ő, az ápolónő tolja a holttesteket a boncterem felé. A neonok vibrálnak, a liftes néni zsebrádióján fél évszázados slágereket hallgat – elvégre neki is kell valami öröm. Ahogy Piroskának is. Két habos sütemény. Minden éjjelre két habos sütemény. Akár egy tetem mellett is elfogyasztható. Otthon a töppedt, unalmas pokol, egy mamlasz férjjel, aki vidékre jár, állatok mesterséges megtermékenyítését végzi, feleségét azonban már egyáltalán nem kívánja – sem testileg, sem lelkileg. Kis vasútja az általa épített kis makettvárosban kanyarog, az ő külön bejáratú kis univerzumában. Hamvas Béla munkásságának egyik kulcsmondata, az, hogy „szeretet nélkül őrjöngeni kell” itt furcsán, tompán, koppanóan adja a képek gondolati ritmusát. Hiszen nem őrjöng senki. Már őrjöngeni sem képes.

Ez a süvítően üres és értelmetlen, hétköznapi és terméketlen, kisszerű léthazugság a dolgok súlyát és visszavonhatatlanságát megértető szelídséggel vonul el szemünk előtt. Mindenki azért olyan, amilyen, mert megalkudott saját magával abban, hogy ez így is jó. És ez éppen a mindannyiunk életét feszítő kérdés: hogy alakítói vagy elszenvedői vagyunk-e saját életünknek, hogy megéljük-e, amit megélhetnénk?

A kérdést az állítja igazán élére, amikor a monotóniát egyszer csak megzavarja egy váratlan esemény. Egy idős beteget hoznak meghalni, akit éppen úgy hívnak, mint Piroska egyetlen barátját, Pál Adriennek. Azt, akivel a távoli gyermekkorban még meg lehetett élni a teljességet. Meg lehetett élni a közösséget. A bizalmat. A szeretetet. Ami nélkül őrjöngeni kellene.

S ekkor a beszűkült tudatú, boldogtalan, megszomorodott asszony megpróbálja megtalálni az ő Pál Adriennjét.

Az igazit.

A film ennek a keresésnek a története lesz. Ahogy Piroska egykor volt közös életük újabb és újabb terepein próbálja meg fellelni az elveszett barátnőt, úgy hatol egyre mélyebbre saját, letagadott vágyaiban, meg nem valósított lehetőségeiben. A külső keresés során az derül ki, hogy Pál Adriennre voltaképpen senki sem emlékszik úgy, ahogy Piroska. Senki sem látta olyannak. Senki nem emlékszik arra, ami az ápolónő számára eddig élete alaptényének számított. Hogy Pál Adrienn nem is az. A film egy pontján el is bizonytalanodunk: vajon létezett-e egyáltalán ez a Pál Adrienn, vagy csak Piroska elfojtott vágyainak bizarr kivetülése. Ahogy haladunk előre a filmidőben, újabb és újabb tanúkkal találkozva, úgy körvonalazódik egy létező, mégis elérhetetlen ember arcképe. Ám ahogy ez az arckép folyvást élesedik, úgy válik egyre világosabbá, hogy Piroska voltaképpen csak egyvalakivel találkozhat, ha elvégezte a kutatás embert próbáló rítusát (s ez a belső út eredménye és értelme): önmagával, önmaga elrontott, deformált, letagadott, de lehetőségeiben mégis mindig jelen lévő igazi énjével; önmaga megvalósítatlan, de minden pillanatban megvalósulásra kész életével.

A régi élet leromboltatik. Nem csak azért, mert a túlontúl jól ismerni vélt, langyos asszonyból váratlanul valami nyugtalanság kezd sugározni, elkezd akarni valamit az a nő, aki eddig a pállott megszokással is beérte, s a látható változást megelégelő férj sunyi váratlansággal lelép a színről. S nem is csak azért romboltatik le a régi élet, mert az ápolónő egyszer csak elkezd nem enni habos süteményt (ami egyáltalán nem apróság az örökös súlyproblémákkal küszködő, nagydarab nőnek). Hanem mindenekelőtt azért, mert a felismerés, ami miatt bármilyen utat végigjárni egyáltalán érdemes, megszületik benne. Amikor már tudja a telefonszámot, amelyen elérhetné egy távoli földrészen valahai pajtását, nem tárcsázza föl. Hiszen már megtalálta. Ott, ahol mindig is volt: önmagában. Alámerülten. De most felbukkant. Talán fel sem tűnik a film folyamán, ám az utolsó (előtti) plán váratlanul, és erőteljesen kiemeli: Piroska arcát sosem láttuk közelről. Ez, az utolsó kép az egyetlen premier plan róla. Lám, egy ember. Mint mindannyian, akiknek megvan a magunk Pál Adriennje.

Kocsis Ágnes második filmje után talán elmondhatjuk, hogy egy ritka tudatosan elgondolt pálya kezd itt felépülni. Nem volt a filmművészet történetének egyetlen olyan jelentős korszaka sem, amit ne az egyszerű emberek valóságának leképezése iránti szenvedély fűtött volna. Korunkban Dániában, Romániában, Iránban (és újabban Izraelben) készülnek a valóban jelentős művek. A magyar filmrendezőnő ezekkel áll szellemi rokonságban.