Az előzmények feltárásához 1956-ig kell visszatekintenünk. A forradalom leverése után hatalomra került Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetői számára a művészeti életben felmerülő kihívások kezelése komoly gondot jelentett. A művelődés ügyének rendezése, és az ezzel összefüggésben tapasztalható ellenséges hangok lecsillapítása a legsürgetőbb feladatok között merült fel. A pártot és a kormányt vezető Kádár János hirtelen szembe találta magát az értelmiséggel, és először a rendcsinálás erőszakos módját választotta. Adminisztratív úton felfüggesztették a művészeti szövetségeket, dobozba zártak újonnan elkészült játékfilmeket stb.1 Hamar kiderült azonban, hogy ez az út nem járható. Az új Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1957 elején, a Népszabadság hasábjain szólította meg a lakosságot. A kormány tervében szerepeltek a művészeti életre vonatkozó tézisek is, nevezetesen a művészi alkotómunka szabadságának tiszteletben tartása, és a művészértelmiség bevonása a közös cselekvésbe.2 Ennek nyomán 1958 augusztusában megszületett Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei c. párthatározat, amely lényegében a nyolcvanas évek végéig meghatározta a kulturális szféra mozgásterét.3

E dokumentum megalkotásában, elfogadtatásában és végrehajtásában fontos szerepet játszott Aczél György, a párt központi bizottságának (KB) tagja, akkor a művelődésügyi miniszter első helyettese. A párt kinyilvánította, hogy nagy jelentőséget tulajdonít a művészeteknek és minden eszközzel elősegíti fejlődésüket. A Rákosi-korszak kultúrforradalmi miszsziós retorikájával szemben a dokumentum leszögezte, hogy a stílusvitákat hatalmi szóval nem lehet eldönteni. Ellenben erkölcsileg és anyagilag is támogatni kell minden realista alkotást, az irányzatok és formakísérletek kérdésében pedig a művészek számára messzemenő szabadságot kell biztosítani. Aligha tévedünk, ha úgy véljük: a Kádárféle majdani, ún. szövetségi politika első mozzanatai éppen a művészetpolitikában jelentkeztek. Az Aczél által fémjelzett doktrína a művészek számára békésebb, kiegyezéses együttélés lehetőségét kínálta fel.4

A minisztériumi hierarchiában formálisan csak második helyen álló – de az értelmiség köreiben a miniszter első felettesének hívott –Aczél eredményei, az intézményrendszer konszolidálása terén, hamar jelentkeznek. Pár év leforgása alatt megindult az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Filmvilág, a Valóság, az Új Írás, a Muzsika; újjáalakult az írószövetség és a képzőművészeti szövetség, létrejött a Balázs Béla Stúdió; megnyílt az Egyetemi Színpad, az Irodalmi Színpad és a Filmmúzeum; a Magvető és az Európa sorra jelentette meg a kortárs írók, költők és az addig elzárt klasszikusok műveit.5

A Pécsi Balett megalapítása e folyamat állomása volt. Hangsúlyoznunk kell, hogy Aczél személyében is kötődött Pécshez. 1948 májusától 1949 júliusáig a Baranya megyei pártbizottság első titkára volt, ekkor letartóztatták és 1950 márciusában, koholt vádak alapján, börtönbüntetésre ítélték. 1954 júliusában szabadult. 1956 végén csatlakozott a Kádár vezette KB-hoz, és 1957 áprilisától a kulturális tárca miniszterhelyetteseként, 1958-tól első helyetteseként ő foglalkozott a művészetek ügyeivel.

1958-ban megválasztották Pécs országgyűlési képviselőjévé, s a mandátumot kis megszakítással (1967–71) 1990-ig betöltötte.6

Pécsett 1955-től Katona Ferenc a színházigazgató. Színre vitt számos kortárs darabot, miközben az operetteket levette a műsorról. 1959-ben önálló operatagozatot szervezett, amelyhez szükség volt Aczél közbenjárására is: a társulat bővítéséről és a többletköltségek vállalásáról csak a művelődésügyi tárca dönthetett. A feltételek biztosításának része volt táncosok szerződtetése is.7 A színházvezetői sikereiért 1959 áprilisában Jászai-díjjal kitüntetett Katona elképzelése jól illeszkedett a minisztérium vidéki társulat- és intézményfejlesztési terveihez. Nem egyedi jelenségről volt szó, a Szegedi Balett második, 1967-ig tartó korszaka 1958-ban, a Szegedi Szabadtéri Játékoké 1959-ben indult; a Miskolci Nemzeti Színházat 1957–59-ben, a Debreceni Csokonai Színházat 1958–61-ben újították fel stb.8

