Sok időt meg lehet ugyanis vele takarítani, sok felesleges szájbarágó magyarázatot rövidít le a darab. Tömörít és eszenciát csepegtet: körülbelül azt teszi, amit a művészettől úgy általában évezredek óta elvár az ember. A kor foglalatja: egy ízes időkapszula, amit megforgatunk a szánkban, és ízekre bomlik. Minden, amit tudni akartál a világ és benne a magyarországi állapotokról, de ha meg merted kérdezni, nem tudták ilyen pikk-pakk összefoglalni, ráadásul két nagyon ismerős emberi karakter által megmutatni.

Anger Zsolt – színészként, s nem először –rendezett. Komáromban a Prahot fizikai értelemben is közel hozta. Pici térben közelebbre, mint anno három éve a bemutatón, a budapesti Radnóti Színházban Valló Péter, ugyanakkor távolibban, mint Pécsett, a Harmadik Színházban, ahol a nézők is a konyhában (hol máshol) ültek. Nos, Gadus Erika sokadik kiváló térformálása nyomán egy faluszéli, egykori bánya melletti régi – toldozott – családi ház előszobakonyhája a színhely, ahol minden ismerős, a szifon, a kredenc, a díszüveghal, a serpenyő. A darab egyik kiváló húzása, hogy ebbe a sültrealista, otthonkás milliőbe teszi a milliókat viszszautasító lehetetlenséget – mert hisz nagyon nehéz elképzelni, hogy van ilyen jellemszilárdság. Spirónál következetes gondolatkísérlet, mondhatni, laboratóriumi munka folyik annak logikus levezetésére, hogy miért életveszélyes és felelőtlen, feldolgozhatatlan és ártalmas kisember számára a nagy pénz. Nem mintha nem gondolkodnának róla: éppen hogy túlfeszült képzelettel, saját fragmentált bulvár és tévés krimiken edzett fantáziával latolgatja a várható, inkább sötét, mint rózsás jövőt a Nő, az Aszszony. Az infantilizált helyzetben tartott Férj –Férfi (ő csak benősült a házba, „rokonai sincsenek”) jobban csábulna: jugó sziget, nyaralás, magánhelikopter. Neki lennének ötletei az életjobbításra: feleségének csak rémképei vannak erről. Voltaképpen olyan, mintha a közhelyes félig üres-félig tele pohár eset elevenedne meg. A jövőképek harca ez, mondhatnánk, ha nem lenne tele minden napunk ilyen és hasonló példákkal: papír nélküli alkalmazás, adósság, behajtók, másfelé épülő út, külföldi takarítás, márkamegszállott tizenévesek. Eddig is sanyargatta őket a kiszolgáltatottság, a félszeg vagy rugalmatlan változáskényszer: az eurómilliók sem változtatnának sokat.

Igen, Komárno-Révkomáromban euróban van a nyeremény, sőt, mikor a lázadó férj büntetésből kikergettetik az éjszakába, akkor is 20 eurót kap egy szállodai szállásra. Mint ahogy –az egyik legnagyobb geg az előadásban –, a konyhaasztalon szlovák áruházi katalógus hever, onnan néz ki a férj egy „icska” végű szóval jelölt használati tárgyat, mely bonuspoén, a helyiek értik és élvezik. Spiró György szövege erre is alkalmas, lokális élettények kerülhetnek bele az egész sérülése nélkül. Ugyanakkor közvetlenül reflektált az a pici idegenség, mikor a közös nyelvet beszélőket idegen kulturális közeg veszi körül, s ők azt is ugyanúgy elsajátítják: az anyaországiak pedig nem tudnak részt venni benne. (Gyakori élmény, elszármazott erdélyi magyarok egy-egy ízes román nyelvi fordulattal fejezik ki az adott hangulatot, minőséget, stb.)

A jutalomjáték Molnár Xéniának és Mokos Attilának jut. Ők kiválóan értik ezt az egyszerre földhözragadt s ugyanakkor sűrítetten szimbolikus előadásmódot. A helyi tájszólásuk, a palócos-gömöries „á”-zás is további olyan elem, amely segíti a mű „lapra szerelését”, hézagmentes adaptálását. (Dramaturg szakon lenne ez kiváló anyag: összevetni a Prah „nemzetspecifikus” megvalósulásait.) A Nő azonban, Molnár Xénia megformálásában inkább egyszólamú marad: az önhergelés dinamikája mozgatja végig, állandóan erős színekkel dolgozik, már-már monoton az állandó rémítgetős, vádló, szeretetlen hisztériában, melyet a pénz sokkja vált ki. Eltűnik valahol az a motívum, hogy egykor egy nagy szerelem hatására majdnem kilépett a kapcsolatból, talán megjárta a pszichiátriát is, s hogy gyerekkori szépséget, ragaszkodást is jelent neki a tengeri tájat idéző adriai kakaós doboz, a „prah” is. Egyszóval: nem csak túltengő fantáziájú hárpia. Mokos Attila rengeteg színt hoz, sok apró „szöszögős” elemet beépít, kicsi dadogást, tehetetlenkedést, molyolást, motyogást. Szerethető, kedves, de nehézkes és „társfüggő” alakot formáz ebből a legújabb kori áldozattípusból.

Kettősüket itt a főzés tagolja apróbb részekre. A következő hozzávaló megjelenése (krumpli, tojás, kolbász) tűnik fel egy-egy elsötétítés után új elemként. Várja-várja a néző a rakott krumpli elkészülését az igazi tűzhelyen, de megtörik ez az Asszony mozdulatán, mikor is összegyúrja kézzel a krumli-tojás-kolbász elegyet. Hát mármost lapcsánka lesz ez? De hát nincs külön zsírban kisütve! Ennél nagyobb kérdőjelek azonban nem maradnak a nézőben: csak az a fekete-keserű rossz érzés, ami minden le- és felfokozott vágy változatlan tespedésben tartó kísérője.