Katona megegyezett Aczéllal: szerződtette az 1958–59-ben operai státusz nélkül maradt öt balettintézeti végzős növendéket,9 s belőlük, és az operai tánckar meglevő tagjaiból kísérleti balettegyüttest szervezett. 1961-ben, kvázi negyedik tagozatként, még befogadta a Bóbita Bábszínházat, majd a következő évben megvált Pécstől. A fővárosba távozott, az akkor alapított Petőfi Színház élére. Utóda, Nógrádi Róbert 1962-től 1988-ig állt a színház élén, biztosítva a további nyugodt fejlődést.

A balettkar első – kevésbé sikeres – előadását, 1959. november 27-én, Téry Tibor koreográfus jegyezte. A másodikra – Eck Imre és Lőrinc György műveivel – 1960. április 6-án került sor. Az egykori Nádasi Ferenc-növendék Eck – aki az Operaház magántáncosa volt –ezt követően szerződési ajánlatot és szabad kezet kapott Katonától. A meglevő balettkart kiegészítette az Állami Balett Intézet (ÁBI) 1960-ban végzett tizenhárom növendéke közül kilenccel, s összesen húsz taggal (Árva Eszter, Boschan Daisy, Bretus Mária, Csifó Ferenc, Domján Mária, Domján Tibor, Eck Imre, Esztergályos Cecília, Fodor Antal, Fülöp Zoltán, Hegedűs Magdolna, Hetényi János, Major Mária, Medveczky Ilona, Rónay Márta, Stimácz Gabriella, Téry Piroska, Tóth Sándor, Uhrik Dóra, Weöreös Boldizsár) megalapította a Pécsi Balettet. A társulatépítés nem ment könnyen, hiszen az 1960-ban végzett balettévfolyam tagjainak többsége száműzetésként élte meg a Pécsre költözést, s ezt mesternőjük, Bartos Irén, szintén személyes sértésnek vette.10

Eck vidékre távozásához kedvezőek voltak a feltételek, mert az operai balettegyüttes éppen vezetőváltást élt át. 1960-ban Harangozó Gyula leköszönt a tíz éve ellátott balettigazgatói tisztéről, s az 1960/61-es évadra Nádasi Ferenc kapott vezetői megbízást. 1961-ben Lőrinc Györgyöt, az Állami Balett Intézet alapító igazgatóját nevezték ki az együttes élére, őt intézeti posztján Hidas Hedvig követte. Az újonnan alakuló pécsi társulat mind Nádasi, mind Lőrinc számára fontos volt, hiszen az Opera nem tudta teljes számban felvenni az ÁBI végzett növendékeit. Ennek oka alapvetően abban állt, hogy ekkor még nem létezett szakmai nyugdíj, így az együttes fiatalítása egzisztenciális feszültséget okozott. Márpedig a végzősök utcára kerülése nem vetett volna jó fényt az intézetre. Lőrinc és Nádasi emlékezetében élénken élt az 1957 elején kormányzati körökben felmerült szándék az ÁBI megszüntetésére, legalábbis az Operához csatolására. 11 Az iskola ugyanis 1950–56 között csupán egyetlen végzős osztályt bocsátott ki, 1954-ben.12 Egyes – hozzá nem értő –politikusok ezt az intézmény szakmai alkalmatlanságának tulajdonították. 1956 végén azonban sok operai táncművész elhagyta Magyarországot, s az ő státuszaikat jórészt az 1957-ben végzett évfolyam tagjaiból töltötték be.13 Akkor elhárultak a viharfelhők az intézet fölül.

Pécsett az Eck által vezetett társulat előadásai, a kortárs művészek nagyszámú közreműködése (az első öt évadban tizenhét élő, magyar zeneszerző egy vagy több művét mutatták be), a koreográfiák témái, a klasszikus balett-technikán alapuló, mégis korszerű, a ma emberéhez szóló kifejezésformái, formanyelvi és stiláris újításai országos viszonylatban hatalmas közönséget vonzottak. Eck koreográfusi és együttesvezetői zsenialitása, valamint a társulat tagjainak intellektusa és hihetetlen odaadása garantálta a hosszú távú sikert. 14 A hatvanas években nemcsak divat, hanem szinte szakmai elvárás volt Budapestről ide utazni. 15

Aczél a legmagasabb szinten szavatolta Pécsi Balett biztonságát. Ez kiterjedt a nemzetközi kapcsolatokra is. Az együttes már az alakulását követő évben Drezdában és Lódzban járt, majd megkezdődtek a nyugati turnék. 1962-ben előbb a helsinki VIT, majd Bayreuth, s pár éven belül Luxemburg, NSZK, Nagy-Britannia, Norvégia, Svédország következett. 16 Ez a lehetőség a színpadi tánc terén addig, a korabeli politikai és devizagazdálkodási viszonyok között, csak az operai balettegyüttest illette meg. Szintén a fentről jövő figyelem és biztatás részét képezték az elismerések. Eck Imre 1962-ben Liszt-díjat kapott, Pécsre érkezéséhez képest szokatlanul hamar. A díjazottak névsorában balettmesterként jelölték meg; a kormányzat tehát nem koreográfiai vagy táncművészi munkásságát, hanem a társulat alapításáért végzett erőfeszítéseit ismerte el.17 Eck korábbi operai sikerei persze nyomhattak a latban, de a friss diplomásként szerződött Bretus Mária és Tóth Sándor 1964-es Liszt-díja már egyértelműen a pécsi szólistáknak szólt. S a kitüntetettek névsora később tovább folytatódott.

A művészetpolitikai konszolidáció kísérletezésre fogékony légkörét erősítette Kádár nagy feltűnést keltett együttműködési felhívása, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elv meghirdetése, amelynek részletes indoklása 1962 novemberében, az MSZMP VIII. kongresszusának záróbeszédében hangzott el.18 A művészetek terén elért következményeket és eredményeket rögzítve 1966-ban az MSZMP KB – Aczél által vezetett –Kulturális Elméleti Munkaközösségének Az irodalom és a művészetek hivatása társadalmunkban c. állásfoglalása kimondta, hogy a művészeti fórumok és intézmények folytassák és fejlesszék a jó kezdeményezéseket, s e feladatok megvalósítása érdekében – a gazdasági irányítás reformjának alapelvei szerint – a művészetpolitikai célokat eredményesebben támogató honorárium- és árpolitikát alakítsanak ki.19 Ennek következtében a hatvanas-hetvenes évek fordulójára a művészetek megerősödtek, nemzetközi tekintélyt vívtak ki, s egyes ágakban minőségileg is a világ élvonalába emelkedtek. Mindez a Pécsi Balett fejlődésében is kimutatható.20

Aczél a továbbiakban sem feledkezett meg városáról. Az 1958-ban megindult Jelenkor 1963-tól havi folyóirat lett, hasonlóan a debreceni Alföldhöz és a szegedi Tiszatájhoz. 1965-től 1976-ig Pécs, 1977–1982 között felváltva Budapest és Pécs adott otthont évente a Magyar Játékfilmszemlének. 21 Nem véletlen az sem, hogy később itt nyílt meg a Csontváry (1973), a Vasarely (1976) és az Amerigo Tot (1984) Múzeum. A politikus 1967-ben az MSZMP KB titkára, utóbb miniszterelnök-helyettes, majd ismét KB-titkár lett; személye a nyolcvanas évek közepéig meghatározta a hazai művészetpolitikát. Az általa nagy vívmánynak tekintett „ahhoz képest szabadság” sikerei és korlátai ma már vitathatók és vitatandók; mégis tény, hogy a hatvanas évek második felétől az alkotó- és előadó-művészetek terén Magyarország messze liberálisabb kultúrafelfogást valósított meg, mint a szovjet tömb többi tagállama.

E korszak történeti értékelése jóval meghaladná tanulmányunk kereteit, azt azonban rögzíthetjük, hogy a sajátos viszonyok között megalakult, a hazai táncéletet felpezsdítő, nemzetközi hírű Pécsi Balett, fél évszázad múltán, ma is él.

JEGYZET

1 Erről lásd: Bolvári-Takács Gábor: Az MSZMP művészetpolitikájának fő vonásai 1956–1989. In: Bolvári-Takács Gábor: Múzsák a ködben. Tanulmányok a művészet és a hatalom viszonyáról a 20. században. Eredeti Bt., Budapest, 2008. 51–53. o.

2 A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nyilatkozata a legfontosabb feladatokról. Népszabadság, 1957. január 6.

3 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964. 256–258. o.

4 Vö.: Bolvári-Takács Gábor: Az MSZMP művelődéspolitikai irányelveinek keletkezéstörténete. Múltunk, 1995. 4. szám, 115–132. o.

5 Magyarország történeti kronológiája (főszerkesztő: Benda Kálmán), IV. kötet. Akadémiai kiadó, Budapest, 1983. 1087. skk. o.

6 Életéről részletesen lásd: Révész Sándor: Aczél és korunk. Sík kiadó, Budapest, 1997.

7 Molnár Gál Péter: Eck Imre és a Pécsi Balett. Jelenkor kiadó, Pécs, 2000. 20–22. o.

8 Vö.: Magyar színházművészeti lexikon (főszerkesztő: Székely György), Akadémiai kiadó, Budapest, 1994. 730, 731, 515, 153. o.

9 1958-ban Merényi Zsuzsa öt (Kaszás Ildikó, Kékesi Mária, Rónay Márta, Sebestény Katalin, Venczel Mária), 1959-ben Hides Hedvig és Lőrinc György tizenkét növendéke (Dvorszky Erzsébet, Ecsédy Mária, Kemény Lívia, Medveczky Ilona, Nyulászi Ilona, Stimácz Gabriella, Téri Evelyn, Csifó Ferenc, Dózsa Imre, Fodor Antal, Forgách József, Kiss István) diplomázott. Közülük Csifó, Fodor, Medveczky, Rónay és Stimácz szerződött Pécsre. A végzettek adatainak forrása a továbbiakban is: Mozaikok a Magyar Táncművészeti Főiskola első ötven évéről (összeállította: Fodor Antal), Planétás kiadó, Budapest, 2001. 118. o.

10 Vö.: Molnár Gál Péter: Eck Imre és a Pécsi Balett. i. m. 15–18. o.; Dallos Attila: A Pécsi Balett története. Zeneműkiadó, Budapest, 1969. 11–15. o. Az 1960-ban végzett évfolyam nem Pécsre szerződött tagjai: Bélavári Anna, Geszler György, Matula István, Nagy Iván.

11 Magyar Táncművészeti Főiskola Levéltára, 1/a. Állami Balett Intézet tanári értekezletek jegyzőkönyvei, tanácsülési jegyzőkönyvek 1950–1992, 1. doboz: 1950/51–1959/60.

12 Nádasi Ferenc évfolyamában tizenketten végeztek: Ángyási Erzsébet, Boros Erzsébet, Menyhárt Jacqueline, Miklóssy Margit, Orosz Adél, Szumrák Vera, Wellisch Annamária, Koren Tamás, Pethő László, Róna Viktor, Szépvölgyi Imre, Tóth János; illetve az Opera már korábban leszerződtette Havas Ferencet.

13 1956–57-ben külföldre távozott mások mellett Csinády Dóra, Füleki Gyula, Müller Margit, Pásztor Vera, Szarvas Janina, Vashegyi Ernő. E tanévben Nádasi évfolyamában tizenhárman végeztek: Czére Éva, Dévényi Edit, Gombkötő Erzsébet, Kiss Erika, Kolozsvári Dóra, Sterba Zsuzsa, Widinszky Mária, Budavári Rudolf, Gál Jenő, Perlusz Sándor, Péter László, Saláth Lajos, Sipeki Levente.

14 Vö.: Molnár Gál Péter: i. m.

15 Vö. pl. Kozák Gyula: 1963. In: Beszélő évek 1957–1968. A Kádár-korszak története I. rész. (szerkesztette: Révész Sándor), Stencil Kulturális Alapítvány, Budapest, 2000. 322. o.

16 Erről részletesen lásd: Dallos Attila: i. m. 51. skk. o.

17 Művelődésügyi Közlöny, 1962. 11. szám, 178. o.

18 Kádár János művei, 2. kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988. 552. o.

19 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1963–1966, (szerkesztette: Vass Henrik), Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978 (2. kiadás), 485. skk. o.

20 Vö.: Dienes Gedeon: Balett vidéken 1945 és 1985 között. In: A színpadi tánc története Magyarországon (szerkesztette: Dienes Gedeon–Fuchs Lívia), Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 170–186. o.; Dallos Attila: i. m.; Molnár Gál Péter: i. m.

21 Magyar filmográfia. Játékfilmek 1931–1997 (felelős szerkesztő: Varga Balázs), Magyar Filmintézet, Budapest, 1998. 871–873. o.